Szerbia valóban nem tágít, Koszovóról ma sem mond le, s a jövőben sincs ilyen szándéka. Ez az álláspont Milosevic óta valóban nem változott. De hát mit képzel bárki is! Miért mondana le Szerbia Kosovóról? Mert korábban etnikai tisztogatás árán akarta megtartani? Vagy mert Európa azt szerette volna, ha Szerbia megbánva valóban nagy bűneit, önként és dalolva helyeseli a NATO-bombázást és hozzájárul az Ahtisaari-tervhez? Voltaképpen nem történt más, mint ami a történelemben egyre-másra ismétlődik: mindenki igyekszik a lehető legnagyobb darabot kikanyarítani a tortából, s ez a művelet van akinek sikerül, van akinek nem. Szerbia a Balkán-háborúk és az első világháború nyertese volt. Most a Vajdaság híján oda jutott ahonnan elindult. Ez sem olyasmi, ami a kisnemzetekkel nem szokott megtörténni.

Ha most, miután a szocialista Jugoszlávia a darabjaira hullott, visszatekintünk Milosevic indulására két dolgot érdemes világosan látni. A valaha négyszázötven ezres szerb többségű jugoszláv néphadsereg "birtokában" Milosevic természetesen megkísérelte, amit a nagyhatalmak már az első világháborút követően sem engedtek meg Szerbiának: azt, hogy a lehető legnagyobb területen létrehozza Nagy-Szerbiát. Arra számított, hogy a Szovjetunió nem fog felbomlani, s megkapja azt a támogatást, amire a hódítások elismertetéséhez szüksége lett volna.

Nem számolt azzal az ellenállással, amelyet Nyugat és főleg az Egyesült Államok tanúsítottak a milosevici hódításokkal szemben. Különösen az után, hogy világossá vált: a Szovjetunió mégis felbomlik. Valószínűleg itt követte el a második hibát. Milosevic ugyanis 92-ben, 93-ban, sőt még később is nem arra törekedett, hogy megtartsa a már elért eredményeket, hanem kegyetlenséggel pótolva a hiányzó politikai dominanciát, erővel akart célt érni.
Ez történelmi hiba volt.

De miért kellett volna Kostunicának, politikai örökösének száznyolcvan fokos fordulatot tennie? Ő sem tett mást, mint amit előtte a történelemben már olyan sokan megtettek. Az új helyzetben (a NATO-bombázások után) engedett, amennyire ezt a tőle nagyhatalmak, s egyáltalán a körülmények, erővel kikényszerítették. Fogcsikorgatva eltűrte Koszovó február 17-én történt önállósulását is. De Koszovó elvesztését egy pillanatra sem ismeri el!

Nagy-Szerbiáról már szó sincs, de Kostunica nem ment bele abba, ami a szerbeknek most a legjobban fájna, a Nyugatnak viszont tegnapig feltétlenül elérendő cél volt. Koszovó önkéntes átadásába. Nagy történelmi távlatokból szemlélve a történéseket, azt kell mondani, Kostunicának lett igaza, nem Đinđicnek. (Đinđic úgy látszik, hajlandó lett volna Koszovó felosztására, vagy más, a nagyhatalmak érdekeinek megfelelő megoldásra.)

Kostunica is elvesztette Kosovót, de nem mondott le róla. Hagyta, hogy a Nyugat lépjen. Úgy ahogy ebben a helyzetben egyedül léphetett: fittyet hányva a nemzetközi jog egyik alapelvének (hogy határmódosításról, s más efféléről csak mindkét érdekelt fél beleegyezésével lehet dönteni) elvette Koszovót Szerbiától.
Itt tartunk most.

Mindegy milyen figyelemelterelő hadműveletek zajlanak időközben, a vége máris látszik. Egymás torkát szorongatva Szerbia és Koszovó is csatlakozhat az EU-hoz. Gyorsabban, mint bárki gondolta volna. Valószínűleg úgy, ahogy Bernard Kushner francia külügyminiszter ma mondta: nagy győzelem ez az albánoknak, de a szerbeknek is, hiszen most már megvannak a feltételei annak, hogy benn az EU-ban találkozzanak. Ezt ugyan nem mondta a francia, de már az első nyugati nyilatkozatok után látszik: a szerb lesz a megbántott, duzzogó büszke nemzet, amely Koszovóért cserébe megkap mindent, amit megkíván, csak ne rontsa tovább a hangulatot. Ne legyen már végre magának a biztonsági kockázatnak a megtestesítője.

Nagy-Szerbia egyelőre nem lesz, de Kostunica megkap minden mást, ami szem szájnak ingere.

A rebellis kisállamokkal ez is megtörténhet. S ha jól megnézzük, Szerbia számára nem ez a legrosszabb variáns.

írta Ágoston András


HUNSOR megjegyzés:
Ágoston András továbbra is úgy tartja, a vajdasági magyarságnak nem kell részt vennie a délszláv népek történelmi vitájában, így a szerb-albán párharcban sem. A Szerbiára irányuló nemzetközi figyelmet azonban ki kell használni a magyar kisebbségi jogok érvényesítésére.


forrás: VMDP hírlevél






[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára