Folyamat, amely nem szűnt meg az EU-képviselők emlékezetes látogatásának és ejnye-bejnyéjének a hatására, mert már előre tudni lehetett, hogy Brüsszelben - leszámítva a magyar EU-képviselőket és egy-két európai kollégájukat -- , valójában kényelmetlennek érzik a magyarokat ért atrocitásokkal való bíbelődést, hiszen az nem illik a vajdasági nemzetek harmonikus együttéléséről kialakított közkeletű hazugságkotyvalékba, amely az idealizált célt folyamatosan és tendenciózusan összetéveszti a tényleges valósággal.

Ugyanakkor a történelmi hűség kedvéért azt is ki kell mondanunk, hogy a magyarverések nem 2003 őszén kezdődtek, noha ekkor és a következő évben öltöttek botrányos mértéket, és kaptak ennek megfelelően nemzetközi visszhangot. A magyarverések fokozott intenzitással jelentkeztek már az 1990-es években is, de igazi csúcsra járatásuk az 1999-es NATO-bombázások utáni katonai kapitulációt követte, noha kisebbségellenes kilengésekre a bombázások idején is bőven akadt példa. Más adatok híján hadd hivatkozzam a magaméira, amelyek messze nem a teljességigényével készültek, de amelyeket a maguk idejében ennek ellenére eljuttattam a megfelelő emberi jogi szervezetekhez: csupán négy hónap alatt 12 súlyos támadás történt magyar nemzetiségű személyek és intézmények ellen, és a legtöbb esetben, akárcsak később is, az elkövetők vagy ismeretlenek maradtak, vagy tettüket nem követte komolyabb hatósági retorzió.

És itt elérkezünk a kisebbségellenes atrocitások kérdésének egyik fontos mozzanatához: az egyenlőtlen elbírálás gyakorlatához. Az egyenlőtlen elbírálás gyakorlatának a célja a nemzetek közötti feszültség folyamatos szinten tartása, de oly módon, hogy a ténylegesen másodrendűnek tekintett kisebbségi polgárnak elmenjen a kedve mind a polgári jogok, mind pedig az ököljog gyakorlásától önmaga védelmében. Mindkettőre számtalan példát tudnak felsorolni a vajdasági magyarok -- a fiatalok különösen. Nemcsak azt tudjuk, hogy jó néhány esetben a szerb támadókat futni hagyta a rendőrség, hanem azt is, hogy igen gyakran falaztak a támadóknak. Vagy: a szabálysértési bíró a saját testi épségét védő megtámadottat dupla akkora pénzbüntetéssel sújtotta, mint két más anyanyelvű támadóját, sőt, a közbeavatkozó rendőrök a verekedést kezdeményezők helyett az önvédelmet tanúsító magyart fogták le és rugdosták meg - immár a támadókkal együttes erővel. Vagy: tömegverekedést követően, amelynek során kb. húsz szerb fiatal ütlegelt két kétségbeesetten védekező magyart, a szabálysértési eljárás során a két magyar mellett a támadók közül is csupán kettőt büntettek meg. És akkor még nem szóltunk az elkövetett bűncselekmény súlyához mérten elképesztően eltúlzott súlyú azon bírósági ítéletről, amelynek szenvedő alanya az öt temerini magyar fiatal, akik ugyan korántsem voltak angyalok, de a közvéleménynek teljesen igaza van akkor, amikor igazságtalanul súlyosnak tartja a rájuk kirótt ítéletet, különösen annak fényében, hogy ugyanakkor milyen enyhe büntetésben részesülnek akár ismert háborús bűnösök, akár pedig a legbrutálisabb magyarverők. Vagyis lenne még min javítani a bűnüldöző szervek és az igazságszolgáltatás munkájában, hogy megszűnjön az egyenlőtlen elbírálás. Egyebek mellett például minél hatékonyabban érvényesíteni kellene a nemzeti egyenjogúságot és a kisebbségek részarányos alkalmazását a káderpolitikában.

Akkor talán nem történhetne meg az, hogy olyan jegyzőkönyveket íratnak alá becitált magyarokkal, amelyeket azok meg sem értenek, vagy - és ez még a jobbik eset -- tolmácsnak a folyosóról behívott takarítónőt alkalmazzák.

A tolerancia tehát itt valahol kéne hogy kezdődjön: az egyenlő jogokkal és az azoknak megfelelő egyenlő elbánással. Én legelőször a rendőröknek, a bíráknak és a törvényhozóknak szerveznék - büntetés terhe alatt - kötelező toleranciatáborokat. Rögtön utánuk pedig azok az értelmiségiek (különösen az újságírók) következnének, akik azt hirdetik, hogy országunk a kisebbségi jogok terén hovatovább a lehetséges világok legjobbika, ők azonban soha, egyetlen mondat erejéig sem ítélték és ítélik el a kisebbségek elleni atrocitásokat, sőt, ezek tényét gyávaságból vagy hamisan értelmezett hazafiságból tudatosan elhallgatták és elhallgatják a többségi szerb lakosság elől, és ezzel közvetve maguk is cinkosságot vállalnak a magyar-, az albán és cigányverések, az uszító, fasisztoid falfirkák, a temetők és templomok elleni támadások elkövetőivel. Hiszen a sajtó - különösen az elektronikus sajtó -- közvélemény-formáló ereje igen nagy. Azonban a fél kezünk öt ujja is túlságosan sok lenne, ha arról kéne számot adnunk, hogy, mondjuk, a belgrádi szerb televízió-csatornák kommentátorai hányszor emelték fel a szavukat, ha szerbiai kisebbségi személyeket, közösségeket vagy kultúrjavakat értek támadások.

A tudatos uszítókról - lett légyenek soviniszta politikuspojácák vagy bértollnokok -- szándékosan nem beszélek.

Rajtuk sem virtuális, sem valóságos toleranciatábor nem segít.
Velük a harcot meg kell harcolni. Most. És mindörökké.

írta Csorba Béla






forrás: Vajdaság Ma





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára