Két paradigma

A trianoni békeszerződés nemcsak Magyarország területének kétharmadát csatolta el, hanem idegen elnyomás alá utalta a magyar nemzet közel egyharmadát. A két világháború között a teljes magyar politikum természetes törekvése az volt, hogy a magyar történelmi műhelyt a közös magyar államiság keretén belül teremtse meg, más szóval, hogy egy közös hazában integrálja a Kárpát medencei magyarság minél nagyobb részét, határrevízió útján. E politika sikeres is volt s hogy végül a visszaszerzett területeket nem sikerült megtartani, az nem a magyar politikai vezetésen múlott. A második világháború után a proletár internacionalizmus eszmei nyomvonalán haladva a kommunista vezetés nemcsak hogy nem törekedett az ismét elvesztett területek visszaszerzésére, de még a hajdani közös haza tudatát is törölni igyekezett a felnövekvő generációk önazonossági kapaszkodói közül, egy általános, a nemzeti gyökerek felszámolására törekvő kultúrpolitika keretein belül.

Ennek tudható be elsősorban, hogy a rendszerváltás idején nemcsak a kisebbségben élő, s az idegen elnyomó hatalmak által módszeresen indoktrinált, tudatilag csonkolt közösségeken belül, hanem az anyaországban is két teljesen eltérő s egymást értéktételezéseiben, stratégiai elgondolásaiban és célkitűzéseiben egyaránt kizáró politikai paradigma fogalmazódott meg. Az egyik a Jászi-Károlyi-féle katasztrófapolitika axiológiai premisszáiból merít, mely absztrakt elveket fontosabbként tételez a nemzeti szempontoknál s a magyarság ellenségeiben, a Kisantant államaiban is szövetségest lát a magyar "nacionalizmussal" szemben. Megjegyzendő, hogy míg Jásziék a visszaemlékezéseikből ítélve tényleg hittek bizonyos általuk értékként tételezett eszmékben, mai követőik zöme mindenféle értékelkötelezettség nélkül szolgálja ki az idegen érdekeket (1) , jelen pillanatban a globalista főhatalmat (2) s törekszik Magyarország és a magyar nemzet szellemi, katonai, gazdasági véderejének totális felszámolására. E politikai törekvés jól követhető az SZDSZ és az MSZP külpolitikai vonalvezetésében s megannyi politikai gesztusban, megnyilvánulásban, nyilatkozatban tetten érhető. Emlékezetes, hogy a nemzetellenes ellenzék nemzetközi botrányt kreált abból, hogy Antallék - nagyon helyesen, a megtámadott oldalára állva és a nemzeti önrendelkezés gondolatának megfelelően - a szerb-horvát háborúban a horvátoknak fegyvert adtak el. Az MSZP és Kovács László már 1993-ban, Magyarország katonai doktrínájának megfogalmazása idején azt követelte, hogy Antall József és kormánya határolódjon el még a békés határváltoztatás gondolatától is. Antallék sajnos meghátráltak a bal-liberális össztűz előtt s azokat a lehetőségeket sem ragadták meg, amelyek tálcán kínálkoztak. (Antall Józsefnek volt egy bátortalan próbálkozása, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a Délvidéket nem Szerbiához hanem Jugoszláviához csatolták, de ez gondolatot Szlovákia vonatkozásában nem volt képes végigvinni. Holott akkor komoly alkupozícióban volt Magyarország: Szlovákia elismerését feltételekhez köthette volna s egyben felhívhatta volna a világ figyelmét a magyar problémára. Nem kétséges, hogy az ellenzék hátba támadta volna, de ilyen történelmi lehetőséget felelős magyar politikus akkor sem szalaszt el, ha nem "kamikaze kormányként" fogja fel saját kabinetjének a szerepét.) 1995/1996-ban a szlovák-magyar valamint a román-magyar alapszerződések megkötésének idején a balliberálisok ismét csak amellett tették le a garast, hogy Magyarországnak le kell mondani a békés határváltoztatás jogáról is (ez még a baloldali Méray Tibornál is kiverte a biztosítékot, aki a Népszabadság hasábjain részletezte, hogy micsoda történelmi és nemzetpolitikai abszurdum eleve lemondani egy ilyen eszközről). A balliberális erők tömény nemzetellenessége nyilvánult meg, mikor nekitámadtak Orbán Viktornak az Orbán-Nastase paktum idején, valamint akkor, midőn későn és bátortalanul szólni merészelt a Benes dekrétumok ügyéről.

A másik oldal, nevezzük ezt a nemzet ügye iránt valamilyen fokon elkötelezett tábornak, rendkívül rossz helyzetből indul eleve. A többévtizedes kommunista agymosás a társadalom tekintélyes részét immunissá tette a hagyományos jobboldali értékekre. A több hullámban távozó több százezer emigráns zöme is a nemzeti oldalhoz tartozott. Emellett a médiapozíciók kb. 85%-át birtokló balliberális oldal libertinus-kozmopolita színekben folytatta azt a nemzetrontást, amit proletár-internacionalista zászló alatt művelt a korábbi évtizedekben. A gazdasági pozíciók nagyobb része szintén a baloldal kezében került a "módszerváltás" idején, ráadásul a nemzetközi trendek is nekik kedveznek.

E hendikeppel induló oldalon állnak azok, akik közös célnak tartják a magyar közösség állóképességének megerősítését, akik a magyarság fejlődésének és anyagi-kulturális-számbeli gyarapodásának feltételeit szeretnék megteremteni, akik számára Orbán Viktor egy találó 1996-os megfogalmazásával Magyarország nem telephely, hanem haza. Fontos leszögezni, hogy az egyszerűség kedvéért jobboldalnak vagy nemzeti oldalnak nevezhető konglomerátum valójában egy egészséges társadalom teljes plurális spektrumát lefedi, nem csoda, hogy a jobboldali politikai pártok osztódással szaporodtak. A nemzeti oldalnak ugyanakkor nem volt s mindmáig nincs világos vonalvezetése, nincs egyértelmű és mindenki által elfogadott stratágiája a külső és belső ellenfelek leküzdésére. Olyan alapvető kérdések kezelését illetően is teljes a káosz, mint a Simon Perez által elismert izraeli gazdasági térhódítás, a globális erők masszív térfoglalása, a Kisantant államok irányában követendő politika s ezzel összefüggésben a kisebbségbe szorult magyarság szellemi, politikai és gazdasági integrációja, hogy most megmaradjunk a külpolitika legfontosabb problémáinál.

Az erdélyi kontextus

Az RMDSZ-en belül 1990 óta jól kitapintható e két paradigma képviselőinek harca. Erdélyben is igen vegyes tábort alkotnak mindkét gondolkodásmód hívei. Az egyikben ott vannak a román hatalom ágensei, a karrieristák valamint a jóindulatú megtévesztettek (3), a másikban különböző vérmérsékletű és világnézetű autonomisták (4) , akiket egy gondolat köt össze: a nemzeti emancipációs törekvés, a nemzeti szabadságvágy.

A kollaboráns tábor politikáját nevezte Borbély Imre 1992-ben a "Keresztény és nemzeti liberális egységkeret" c. dolgozatában a "végig nem gondolt gondolat" politikájának (5) . Akkor még nem állhatott rendelkezésre a 2002-es népszavazás eredménye, de könnyen extrapolálható volt, hogy hová vezet a Domokos Géza és Markó Béla által képviselt lagymatag, önfeladó politikai kurzus. 2002-ben a hivatalos népszámlálás sajnálatos módon beigazolta a Borbély Imre-i diagnózist, tíz esztendő alatt az erdélyi magyarság lélekszáma 200.000-el csökkent. A Markó-tábor prominensei s követői nem képesek felfogni, vagy nem hajlandók nyilvánosan elismerni, hogy a status quonál rosszabb variáns nincsen az erdélyi magyarság számára. A jelenlegi tendenciák a nem is oly lassú fogyás útján való eltűnésünket prognosztizálják. Ez tökéletesen egybeesik a magyarországi baloldal víziójával is, nem csoda, hogy az egyébként az Európai Néppárthoz tartozó RMDSZ a magyar szocialistákkal egyre szorosabb kapcsolatban van. Idézhetném Markó Béla nyilatkozatát a 2002-es választások első fordulójának idejéből, midőn még semmi nem volt eldőlve, de ő szocialista-szabaddemokrata kormányról beszélt s arról, hogy azzal milyen remekült fog együttműködni az RMDSZ. De említhető a román-magyar szocialista csúcstalálkozó is az RMDSZ 2003-as, Szatmárnémetiben tartott kongresszusán, legfrissebb hírként pedig az, hogy a magyar kormány és a Szocialista Párt (MSZP) támogatni fogja az RMDSZ-t abban, hogy az idei helyhatósági- és parlamenti választások nyomán megtartsa jelenlegi parlamenti képviseletét. Ezt Szekeres Imre, az MSZP honvédelmi minisztere mondta Markó Béla RMDSZ-elnöknek március 6-i bukaresti látogatásán. Remélhetőleg - s vélhetőleg - úgy fog járni ezzel a támogatással az RMDSZ, mint annak idején a Piszkos Fred által körberajongottak, akiktől fokozatosan elidegenedett mindenki. (Azt már csak a szórakoztatás céljával idézem, hogy Szekeres felhívta a figyelmet: a magyarországi politikusoknak, amikor Erdélybe jönnek, egységesen kell támogatniuk a romániai magyarságot, nem szabad a közösség megosztására törekedniük. Mondja ezt azután, hogy pártja és kormánya egyértelműen az egyik oldalra állt.)

A másik tábor kezdettől azt hangsúlyozta, hogy csak arra támaszkodhatunk, amink van. Hogy a román politikum egyetlen szegmense sem nyitott a problémáink tényleges megoldásának ügyében, hogy minden fontos minket érintő kérdésben falanxként szavaznak. (Nemcsak az autonómia, de még az önálló állami magyar egyetem kérdésében is, lásd a tíz esztendővel ezelőtt, 1998 nyarán történteket. Akkor az RMDSZ kitalálta a Petőfi-Schiller egyetemet, amelynek megteremtése ügyében azóta sem történt semmi, az intézmény felállításáról szóló kormányhatározat csak arra volt jó, hogy az egyetem-kérdést megfosszák szakítópróba-jellegétől s hogy a koalíciós problémákat az SZKT hatásköréből átutalják a Markóék által már akkor totálisan ellenőrzött Operatív Tanács hatáskörébe. Azóta sincs önálló állami magyar egyetem Erdélyben.)

Mit tehetünk hát? Mindenekelőtt fel kell adni az ábrándokat, azt, hogy erő felmutatása nélkül a román politikumot rá lehet kényszeríteni arra, hogy komolyan vegye egyáltalán problémafelvetéseinket. Miképpen tud az erdélyi magyarság erőt felmutatni? Megszervezheti önmagát, államot teremthet az államban. Másik oldalról külpolitikai síkon gyakorolhat nyomást a román politikai elitre. Minden lehető erőt erre a két célra kellett volna koncentrálni. A kritikus korszak a kilencvenes évek első fele volt, amikor sok minden nem dőlt még el, amikor a román hatalom bizonyítási kényszer alatt állt, amikor cseppfolyós volt történelmi szempontból a helyzet. E korszak lehetőségeit ragadta meg remek stílusérzékkel Bayer Zsolt egy tavaly keltezett, Markó Bélához címzett nyílt levelében: "a sötétség oszladozásának pillanatában ott állt egy maroknyi nép (maroknyi székely, porlik, mint…) a Thermopülai-szorosban. Tengernyi ellen állt szemközt velük, de a Thermopülai-szorosban állani kegyelmi pillanat. Akik ott állnak a Thermopülai-szorosban, azok legyőzhetetlenek. Azokat el kell árulni, hogy legyőzessenek. Azoknak a hátába kell vezetni az ellenséget. Másképpen szemközt nevetik a túlerőt - másképpen csak állnak ott, felismerve és bízva saját, roppant erejükben.

És akkor te, akkor ti, Béla, azt mondtátok annak a maroknyi népnek, hogy menjen haza. Még csak nem is vezettetek ellenséget a hátába, még ahhoz is gyávák, ahhoz is aljasok voltatok. Nem. Hanem elhitettétek a mindenre készekkel, mindenre képesekkel, hogy nincs szükség ellenállásra, csatára, önfeláldozásra, kitartásra, állhatatosságra, meg nem alkuvásra - nincsen szükség semmire, csak kussolásra, kompromisszumokra, "ügyes kis alkukra", fanarióta trükkökre." Meg lehetett volna próbálni békés úton elérni a nyugati hatalmak ingerküszöbét. Konoksággal, elkötelezettséggel, egységben, s ha kell a polgári engedetlenség eszközéhez nyúlva, ha kell, parlamenti sztrájk útján, ha kell, éhségsztrájkolva a Strassbourgban és/vagy Brüsszelben. A nemzetközi tapasztalatok szerint az erőszakos út hatékonyabb, az ír, a baszk a déltiroli példán túl legfrissebb tapasztalatok szerint Koszovó példája is azt látszik igazolni, hogy kellő eltökéltséggel és fegyverrel egy kis nép is kiharcolhatja a függetlenséget.

Markó Béla egy ízben privát körben avval érvelt: Koszovó modellje számunkra nem követhető, mert ha fegyveres összetűzésre kerül a sor, az erdélyi magyarság akkora tömegei távoznak az anyaország irányában, hogy veszélybe kerül a közösség önfenntartó ereje. Ez nem elrugaszkodott érvelés, s hozzátehető az is, hogy a közösség mentális állapota, kilencvenes éves történelme, a potenciális szövetségesek hiánya sem valószínűsíti egy ilyen stratégia siker. Ebből azonban nem az a következtetés adódik, hogy hódoljunk be teljesen a román hatalomnak, mint tette azt 1996-ban az RMDSZ, hanem az, hogy az alkotmányos eszköztárat teljes mértékben hasznájuk ki.

ETA, IRA, UCK

Sajátos módon a baloldalon is akadnak, akik elég egyértelműen mutatnak arra rá, hogy véráldozat nélkül nem lehet komoly eredményt elérni. Sipos Géza a liberális Transindex újságírója, így fogalmaz: "Ha az előbb az RMDSZ Koszovó-ügyi megnyilatkozásait illettük kritikával, bőven lehet szemrehányást tenni a szervezet ellenzékének, mely önfeledten ünnepli a tartomány függetlenné válását, mintegy elfeledkezve arról, honnan és milyen körülmények indult ez a folyamat, melynek végeredményét most vasárnap tapasztalhattuk.

A romániai magyar jobboldali szellemi közegben néha-néha, titkon felnéznek az UCK-ra, az ETÁ-ra vagy az IRÁ-ra; s egy-két pohár sör-bor-pálinka után belép a "cél szentesíti az eszközt" elv. Vagyis ha kisebbségi kérdésben úgymond csak erőszakkal lehet elérni a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét, akkor még ezt is vállalni kell - mondják egyesek, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja.

Nem lehet persze az ilyen informális közegben elhangzott mondatokból hosszútávú következtetéseket levonni, de mégiscsak jelzik a közérzület ingadozását egy adott politikai nézetközösségben. A közérzület pedig nem azt fejezi ki, hogy ha keserű és véres konfrontáció az önrendelkezés ára, akkor inkább ne legyen önrendelkezés; nincsen egyértelműen kimondva, hogy ha netán választani kell, akkor a béke a legfontosabb érték és érdek, mindenen, akár a szabadságon és a függetlenségen is túlmenően.

Azt hiszem, az RMDSZ ellenzéke is csak azt hangoztatta koszovói függetlenség-témában, amit hívei már eleve úgy gondoltak. Üdítő változatosságot jelentene, ha a politikai elit legalább megpróbálkozna annak végrehajtásával, amit a nép, a választók akarnak; nem pedig annak a következmények nélküli visszhangosításával, amit hallani szeretnének." (6) Korrekt meglátások sorozata, a nemzeti radikálisokat érintő irónia is jogos valamilyen fokon. Ugyanakkor azért itt-ott van benne döccenő és önellentmondás. Egyik pillanatban a szerző arra utal, hogy a közérzület nem utasítja el egyértelműen a véráldozatot, másik pillanatban viszont épp a választókra hivatkozva várná el a politikumtól, hogy határolódjon el a koszovói modelltől s még az RMDSZ-t s annak ellenzékét is megrója, amiért kiállt Koszovó függetlensége mellett. Márpedig a választói elvárás, amint az tulajdonképpen Sipos írásából is kiderül, messze nem egyértelmű. Szerencsére odáig még nem jutottunk, hogy Dobó István helyett Hegedüs hadnagyot, Rákóczi helyett Ocskayt vagy Kossuth helyett a Görgey által kivégeztetett nemzetárulót, gróf Zichy Ödönt tisztelje a történetírás és a történelemoktatás, mint "realistákat". Nemzeti ünnepeink közül kettő is, március 15. és október 23. éppenséggel azt hirdeti: a nemzet szabadsága mindenek előtt való. Ami pedig a választókat illeti: a történelem folyamán soha nem a tömeg írta a történelem dicső lapjait, hanem a közösségi felelősségtől áthatott, elkötelezett elit. Még maga Markó Béla is úgy fogalmazott egy SZKT alkalmával, hogy ő nemcsak visszhang akar lenni, hanem hang is, vagyis neki, mint az RMDSZ vezetőjének nemcsak és nem elsősorban az a dolga, hogy szolgai módon kövesse a válaasztói elvárásokat, hanem az is, hogy irányt mutasson.

Más kérdés és más probléma, hogy ez a filozófia is megmaradt a retorika szintjén. A gyakorlatban Markó az elkötelezettek mozgósítása, az autonómia minimál-céljának kiküzdése helyett körülvette magát karrieristákkal és a román hatalom vektoraival, s 1996-tól kezdve az az erdélyi probléma nemzetköziesítése helyett, a külpolitikai nyomásgyakorlás helyett a kormányzati szerepvállalással kijátszotta az egyetlen adúászt, s a továbbiakban a román hatalom első számú külpolitikai legitimálójává tette az RMDSZ-t. (7)

Visszatérve Sipos írására: azzal aligha érthetünk egyet, hogy hiba lett volna üdvözölni Koszovó függetlenedését és a nemzeti önrendelkezés győzelmét. Ha olyan személyiségek, mint Cossiga volt olasz miniszterelnök, a cseh és az orosz elnök is felveti (kétségkívül más-más konnotációval) Koszovó precedens jellegét, akkor ezt nem kihasználni dőreség volna. Sipos Géza egyébként nincs egyedül a liberálisok között eme álláspont markáns tagadásával s a további össznépi porhintés, szembekötősdi folytatásának igényével. Tamás Gáspár Miklós is úgy látja, hogy "... a magyaroknak végre meg kellene tanulniuk politizálni. Ennek egyik eleme a számunkra életfontosságú szomszéd népek lelkületének megértése. Ebben középponti helyük van a nagy történelmi félelmeknek. Ahogyan mi - lehet, irracionálisan - a nyelvileg társtalan magyarság eltűnésétől, beolvadásától, kihalásától féltünk, talán még mindig félünk a nagy szláv-germán tenger közepén, úgy a románok a nehezen egyesült "nemzetállamuk" széttöredezésétől, autonóm provinciákra szakadásától rettegnek. (…) Markó Bélától Tőkés Lászlóig üdvözlik Koszovó függetlenségét, és közlik, hogy ezt "precedensnek" tekintik - aztán magyarázhatják még ötven esztendeig, hogy "milyen értelemben" - , meg politikai öngyilkosok kisebb csoportjai egyenesen tüntetéseket rendeznek Románia kellős közepén üdvözlendő a szép mintát. A kisantantot már megint gyönyörűen összehoztuk magunk ellen. Percek alatt." (8)

TGM még mindig itt tart. A szomszéd népek érzékenységénél. Amit nyilván úgy lehet lenyugtatni leginkább, ha feladunk mindenféle nemzeti törekvést. (TGM már 1993-ban megírta a román sovinisztákkal nagy egyetértésben, hogy az autonomizmus, a regionalizmus nem más, mint alkotmányos államaink elleni támadás.) A Kisantant reflexek pedig mindaddig megmaradnak, amíg a trianoni utódállamok területén magyar nemzeti közösségek élnek, melyeknek elsőrendű igazodási pontjuk a megmaradt magyar haza, melyek értékrendjét az ezer éves Kárpát medencei közös magyar múlt s nem a kilencvenes éves poszttrianoni elnyomatás határozza meg.

Tiszta vizet a pohárba!

Komoly probléma Erdélyben a román fél irányában való kommunikáció is. A felnövekvő román generációk tudata már nem fogja át az erdélyi probléma mélységeit, azok, akik éltek Erdély elrablásakor, már a sírban fekszenek, a gyulafehérvári ígéretek is legfeljebb a történelemkönyvekből köszönnek vissza a ma élők számára. Odáig terjed a román megalománia, hogy lojalitás, ragaszkodást várnak el a kilencven éve elnyomásban élő magyarságtól és őszintén képesek felháborodni azon, hogy példának okáért a magyarság zöme a magyar sportolóknak s nem a román sportolóknak szurkol, hogy nekünk gyásznap december 1 és nem történelmi igazságtétel Trianon.

Az RMDSZ nem próbálta helyretenni a román köztudatban ezeket a kérdéseket. Sőt. 1990 óta megannyi félreérthető és őszintétlen nyilatkozatot tett Románia szuverenitásának tiszteletben tartásával, a magyar közösség lojalitásával s az autonómiával kapcsolatban. Most Koszovó esete jó alkalom őszintén, hangfogó nélkül beszélni közös problémáinkról. Végre jelezni kellene, hogy az autonómia önmagában kompromisszum, hogy honorálni illene, hogy az erdélyi magyarság békés úton igyekszik érvényt szerezni követeléseinek.

Jó alkalom egy autonómia-centrikus kommunikációs offenzívára a 2008. április 2. és 4. közötti NATO-csúcstalálkozó, amelyre Bukarestben kerül majd sor. A nemzeti oldal már lépett is az ügyben: a csúcs előrendezvényére, amit Temesváron 2008. március 3-án és 4-én szervezett meg két civil szervezet (9) a balkáni stabilitás témájában (különös tekintettel az ebben játszott NATO-szerepkörre) meghívták előadónak Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselőt, aki egyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak is alelnöke. Toró elmondta, hogy az 1920-as valamint az 1947-es igazságtalan békeszerződések következtében az érintett térségben az államok és nemzetek határai nem esnek egybe, így több nemzeti közösség is kisebbségben kénytelen élni, ami veszélyezteti a stabilitást. A képviselő arra is rámutatott, hogy a koszovói válságnak az albánok autonómiájának megszüntetése volt az origója, s leszögezte: nem kell megvárni, míg a helyzet másutt is akkuttá válik. Toró szerint az erdélyi magyarság által kitűzött célok, a belső önrendelkezés elvén nyugvó többszintű autonómia modellértékű lehet s azt is hangsúlyozta, hogy értékelni kellene azt következetes békességet, amivel az erdélyi magyarság a céljaiért küzd. Toró utalt Ahtisaari finn ENSZ-raportőr jelentésére is, aki a nemzeti közösségek kollektív jogaiból kiindulva, 3 szintű autonómiát javasol a kb. 5%-os koszovói szerb kisebbségnek, egy épp olyan modell szerint, mint amit az erdélyi magyarság 1993-ban megfogalmazott a maga számára. (Területi autonómia a tömbben élő kisebbség számára, sajátos státusú önkormányzatok az etnikai szigetek esetében, valamint kulturális autonómia minden koszovói szerb számára.) Külön érdekessége a Koszovó-komplexumnak, hogy még a román sajtó magyarpártisággal aligha vádolható részében is megjelent egy olyan szöveg, mely arra figyelmeztet, Koszovó valósággá válhat Erdélyben is, ha a román fél folytatja offenzív, a magyar fél minimálisra zsugorított elvárásait is lesöprő politikáját: "Erdély nem Koszovó. (…) De ha azt akarjuk, hogy Koszovóvá váljék, akkor van rá módszer. Az egyik az lenne, hogy a magyar kisebbséget megakadályozzák a lakossági részarányának megfelelő parlamenti képviselet megszerzésében" (...) "Az viszont biztos, hogy arányos parlamenti képviselet hiányában a magyarok komolyan fontolóra vennék saját regionális testületük egyoldalú megalakítását. Sokkal rosszabb lenne, ha azt kellene elismernünk. A térségbeli feszültség növelésének másik módszerét az anyanyelvi oktatás jogának korlátozása jelentené, valamint az, ha az elemistákat arra köteleznék, hogy a román iskolások számára készült tankönyvekből tanuljanak."

"A magyarokat meg kell győzni arról, hogy nem bízhatnak a "román" pártok ígéreteiben. Meg lehet még próbálkozni a minél központosítottabb közigazgatással, a minél kisebb beruházásokkal az amúgy is leromlott térségbeli infrastruktúrákba, és - mert mostanság jól hangzik - a magyarok kormányból való eltávolításával, arra hivatkozva, hogy más véleményt vallanak Koszovó függetlenségéről.

Mindezt pedig a lakosságot nap mint nap Erdély küszöbön álló elszakadásával riogató, a magyarokat állandóan gyanúsítgató, felfokozott médiapropagandával lehet megtoldani. Megfelelő következetességgel és kellő adagolással alkalmazva, ez a módszer idővel látványos eredményhez vezet. Sikerhez! De figyelem: gondoljátok meg nagyon, mit kívántok, mert beteljesülhet!" (10) A szerző, Ovidiu Nahoi jól látja, hogy mekkora lépés lenne magyar szempontból a "saját regionális testület egyoldalú megalakítása."

A Székely Nemzeti Tanácsnak, amit Markóék annyiszor leszóltak, éppen ez lenne a funkciója. A probléma éppen az, hogy az RMDSZ, a legnagyobb politikai erő támogatása nélkül e Tanács legitimitását külföldön és belföldön egyaránt sokan megkérdőjelezik.

S bizony, ha a minap elfogadott választási törvénynek köszönhetően parlamenti képviselet nélkül marad a magyarság (11) , az előrébb lendítheti az autonómia ügyét s a magyar-magyar konszenzust is. Az erdélyi magyarság sorsa nem Bukarestben dől el, hanem Székelyföldön és nemzetközi síkon. Ezt kellene végre valahára felismernie az RMDSZ-nek is.



1 - Távol álljon tőlem, hogy a magyar-ellenességben lekörözhetetlen SZDSZ-es alapítókat méltassam bármilyen kontextusban. Ugyanakkor tény, hogy Kókával, Kunczével ellentétben TGM-nek, Kis Jánosnak, Bauer Tamásnak, Haraszti Miklósnak voltak-vannak értékirányt?i, más kérdés, hogy ezek rendre szembefordították őket a magyar nemzettel. Kóka hatalomtechnokrata. Az ő nemzetellenessége minden jel szerint konjunkturális, s nem zsigeri.
2 - Boross Pétertől Orbán Viktorig többen rámutattak már a kilencvenes évek közepén, hogy a szocialisták éppen olyan készséggel szolgálják ki a körvonalazódó brüsszeli akaratot, mint tették azt a szovjetek vonatkozásában. Annál nagyobb hiba, hogy 1998-ban a FIDESZ kormány nem kötött útilaput a magyar érdekek iránt teljességel immunis, idegen érdekek kiszolgálására szocializált külügyi gárda talpára.
3 - E tábort nevezik a politikusok és közírók hovatarozástól függően mérsékeltnek, labancnak, együttm?ködőnek, kollaboránsnak, hatalompártinak vagy önfeladónak.
4 - Ők a radikálisok, kurucok, nemzetiek, az önálló magyar politika hívei.
5 - Az írás a szerző sokszorosításában jelent meg és terjedt az RMDSZ középkádereinek szintjén (SZKT).
6 - Sipos Géza: Az önálló Koszovónak a pokol volt az ára, Transindex, 2008. február 20.
7- Az RMDSZ nem egyszer?en asszisztált ahhoz, hogy a román diplomácián túl rövid időn belül Clintontól Schröderig meghatározó, történelemformáló politikusok is "román kisebbségpolitikai modellről" beszéljenek, hanem aktívan hozzájárult ehhez, miközben a közösség cserébe jószerivel nem kapott semmit.
8 - Az írás rövidített formában megjelent a Népszabadság 2008. február 25-i számában, a teljes szöveget a Transindex 2008. február 29-én közölte.
9 - Institutul de Politici Publice (egy Basescu-párti markáns civil szervezet, mely neve szerint a közpolitika kutatására jött létre), valamint az angol Royal United Services Institute For Defence and Security Studies.
10 - Ovidiu Nahoi írása az Adev?rul hasábjain jelent meg. Bogdán Tibor fordítását közli az Új Magyar Szó honlapja 2008.02.25.-én.
11 - Az egyéni kerületes rendszerben is a parlamenti küszöböt furcsamód megőrző tervezet néhány, a lényeget nem érintő passzusa miatt egyelőre az Alkotmánybíróság előtt van, de könnyen meglehet, hogy az őszi parlamenti választásokat már e jogszabály szerint rendezik meg. (A jogszabállyal kapcsolatban Székely I. Gergő és Bognár Zoltán tollából a Transindex közölt részletes elemzést 2008. március 10.-én)

» vissza a HUNSOR honlapjára