Ha a történelmi értékelést keresve tesszük föl a kérdést, hogy milyen volt a változás a 80-as 90-es tizedfordulón, azt kell válaszolni, hogy történelmi jelentôségű volt magában abban a részében is, hogy Magyarország megszabadult az idegen nagyhatalom katonai megszállásától. Olyan, mint amikor elvonult a tatár, meg amikor elvonult a török. Új korszak kezdôdött, amikor a tennivalók önként adódtak, mert az ország dolgait helyre kellett és lehetett is tenni új körülmények között.

Most viszont a megszállás megszűntét nem követte a felszabadulás általános és egységes élménye. A katonai megszállás alóli felszabdulás tennivalói valójában megelôzték a megszálló erôk elvonulását, ami már akkor is arra utalt, hogy volt benne valamilyen nagyhatalmi tervszerűség. Az érdekletelenség a magyar közönség részérôl ugyancsak arra utal, hogy nem az ô munkája és törekvése valósult meg, mások döntöttek sorsa felett, amihez már csak várakozásait csatlakoztatta. Alkalmasint nyugaton történt a döntés, ami majd magával hozza a nyugati jólétet.

A katonák elmentek, de nem vitték magukkal a politikai rendszert, amit annak idején az országra erôszakoltak és ôriztek 36 éven keresztül. A nyugatosítás a hazai bolsevisták feladata lett, egyrészt mert látták a lehetôséget hatalmuk megôrzésére, másrészt mert nyugati politikai körök már dolgoztak ezen a feladaton az úgynevezett disszidenseken, a szamizdatosokon keresztül, de volt a kapcsolatuk egyes vezetôkkel a hatalom felsô köreiben is.

Az is nyilvánvaló volt az értelmesebbek részére, hogy annak a politikai rendszernek nem csak az orosz szuronyok voltak az ôrzôi, hanem egységesen az a világpolitikai rend, ami Jaltában rögzült, és aminek sátorfedele az ENSZ volt. A 36 évnek az a része, amit katonai megszállásnak nevezhetünk, anyagi fosztogtás volt, a gyôztes hatalom élôsködése, a légió táplálása. Ha csak ez lett volna a megszállás lényege, a következményeket rég kinôtte volna az ország.

Azt, ami ebben a megszállási idôszakban igazán gyalázatos volt, azt a nemzetköziség megszállottainak, bolsevistáinak hazai terroristái követték el. Nem alkalmi bűnözôk, hanem egy eszme megszállott végrehajtói, akik akár nemzedékeken keresztül készülnek olyan történelmi alkalomra, amikor rátámadhatnak a nemzetre. Gonosz cselekedeteik alá tudományos elméletek adnak erkölcsi alapot és hôsi elszántságot, az "eszme" diadalának fényében minden cslekedet igazolást nyer. Több tízmillió legyilkolt ember teteme kövezte ki a bolsevizmus történelmi útját. Köztes idôszakokban szorgalmasan destruálnak, szívósan bomlasztanak. A hatalom megszerzése érdekében bármire képesek. Adott esetben visszatérnének a két bolsevista idôszak (1919 és 1945­1989) legszörnyűbb terrorista módszereihez is. Most a parlamenti demokrácia törvényes kereteiben a nyugati politikai minták követôiként, a jogállamiság védelmezôiként igénylik a társadalom tiszteletét az ország politikai és gazdasági és szellemi vezetése ellenében.

Ez a közel négy évtized elég volt arra, hogy az ország népe elveszítse hitét önmagában, kötelékét a közösségben, szolidaritását a sorsközösséghez, érzéseit a nemzet iránt, a múlt ismeretét és tiszteletét.

Nem is a kommunista maszlag fertôzte meg ­ kis részétôl eltekintve ­ a magyar társadalmat, hanem az elszenvedett testi-lelki büntetés és szisztematikus társadalomrombolás rontotta meg ítélôképességét, mindaz amit rámértek 1956 miatt, málasztotta szét az emberi közösség természetes egységeit, a családnak, a baráti környezetnek, a falvaknak és városoknak és következésképpen a nemzetnek a szolidaritását.

A neves magyar pszichológus, Hódi Sándor foglalkozik a szolidaitás szintjeivel: "Az individualizmus térhódításával az önzés válik uralkodó magatartásformává, ami magával vonja a társadalom atomizálódását és a szolidaritás megszűnését. Általános pszichológiai tapasztalat, hogy ez a folyamat a személyiség károsodásával és a társadalom súlyos funkciózavaraival (devianciák, elöregedés, népességcsökkenés) jár együtt. A társadalom akkor néz ígéretes jövô elé, ha az emberi kapcsolatok sokszínűek, a szolidaritás különbözô köei keresztbe-kasul átszövik a mindennapi életet a családtól az osmerôsökig, a szomszédoktól az állami intézményekig, az egyháztól nemzeti közösségig, a honfitársakkal való azonosulástól az egyetemes emberi szolidaritásig. ... A nemzeti önazonosság nem feltétlenül tartós és szilárd jellemzôje az embereknek. Nem belülrôl, a személyiség mélyérôl fakadó szilárd meggyôzôdés, nem átgondolt és tudatos társadaalmi szerepvállalás, hanem olyan önbesorolási kategória, ami a külsô körülményekváltozásának megfelelôen gyengülhet, erôsödhet, közömbössé válhat, és ki is cserélôdhet."

Tegyük hozzá: az a politikai irányzat, amely a szolidaritást a nemzetköziségre teszi kötelezôvé, eo ipso nemzetellenes. Félelmetes volt látni az MSZP-s gyülekezetek vörösbe öltözését és az internacionálé éneklését. Az interneten közvetített "Márciusi nyilatkozat az élet védelmében" így kezdôdik:

"A választások közeledtével felborulni látszik a világ értékrendje. Az álliberalizmus (a szabadosság) képviselôi kampányolni kezdtek a család és mindenféle közösség ellen, amikor kiálltak az egyén parttalan szabadságvágya, ezzel együtt az indulatok, az ösztönök és az erôszak szabadjára engedése mellett, megkérdôjelezve az emberi civilizációt és kultúrát, megtévesztve jó szándékú emberek százezreit."

A vágyak leszűkültek az anyagiakra, és a hetvenes években már a sokat szenvedettek is azt vallották, hogy enyhült a rendszer, legalább gondoskodnak mindenkirôl, el kell felejteni a szenvedést, a börtönöket, akasztásokat, most már más a világ. Ezzel indult a lelki leszerelés, miközben működött a terrorgépezet finomított eszközökkel. A kádári politikában a magyar nép eldobta erkölcsi fegyverzetét, és térdre ereszkedett. Nem tud felállni, bár igyekszik.

Egy tehetséges közíró, Debreczeni Jószef 1989 augusztusában (akkor még a tisztesség és erkölcs útját járva) idôszaki választási gyűlésen (amelyen 70,4 százalékkal gyôzött az akkori MDF listáján) elmondott beszédében mondta ­ többek között ­ az alábbiakat:

"A szocializmus csôdbe jutott Magyarországon, csôdbe jutott Európában, Ázsiában, Afrikában, Közép- és Dél-Amerikában. A szocializmus szabadságot, szervezettséget és jólétet ígért, és a népek testvériségét hirdette. Szabadság helyett elnyomást és diktatúrát, szervezettség helyett gazdasági és erkölcsi káoszt, jólét helyett nyomort hozott; a szomszéd népekhez fűzôdô viszonyunk pedig feszültebb, mint valaha. A szocializmus csôdje országunkat is súlyos, mindenre kiható válságállapotba sodorta. Ez az ország most kiutat keres ebbôl a válságból, kiutat keres a szocializmus nevű történelmi zsákutcából... A szocializmus nevű zsákutca elején »behajtani tilos« tábla állt a függetlenség számára. Ez a rendszer nagyhatalmi alávetettséget, szovjet gyarmati függôséget hozott nekünk. Kiút: a semleges Magyarország, amelyik nem tartozik semmiféle katonai tömbhöz, egy olyan ország, amelynek a területén nem állomásoznak idegen haderôk. A kiút: az önmaga törvényei szerint működô gazdaság. Ahol a magántulajdon, a kis- és középvállalkozások sokasága és a valódi piac uralkodik. Ahol igazi verseny és igazi termelés folyik. ... A szocializmus nevű zsákutca elején »behajtani tilos« tábla állt a szabad gondolat és a tiszta erkölcs elôtt. Ebben a rendszerben szigorú hatalmi irányítás és ellenôrzés alatt állt a szellemi élet, ez a rendszer a maga bizonytalan és ködös eszményei nevében félresöpört és megsemmisítéssel fenyegetett minden hagyományos, azaz valóságos erkölcsi értéket: az Istent, a hazát, a családot; a közéleti bátorságot és az egyéni becsületet... Ez az ország most kiutat keres önmaga számára. Új útra és új berendezésre van szüksége. Az új berendezkedést csak új erôk teremthetik meg, az új úton csak új emberek járhatnak elöl. Olyanok, amelyeknek és akiknek nem kell megtisztulniuk, megtisztálkodniuk ahhoz, hogy tiszták lehessenek, olyanok amelyeknek és akiknek nem kll a múltjukat, eddigi önmagukat megtagadniuk ahhoz, hogy hitelesek legyenek. Mert mindigis tiszták és hitelesek voltak. Régen azért, mert egy tisztátalan diktatúrában nem politizáltak, most pedig azért, mert egy tisztuló demokráciában vállalják a politikai szereplést."

Sokan így látták akkor, így láttuk mi is itt Ausztráliában. Azután feltűnt egy új igazodási pont, egy új nap, egy új politikai istenség, amelynek szentélyébe nem a tiszták léphettek be, hanem fôleg azok, akik vállalták a folytonosságot az adósság kamatfizetésére, vállalták további hitelek fölvételét, és vállalták olyan rendszer megvalósítását, amely nem veszélyezteti, elôsegíti és kiszolgálja a nemzetközi liberalizmus nyomulását. Ehhez váltak partnerré a nemzetellenes, magyargyilkoló zsákutcások, övéké a csillogó város, a fény, a jólét, az ország vagyona és a termelési eszközök. Ennek oly nagy a vonzása, hogy majdnem szentéletű legyen az, aki képes ellenállni. Ott látjuk ma már a jobboldali pártok tönkretevôit, a szellemi élet nem egy kiválóságát, akik nem azt látják, amit Debreczeni Jószef akkor elébük vázolt, hanem csak a fényt, az érvényesülést. És ott látjuk ma már Debreczeni Józsefet is.

A társaság elôkelô, valóságos elit, amely meghatározza a követendô utat az érvényesülésre. Mert aki nem igazodik, az ott találja magát, ahol a Kádár-korszakban volt. Ez az elit igazolja azokat, akik "szabadság helyett elnyomást és diktatúrát, szervezettség helyett gazdasági és erkölcsi káoszt, jólét helyett nyomort hoztak", akik "országunkat is súlyos, mindenre kiható válságállapotba sodorták", akik nagyhatalmi alávetettséget, szovjet gyarmati függôséget hoztak. És hol van már az a kívánság, amelyben "a magántulajdon, a kis- és középvállalkozások sokasága és a valódi piac uralkodik, ahol igazi verseny és igazi termelés folyik". És kérdezzük egész komoly aggodalommal: elmúlt-e annak a veszélye, hogy: "ebben a rendszerben szigorú hatalmi irányítás és ellenôrzés alatt áll a szellemi élet, hogy ez a rendszer a maga bizonytalan és ködös eszményei nevében félresöpör és megsemmisítéssel fenyegetett minden hagyományos, azaz valóságos erkölcsi értéket: az Istent, a hazát, a családot; a közéleti bátorságot és az egyéni becsületet"?

Ez az erkölcsi helyzet a hatalom és a magántulajdonná bűvészkedett állami vagyon és vállalkozások, bankok és közvéleményt alakító és egyéb támogatott intézmények magaslatain. Gondoljunk csak bele: miért lenne más helyzet a társadalmi piramis alsó rétegében? A bolsevista rendszer kitermelte a proletariátust, azt a réteget, amelyet könnyű irányítani, mert életeleme a függôség, akirôl gondoskodnak, fizetgetik mert dolgozgat. Ez vonatkozott szinte az egész kádári társadalomra. Elfogadta a vezetô réteg státusát, akikrôl annyit tudott, hogy végülis azok is alkalmazottak, arról persze fogalma sem volt, hogy milyen luxus életet éltek.

A rendszer nagy erôssége volt, hogy a munkások pártjaként hirdette magát, a szocializmusnak sikerült olyan népszerűséget és lelki kötôdést szereznie, mint valami vallásnak, és a valamikori vulgáris úrgyűlöletbôl, majd a folyamatosan táplált osztálygyűlöletbôl maradt elég szolidaritás a szocializmus iránt, hogy a mai urak minden szemmel látható kapitalistasága és pökhendisége ellenére a lakosság fele az MSZP-ben látja a maga pártját, és ha gyűlölni való kedve van, kap elég tápot a nemzeti oldal gyűlöletéhez a rendszerfenntartó médiából.

Ez a réteg mindent elutasít, ami bármilyen önkorlátozást, fegyelmezettséget, együttműködést igényel, mint a vallás, a nemzeti érzés, társadalmi feladatok. Imponál neki a szabadosság, az értékeken űzött gúnyolódás, a politikai aljasság, amiket bôven megkap a bulvárlapokban és bulvártelevízióban.

Gondolkodás nélkül elfogadja, hogy minden bajának okozója a Fidesz, akkor is amikor az kormányon van, meg máskor is, mert "tönkretette az országot". Ebben a kampányban minden a Fidesz ellen és fôleg Orbán ellen szólt. Látva Orbán népszerűségét, ami a híripar ellenében jött létre és virult, elôvettek egy hasonló korú, de gátlástalan szerencselovagot, egy öntelt újgazdagot, aki városligeti színpadi képességeivel kielégíti a szocialista tábor igényeit. Nem az számít, hogy értelmileg meg sem közelíti mondanivalóival Orbánt, hogy komolytalan szólamokat szajkóz, mindent pótol a televízió, rádió és újság, és a közönségben az marad meg, hogy sokat szerepel, tehát népszerű.

Így áll a mérleg 2006. április 6-án, lapzártakor, amikor még nem tudjuk azt, amit az Olvasó már tud ­ amikor kézbeveszi a Magyar Élet jelen számát ­ arról, hogy a két politikai tábor szavazóurnás megméretése mit eredményezett. Meghozta-e a gazdasági és politikai hatalom megerôsített bástyáival szembeszegülô, felvilágosult nemzeti tábor esélyét, végre a felszabadulás útjára lépni?

» vissza a HUNSOR honlapjára