A Nyugat 45 évig nem törôdött velünk, most minden lépésünket koreografálja. A követelmény egyrészt politikai azonosulás, másrészt a gazdasági élet nyitottá tétele. Mindkettôt a nemzetköziség mostanára kiteljesedett azon válfaja követeli meg, amely egyre türelmetlenebb a védekezô nemzeti érdekekkel szemben.

A változásnak két tájékozódási oldala van. Egyik oldalon megszűnt az egypárturalom diktatúrája, a gazdasági élet kollektív gyakorlata és a katonai megszállás, a keleti nagyhatalomhoz idomulás, a másik oldalon szabaddá vált a politikai szervezkedés és megjelent a nyugati típusú, magánjellegű gazdálkodás, a vasfüggöny lebontásával az ország visszakapcsolódott a nyugati világ vérkeringésébe. A változás minden várakozást felülmúló megvalósulása a beérkezettség örömteli érzését öntötte az országra.

Mostanára, 16 év múltával, megállapíthatjuk, hogy a kommunizmustól való megszabadulás és a katonai megszállás alóli felszabadulás nem azt hozta az ország számára, ami ezeknek a tényeknek a logikájában van, illetve ami az emberek reményeiben volt. Pontosan megismétlôdött az, ami történt a gazdasági életben a XIX. század utolsó harmadában: a szabaddá tett gazdasági életben az erôsek eltaposták a gyengéket, és az állam is a nyomulókat támogatta. Jelen korunkra annyi a változás, hogy most erôsebb a külföldi érdekeltségek nyomulása, nagyobb a gazdasági függés, nagyobb a verseny.

Internacionalizmusból is több van, mint volt a kommunista idôszakban. De a legnagyobb problémát a hatalom személyi állományának megmaradása adja. A kádári diktatúta teljes politikai, gazdasági és tájékoztatási garnitúrája, annak holdudvara, egyszóval a kádári elit, immár az ország javainak magántulajdonosaként, külön kasztot képezve, helyzetének és érdekeinek védelmezését a magyarországi hódításban érdekelt külhatalmi erôk szövetségében keresi. Ilyen körülmények között az a nagy kérdés, hogyan lehetne védeni az ország érdekeit a külföldi érdekeltségek hazai nyomulása ellenében? A válasz: a hazai vállalkozók támogatásával, olyan gazdaságpolitikával, amely védelmet nyújt és esélyt növel azoknak, akik itthon költik el a vállalkozás hasznát, akik magyarokat alkalmaznak.

Ez csak úgy lehetséges, ha létrejönnek és kormányra kerülnek olyan politikai pártok, amelyek vállalják az ország érdekeinek védelmét. Azt látjuk az elmúlt 16 évben, hogy ezen a kérdésen szinte kettévált az ország, a védekezés erôi nem tudnak tartósan gyôzni, idôközi eredményeiket sem tudják megtartani a külsô és belsô ellenerôkkel szemben.

Egyetlen módon sikerülne: ha a magyar választók határozott többséggel és több országgyűlési választási idôszakon keresztül a nemzeti érdekeket vállaló pártokra szavazna. És itt érkezünk el korunk legérthetetlenebb jelenségéhez: hogyan lehetséges az, hogy a magyar társadalom erôsebb fele következetesen támogatja szavazataival azokat, akik 45 éven át idegen hatalom helytartóiként uralták az országot. Ezek egy része érthetôen támogatja elvtársait, de a többségnek, a proletárrá tett millióknak, a ma is a társadalom legalján tengôdôknek vajon mi sugallja ezt a következetes kötôdést?

Ez a kötôdés különösen feltűnô Budapesten. A most folyó választások elsô fordulójában a fôváros 32 választói körzetében csak 7 helyen tudott Fidesz-képviselô elsô helyen végezni, szemben a 25 elsô helyezett MSZP­SZDSZ képviselôvel. Hosszan lehetne elemezni enek az eredménynek az okait, bizonyára meg is teszik az érdekeltek. Annyit elvégezhetünk, hogy elhelyezzük Budapest térképén a Fidesz-választó kerületeket: Budán az I. II. és XII. kerület, Pesten a belvárosi VII. és a többiek, a XV. XVII és XVIII. külsô kertvárosi kerületek. A fôváros ezen részeit a sikeres és a kevésbé jómódú hagyományôrzô, vallásos középosztály lakja. Az MSZP­SZDSZ 25 kerülete élesen megoszlik a belvárosi és budai gazdagok és az alacsony műveltségű széles munkásrétegre. Érdemes elmélkedni kapcsolatuk eredetén. Különleges frigy és évszázados kötôdés ­ azóta kötôdnek a "nemzetközivé lesz holnapra a világ" gyűlöletspiráljában, ami a proletár részére ökörség: soha nem lesz annyi pénze, de vágya sem talán, hogy legalább külföldre látogathatna. Ennyit a proletárinternacionalizmus-ról. Belétáplált osztálygyűlöletével ezért keres ellenséget saját fajtájában.

Az 1919-es 133 napos vörös terroruralom után, és annak büntetéseként elszenvedett oláh megszállás hónapjai után, a Budapestre bevonuló Nemzeti Hadsereg vezéreként Horthy Miklós ezeket mondta a Gellért szálló elôtt az ôt fogadó polgármesternek és városi küldöttségnek: "Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fôvárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözködött. Ez a város börtönbe vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkrôl a jég, és készek vagyunk megbocsátani (...) Katonáim, miután betakarították Isten áldását, fegyvert vettek kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt, e hazában. Ezek a kezek nyitva állnak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell."

* Budapest, ha történelmét tekintjük, Buda, Óbuda, Margit sziget és Pest egyesítésével túl hirtelen lett nagyváros, és mindenféle heterogén elemeivel sohasem lett egységes szellemi, nemzeti, kulturális értelemben. Oswald Spenglernek van igaza, amikor azt mondja: "A városnak lelke van, s éppen ez a lélek hal meg, amikor az emberléptékű kisváros embertelen metropolisszá változik át. A legrégebbi idôkben az emberi tekintetet egyértelműen a vidéki táj képe uralja. A táj formálja az emberek lelkét, s a lélek vele együtt rezeg... A mezôváros a vidék kifejezôdése, a vidéki táj képének megnövekedett alakja; csak a kései város tér el tôle, sziluettjével kiemelkedik a természet kontúrjaiból. Minden természetit tagad. Ezeknek az erôteljes oromzatoknak, ezeknek a cikornyás kupoláknak, csúcsoknak és ormoknak a természetben egyáltalán nincs meg-felelôjük, s nem is szeretnék, hogy legyen, és végül az óriási világváros, a város mint világ, amely semmit nem tűr el maga mellett, elkezdi a táj képé-nek teljes megsemmisítését. Egykoron a város a tájnak rendelôdött alá, most teljesen magáévá akarja tenni azt."

A magyar forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulóján furcsa érzésünk támad: hol van az a világraszóló egység, a nemzet érdekének véráldozat árán is vállalása, az idegen hatalom eltávozásának követelése, az idegen ideológia megtagadása, a magyar érdekek érvényesítése. A Kádár-korszak elôbb megtörte, majd megpuhította a magyar gerinceket, és alkalmassá tette a magyar népet a visszatérô liberális kapitalizmus elfogadására, mindenféle szocialista elnevezés és kapitalista kizsákmányolás ellenére. A magyar munkástársadalom olyan állapotban van, hogy képtelen átlátni, mi történik vele, és a televízió képernyôjérôl bámulja le, mit valljon, hova szavazzon.

