A nyár elején drámai hangú, tömör e-posta üzenet érkezet Csíkszeredából, döcödő, de jól érthető svéd nyelven. Egy gyimesi leány írta. A lesandiják ösztöndíjából tanult odahaza, és szimpátiából megtanult svédül. Tőle tudtuk meg, hogy állami rendeletre megszüntetik a gyimesi kórházat, és mindent elhurcolnak belőle július elseje előtt.

Szellemileg visszamaradt gyermekek oázisa volt ez a kórház a sivatagban. Tíz esztendővel ezelőtt még egyike volt a szívszaggató "gyermekbörtönöknek", amelyeket az emlékezetes rémfilmnek is beillő dokumentumfilm leplezett le. Ide vittem el Hĺkan Landeliust 1990. márciusában. Innen jött ki a következő évben, 10-15 leksandi svéd egymás vállán zokogva. És ide varázsoltak a leksandijak, hollandussal, norvéggal, franciával karöltve egy európai színvonalú gyermekkórházat. Modern központi fűtést, szellőzőberendezés, hűtőgépek, mosógépek, bojlerek. De ami még sokkal fontosabb: a franciák a modern gyógypedagógia szellemében képezték ki a személyzetet.

Mindent elvittek, mindenkit kirugtak

Most nyolcvanöt személynek mondtak fel. Mindenkinek. Egyik napról a másikra szélnek eresztettek egy nyugati színvonalon képzett ápológárdát. Olyanokat, akik a gyermekeket szakszerűen masszíroztak, kivitték sétálni a faluba, pszichoterápiás kezelést alkalmaztak, emberszámba vették a gyerekeket. Nemrégiben számoltam be erről a példás svéd munkáról, a Magyar Ház Híradója hasábjain. Ki sejtette volna akkor, hogy mit hoz a közeljövő?!

Az ürügy az európai integráció. Megyeközpontokba kell koncentrálni a gyermekeket, hogy a feltételeiket javíthassák.

Nem akadt senki, aki sírás nélkül tudta volna mesélni a történteket. "Sehol ilyen jól dolguk nem lehet szerencsétleneknek." "Úgy orditottak az istenadták, amikor vitték el őket!" "Azóta is próbal egyik-másik gyermek telefonálni a volt igazgató nőhöz, hogy hozzák vissza őket - az egyikre ráordított valaki telefonálás közben, és egy csattanás hallatszott! Hiszem, megpallták." "Vittek, mindent vittek, mi csak az utukba került volt!" "Senki sem tudja, hogy mit hova visznek. Nem látnak abból többet semmit az árva gyermekek." "Olyan helyre vitték ezeket a gyerekeket, hogy megközelitőleg sem tudnak olyan körülményeket biztositani, mint amilyenek itt voltak!" "Mindenki sírt, mikor el kellett jöjjünk."

Kifosztott korház

Deáky András, a kórház igazgatónőjének férje, a tanácselnök segítségével megpróbálta megakadályozní a további pusztítást. A bútorzatot, televízijókat, a könyebben mozgatható felszerelést már elvitték. "...láttam, hogy még a drótokat is kiszaggatják a falakból, leszerelik a villanyórákat, leszerelik a bojlereket és az a szándékuk, hogy elvigyék... a falakról leszedjék azokat a fűtőtesteket, amiket a svédek szereltek fel, a központi fűtést vagy a konyhát..." Jelezték hogy a csempéket is leszedik. Leksandi barátaink váltig abban reménykedtek, hogy rémhírek kaptak lábra, vagy legalább is túloznak a hírek: "Sĺ kan man bara inte göra!" Gyimesben allig sikerült rávennem magam, hogy Deakyéktól elküldjem az e-postaüzenetet: minden sokkal rosszabb, mint hittük.

A svédek mindent ajándékba, adómányként küldtek. Jogilag tehát az ajándékzott fél - a román állam - az csinál vele, amit akar. Hĺkan Landelius, a gyimesi korház projekt 78 esztendős lánglelkű vezére azonban nem nyugszik beleegykönnyen a pusztításba. A román Salvati Copiii (Rädda Barnen) főtitkárától a történteket szépítő és a valóságtól eltérő választ kapott. Ezért kénytelenek vagyunk megpróbálni EU - szinten vinni tovább az ügyet. Kilátásban van, hogy az EU Románia - felelőse személyesen utazzon Gyimesbe valamelyikünk kíséretében.

Miért az esztelen pusztítás?

Senki sem tudja, mi rejtőzik valójában e mögött, az esztelen pusztítás mögött. Valami azért homályosan felsejlik, és diónyivá rántja a gyomrot, amikor az egyik volt alkamazott elmeséli: "hatodmagával elutaztak a szintén Bakó megyei Vermesbe, hogy munkát keressenek. Elképedve hőköltek vissza, amikor meglátták az ottani állapotokat. Kintről kellet behordani a vizet, még vizvezeték sem volt az épületben. Ezt - a már nem magyar területen lévő - kórházat meghagyták...

Jó lenne, ha nem kellene elhinni az okokkal kapcsolatso másik adalékot, de olyan valaki mondta el, akinek igazmondásáról sokszor volt alkalmam megyőződni. Elegen, eleget kilincseltek Bákoban, Bukarestben, és elég ígéretet kaptak, de rendbe semmi vált belőle. Egyszer a bákói tanácselnöknél járt valaki könyörögni. A könyvelőnő gúnyosan küldte el: mondja meg nekik, hogy a tanácselnök úr visszaállítja a kórházat, ha szereznek neki magyar státusigazolványt...

Moldvából hazafelé ismét megálltam Gyimesbükkön. Be szerettünk volna menni, Deáky Andrással, hogy videóra vegyem az üres termeket. Zárva minden kapu, a halott csendet csak egy kutya vonítása törte meg a kórház udvarán. Elővettem a maradék kolbászvéget a kocsiból, és odaadtam szerencsétlennek. Ki tudja, mikor evett utoljára, s mikor eszik lekközelebb. Hűen őrzi szegény a semmit.

Örök igazság: hosszú távon a tisztesség győz. A leksandi munkáját az igaz emberszeretett vezérelte. Azt pedig nem tudja megtörni az ostoba irigység. Inkább új erőt merítenek belőle. Még jobban átérzik az ottaniak kiszolgáltatottságát, rászorultságát. A hallottakra végigborzongott a leksandi gárda. Feloldódtak a gyakorlati munkából adódó aprócseprő ellentétek. Megújhodot összetartással, újult erővel folytatják a gyimesi segélyakciót. Isten vezérelje őket a munkájukban!




forrás: Híradó - a SMOSZ országos terjedelmű lapja, 2001., november



[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára