Egyre-másra azt tapasztaljuk azonban, hogy egyéni életünk alakítása növekvô mértékben nem magunktól függ. Emberi életünk összefonódása, egymásra utaltsága és egyre több és több hatalomtól való függése növekvôben van. Ez pedig növekvô ellen-ôrzöttséget, tevékenységi szabályozottságot jelent. Ezek egy részét meg is lehet érteni, de a folyamat gyors növekedése mesterséges, és alkalmazkodási feszültséget idéz elô. És ez nemcsak egyének életére vonatkozik, hanem az emberi közösségekre is, szerte a világban. Bennünk, a nemzet sorsa iránt érdeklôdôkben ugyancsak felvetôdik ilyenkor, új esztendô pirkadatán, hogy mindaz ami rossz volt a most elmúlt esztendôben, megváltozhatna, hiszen olyan világosan látszik, hogy mit kell tenni, hogy a dolgok rendbejöjjenek. Az is igaz, hogy ilyen téren nekünk itt csak reményeink lehetnek, változtatásra hatással lenni vajmi kevés lehetôségünk van innét a távolból. Mindössze csak elmondhatjuk, mit szeretnénk, miben reménykedünk, azt követôen pedig csak szemlélôi és sajnálói vagyunk a fejleményeknek. Ebben a most kezdôdô újévben két nagy esemény kínál alkalmat a magyar társadalomnak arra, hogy változtasson a sorsán. Már ha akar változtatni úgy egyben-egészében. Talán már nem is az akaráson múlik ez, inkább azon múlik, van-e olyan állapotban, hogy felismeri a bajok lényegét, és megvan-e a képessége a kínálkozó lehetôségek közül azt választani, ami sorsának jobbra fordulását elôsegítheti. Az országgyűlési képviselôválasztás az egyik alkalom, a másik a nemzeti forradalom 50 éves évfordulója. Egyik politikai, másik lelki erôt adhat. Négy hónap választ el a választásoktól. A rendszerváltoztatás óta következetesen az uralkodó kormány ellenzéke jutott kis többséggel a kormányhatalomhoz. Ennek egyszerű üzenete van, a szavazók nem kapják meg ismét és ismét amit vártak. Úgy is kifejezhetjük, hogy a kormányok nem szállítják, vagy nem tudják szállítani azt, amit ígérnek. Vagy amit elvárnának tôlük az emberek, fôleg gazdasági értelemben. Nem javul Magyarországon a bérért dolgozók helyzete. Az ország gazdasági élete már 15 éve a sikeres nyugati országokhoz kötötten működik, a termelô üzemek, a kereskedelmi hálózat, a bankrendszer szervesen részévé vált a földrész gazdálkodásának, vám- és árpolitika nem okoz akadályt, második éve az Európai Unió tagjaként Magyarország mindent beadott a közösbe, amit követeltek ­ mind ezek után és ellenére a javulásnak mégis kevés nyoma látszik. Van olyan magyarázat, amely szerint Európa nyugati részét az mentette meg a gazdasági hanyatlástól, hogy befogadták a keleti országokat, ami által ipari feleslegük piacot kapott. Valóban ömlik az országba a nyugati termék, olyan is, amit a magyarok is elô tudnak állítani, sôt élelmezési cikkek is, mint: hús, tej, gyümölcs, zöldség és ezeknek feldolgozott termékei. Sok esetben ízetlen, silány, de ott van az áruházak polcain, míg a magyar termelvények eladatlanul pusztulnak a magyar vidéken. Így a vásárló erô kimegy az országból. Nem lehet vitatni, hogy a probléma nagyobb mértékben gazdasági, mint politikai. A választások eredménye is ezt igazolja: a megélhetés gondja mellett kevesebb figyelmet kap a politikai ideológia. Gazdasági bajok mindig is voltak, de normális körülmények között azokat és azok társadalmi következményeit az állam elhárítja: anyagilag kisegítve a veszteseket és a munkából kiesetteket. Most pedig azt kell tapasztalni, hogy mindenféle nyugati összekapcsolódástól elvárt eredmények ellenére a magyar állam nem tudja betölteni ezt a szerepet. Nem tudja teljesíteni, mert átállították a rendszerváltoztatás során arra a neoliberális gazdasági doktrinára, amely szerint a gazdasági életet rá kell bízni az üzlet törvényeire, tehát nem szabad korlátozni, mert a szabadkereskedelem felpezsdíti az adott társadalom gazdasági életét, és annak során megoldódik a szociális kérdés. A vicc ebben az, hogy a rendszerváltoztatást az MSZMP ­ mai nevükön a szocialisták ­ vezényelték le úgy, hogy elfogadták a nyugati pénzügyi körök tanácsát: a kapitalizmusban kapitalistákra van szükség, vezessétek tovább a vállalatokat, de már mint tulajdonosok, és ezt természetesen csakis a neoliberális elvek alapján tehetitek. Ez mindenegyes bolsevistának megérte, hogy a szocializmus sokat hivatkozott elveire ráhúzták a vizet a legkisebb helyiségben. Nemcsak Horn, Medgyessy, Gyurcsány tette meg ezt a nagy kanyart, hanem a mintakép Tony Blair is, aki ott folytatta Labour banner alatt a neoliberális nyomulást, ahol elôdje Margaret Thatcher asszony abbahagyta. Nemcsak Magyarországon fortyog a szocialista fazék, hanem nyugaton is. Nehéz dolguk van a politikai filozófia nagymestereinek, amikor megmagyarázzák, hogy bizony a szocializmus is fejlôdik, és minden látszat és fejlemény ellenére szocializmus van, mert volt és lesz (mint Lenin). Michael Newman professzor, a modern szocializmus prófétája, Socialism című könyvében (Oxford University Press) átfogó képet ad a szocializmus kétszáz évérôl, a XIX. század utópista szocialistáival kezdi a történetet, s a XXI. század utópistáinak (azaz a szocializmus mai híveinek) szóló üzenettel zárul. E szerint a szocializmusnak jövô idôben is van értelme, noha jelentése némiképp más lesz, mint ahogy azt a “klasszikusok˛ elképzelték. A “klasszikusok˛ táborának nagy részét tôkéssé átlényegülésekor a materializmus logikájával könnyen meggyôzték, és hogy könnyebb legyen elviselniök a kapitalistává vedlés lelki gyötrelmeit, Newman professzor hozzájuk, mint “a szocializmus mai hívei˛-hez intézi eszmecsusztatását. A Népszabadságban Hegyi Gyula azzal közelít, hogy: “Newman a tulajdon kérdésében rugalmasabb a marxizmus klasszikusainál, a kapitalista tulajdonviszonyok korlátozására több megoldást is elfogadhatónak tart. Így írhatta meg a könyv talán legizgalmasabb fejezetét, mely a szocialista gondolat két érdekes kísérletét, a kubai és a svéd modellt elemzi és hasonlítja össze.˛ Így már igazán nem gyötörheti ideológiai aggodalom a magyar baloldalt, ha nyugaton annyira rugalmas a marxizmus, hogy elfogadja a neoliberális gazdasági világrendet. Antidialektikusan persze, hisz önmaga elméletét hágja. Meg is jegyzi a Népszabadság cikkírója, hogy: “A világgazdasági trenddel szemben diktatúrában és demokráciában sem könnyű szocializmust játszani.˛ A lényeg valóban a “játszani˛ szón van, és örök rejtély számunkra ennek a szónak ­ szocializmus ­ a varázsa, hogy 45 éves egypártdiktatúra és idegen megszállás, majd 16 évvel a szocialista kiemelt osztály kizsákmányoló kapitalistává válása után is jól hangzik a magyar választók felének fülében. Az ország lakosságának ezt a részét nem látszik zavarni a gazdasági élet megromlása sem, annak ellenére, hogy olvashatja, láthatja, hallhatja akár naponta, milyen állapotba került az a magyar gazdaság, amely nem akarja megadni a méltó munkabért, és az a magyar állam, amely nem tudja teljesíteni kötelességét a szociális gondoskodás terén. Egy szakszerű elemzésbôl itt egy kis rész ide illik a fentiek érzékeléséhez. Csorba József: Gazdaságpolitológiai nyögések ­ 2004­2005 a címe a tanulmánynak: “A külkereskedelem növekvô hiánya jelzi az improduktivitást a termelés minden területén: mindehhez az EU-átlag alatti bérnövekedés társul. Tovább és egyre gyorsulóan növekszik eladósodottságunk, miközben piacainkat elöntötte a silány külföldi termék, amit olcsón vásárolhat a lakosság, s ezzel a politikai hatalom a megélhetési költségek viszonylagos olcsóságát próbálja sugallni, de mindez látszat. A hazai vásárlói szokásokat figyelô kutatások változásokat jeleznek, a magyar kis-kereskedôk eladásai csökkennek. Valami fordulatféle észlelhetô a kormányzati és kormánypárti gazdasági szakértôk gondolkodásában, amennyiben próbálnak a mezôgazdaságnak forrásokat és kedvezményeket biztosítani, mert már mindenki elôtt nyilvánvaló a magyar ipar részleges kihalása, életképtelensége, illetve piacnélkülisége. ... Járai Zsigmond a Magyar Nemzeti Bank elnöke megítélése szerint a magyar gazdaság rossz pályán halad, és a jelenlegi helyzet sokáig a dinamikus növekedés ellenére sem tartható fenn. A fô okok között említette, hogy az államháztartás nincs egyensúlyban, és tarthatatlanná vált a folyó fizetési mérleg hiánya. Szavai szerint ez idôvel két nagy belsô sokkot, egy gyorsabb ütemű kamatcsökkentést követôen a rövid lejáratú tôkének az országból való kivonását és az euró 2010-nél késôbbi bevezetését eredményezheti. Úgy vélte: a kedvezôtlen folyamatokat egy átfogó gazdasági reformmal lehetne orvosolni, amelyet a kormányzat már »régóta halogat«. ... A magyar állam és társadalom egy adósságcsôdben vergôdik, miközben a piszkos politika az árnyékgazdasággal versengve veszi el a legális gazdaság forrásait. Világszerte a politikai pártokat tekintik a legkorruptabbnak az emberek. A Transparency International felmérése, a korrupciós világbarométer 2005 címmel kiadott vizsgálat értékelése szerint Közép-kelet Európában a pártok után a médiát és az üzleti világot tartják a leginkább megvesztegethetônek. A 69 országban végzett felmérés szerint a megkérdezettek 44 százaléka úgy véli, hogy a következô három évben a korrupció nôni fog. ... Százötvenmilliárdra taksálják csak az építôiparban a körbetartozások összegét. Ez már lassan az ágazat egészének működôképességét veszélyezteti. A 2004-es állami áfavisszatartás óta több ágazatban is felerôsödô sajátos körmagyar a kisebb cégeket hozza a legnehezebb helyzetbe és taszítja könnyen csôdbe. Évente a hazai vállalkozások öt százaléka ellen indul csôd-, felszámolási, vagy végelszámolási eljárás. Az eltűnô cégek mintegy 70 százaléka az építôiparból kerül ki, ami mutatja, hogy a körbetartozások, vagyis a lánctartozások mostanra drasztikus méreteket öltöttek. A vállalkozások többségének 10­30 millió forintos tartozása van, ez elegendô ahhoz, hogy tartós nem fizetés esetén a partner kis- és középvállalkozásokat tönkre tegye.˛ Tehát, az állami háztartás tartósan és növekvôen bajban van. Ugyanakkor létrejött egy szupergazdag réteg egy olyan gazdasági filozófia gyakorlatba tétele által, ami szerint az állam nem alkalmas gazdasági feladatok ellátására, a gazdasági élet azonnal rendbejön, amint magánkézbe kerül. Ezt Magyarországon végrehajtották, és azóta a gazdasági bajoknak és társadalmi problémáknak nincs gondviselôje. Ez pedig már a politika területe. Jó kérdés a választások közeledtével, lehet-e változtatni politikailag azon a helyzeten, hogy az állam kifosztottan és tehetetlenül nem látja el szociális kötelezettségeit, és fenntartásának költségeit is a nyomorszinten fizetett munkavállalók súlyos megadóztatásával teremti elô. Mert ha nem ez a tétje a választásnak, akkor igazán nincs mit választani. Ha mégis van, akkor ott van az, amikor már csak arról van szó, hogy melyik a kevésbbé rossz. Az üzenet egyértelmű: ezt a kormányt a magyar népnek le kell váltania. A továbbiak csak azután kezdôdhetnek az új kormány tettre késztetésével. Az anyagi sérülésen kívül mélyebb és károsabb a lelki sérültség. Amikor már recsegett-ropogott a Kádár-világ Magyarországon, csak egyféleképpen tudtuk elképzelni a kommunista rendszer bukása utáni rendszert, úgy gondoltuk, hogy most helyreáll a rend, a nemzet érdekei kerülnek elôtérbe, a letűnt rendszert eltakarítja az erkölcsileg is megújuló társadalom. Vártuk, hogy jönnek a fiatalok, annak a milliós létszámú rétegnek a fiai, leányai, akiknek van elszámolnivalójuk szüleik, nagyszüleik gyilkosaival, megnyomorítóival, akiket a társadalom peremére zavart a rendszer és akadályozott elômenetelében. A lakiteleki sátor is táplálta ezt a reményünket, és jó darabig abban a hitben éltünk, hogy a Magyar Demokrata Fórum annak a nemzeti akaratnak a végrehajtója, ami megnyilatkozott a sátor alatt. De már a kerekasztal körül is más volt a képlet, a három oldal (MSZMP­SZDSZ­MDF) tárgyalásainál kiderült, hogy nem kétharmad az MSZMP ellen volt a felállás, hanem kétharmad az MDF ellen. Olyan MDF ellen, amelyben már ott fészkelt az árulás és megalkuvás szelleme. A választók olyan MDF-nek adták meg az erôs kormányalakítás lehetôségét, amilyennek akkor mutatkozott, amilyennek akkor a sajtó riasztásul lefestette. Ez volt a magyar nemzeti ellenállás utolsó fellobbanása. Halvány árnyéka annak az elszánt akaratnak, ami 1956-ban megrengette a világot. Aminek kihatását és jelentôségét a világ sorsára, alakulására, ma sem érzékeli a magyar közönség, mint ahogy nem láthatják az összefüggést a nyugati világ akkori cserbenhagyó cselekedete és mai viselkedése között, amivel a kommunistákat támogatja folyamatosan a rendszerváltoztatás óta a mai napig is. Ötvenhatban még volt közösségi nemzeti akarat, szemlélet, értékítélet, és megvolt hozzá a bátorság megnyilatkozni és kiállni a köz értékei és érdekei mellett. Ma ismét lapulni kell, titkolni a nézetet, ha a munkaadó a nemzetellenes irányzat híve. A Kádár-rendszer kenyérterrorja tovább működik a továbbműködô társadalomellenes rendszerben. Hiányzik az öntudatos középosztály, amit módszeresen irtott, üldözött és nyomorított tehetetlenségre a 45 éves bolsevizmus. Ennek a rétegnek újratermelôdéséhez szükséges lenne anyagi és munkaviszonyi függetlenségre. A neoliberális gazdasági rend középosztály-ellenes, mert kiváltságos helyzetüket féltik ettôl a rétegtôl. A gazdasági elit érdekbôl és környezeti okokból nemzetközi, és minden iránt, ami nemzeti, kiváltságos helyzete miatt ellenséges. Ez a megvalósított osztályharc, kompromisszumképtelen helyzet. A nagyon hangoztatott demokrácia megerôszakolása. A demokráciát nem a politikai pártok parlamenti rendszere valósítja meg, hanem a társadalom szabad szervezetei. Lenne elég társadalmi szervezet Magyarországon, de létezésüket, hatékonyságukat bénítja a társuló egyének, a tagság gyenge anyagi helyzete. Minden társulás lényege a közös szándékok érvényesítése összegezés, összefogás által. Az érvényesítés viszont függvénye az anyagi erônek. Sok olyan feladat van, amit a társadalom jobban el tud látni, mint az állam. A diktatúra idején a pártállam hozott létre társadalmi szervezeteket, amiket ellenôrzött. A demokrácia elve szerint a társadalom az ellenôrzô fél, az államot is hivatott ellenôrizni. Mi mással valósulna ez meg, mint a szabad szervezôdésekkel. És ha ez a társadalom érdeke, minthogy az, a társadalmi egyesületek fenntartása az állami költségvetés feladata. Ez a gyakorlat létezik is a mai Magyarországon, minden évben kiállítják a listát, mennyit kaphatnak az egyesületek. Itt csak az a baj, hogy ­ mint minden ­ ez is pártszempontokkal működik, és a fontosság (támogatás) mértékét az állam vagy a politikai pártok parlamentje határozza meg. Ez a függôség vitte mellékvágányra a Magyarok Világszövetségét, amely soha nem vált élô együttműködésévé a nyugati világ magyarságának, és már nem olyan tényezô, ami mögött erô van, amivel a politikának is számolni kell. Ha lesz megfelelô kormány ebben az évben, akkor attól meg kell követelni a társadalmi demokrácia kiépítését, ami helyreállít annyit az Ötvehat óta üldözött szabadságeszménybôl, amennyit csak lehet.

» vissza a HUNSOR honlapjára