A Fidesz számára nyilvánvaló volt, ha kormányra kerül, az csak a vidékkel lehetséges a fôvárossal ellentétben. Ez nem jelenti a fôváros elhanyagolását, hiszen a polgári kormány idején épült a Nemzeti Színház, a sportaréna, a Művészetek Palotája, a lágymányosi egyetem, a népligeti buszpályaudvar, és megvalósult a Sándor-palota újjáépítése, de hogy ennek folytatása legyen, ahhoz a vidék akaratával lehet csak kormányerôre jutni. A szocialista világ idején szétvert vidék tespedt állapotban van, nem tudnak, nem akarnak, nem mernek megnyilatkozni, jogaikért, lehetôségeikért kiáltani, követelni. Megszokták, hogy minden Budapestrôl érkezik, a jó is a rossz is, csak igazodni kell.

Orbán Viktor ekként fogalmazott: "Van még egy komoly tartalék. Fáj nekem az, ahogy a vidék tespedt és mozdulatlan. Az egyik stratégiai célom egyébként az volt ebben a kampányban, és ebben kudarcot vallottam, hogy a budapesti részvételi arányhoz közelítsük a vidéki részvételi arányt". Elmondta: míg a fôvárosban 74 százalék volt a részvételi arány az elsô fordulóban, addig ez vidéken ­ falvakban ­ 60 százalék. Álláspontja szerint hosszabb távon nem lehet, hogy az ország háromnegyed része kizárja magát az ország sorsát meghatározó közös döntésbôl. Hozzátette: e passzivitás okát most még nem ismeri.

Mialatt ez az írás nyomdába, majd borítékozva az idônként jól működô postára kerül, utolsó hajrával gyúrja mindkét oldal a magyar vidéket a maga igazával, mi pedig várjuk, hova billen a mérleg nyelve. Kitűnô elemzést tett közzé Mérleg nyelve címmel Krasznai Zoltán neves közgazdász ezekben a sorsdöntô napokban, tanulságul a választók részére, hogy még jóvá tehetik az elsô forduló, meggondolatlanságát. Ebbôl idézünk egy részt:

"A választások elsô fordulója utáni napon kiderült, hogy igazuk volt azoknak a gazdaságelemzôknek, akik a magyar államháztartás helyzetét csôdközelinek értékelték. Ezzel szemben nálunk a kormányzásban megbukott koalíciós pártok megígérik ugyanazt a modernizációt, amelyet az elmúlt négy évben az elköltött százmilliárdok ellenére sem voltak képesek megvalósítani, s ráadásnak még az Ígéret földjét is (ld.: »Olyan országot ígérek« ‹ kezdetű gyurcsányi blabla), valamint, hogy ­ egyéni komszomolista vállalásként ­ »Gyurcsány [erôművész] fölemeli népét!« (Ebben nincsen ám semmi populizmus!) Kádár agymosott népének lehet délibábot pingálni a már festett egekre, csodálni fogja, s nem kérdi meg földhöz ragadt józan paraszti ésszel: ­ Aztán hogyan és mibôl fogja szanálni Uraságod az államadósságot? " "A kilábaláshoz elégtelen, sôt nemzeti érdekeink szempontjából kifejezetten káros a globalizmus erôinek elvtelen kiszolgálása, amelyet a jelenlegi kormány mögött álló spekuláns tôkés réteg követ. Az eredmény a volt gyarmati országokra jellemzô duális gazdaság kialakulása, amelynek transznacionális szektora dübörög (egészen addig, amíg át nem települ más, kedvezôbb feltételeket kínáló országokba), hazai szektora pedig agonizál. Egy ilyen duális gazdaságszerkezet egyetlen haszonélvezôje a globális tôkét kiszolgáló hazai komprádor burzsoázia; az az új uralkodó kaszt, amelynek érdekképviseletét az MSZP és a kripto-gyurcsányistává silányított Kóka-párt ellátja. (Foxi-maxi fejtágítót végzett hajdani elvtársaknak, a könnyebb megértés kedvéért: örökéletű Lenin a komprádor burzsoáziát tartotta a burzsoázia legkártékonyabb, legreakciósabb fajtájának. Ebben lehet, hogy igaza volt.)"
"Ezzel a legkártékonyabb és legreakciósabb új uralkodó osztállyal szemben egyetlen erô kínál ma politikai alternatívát ­ ha tetszik, ha nem ­ a FIDESZ által megszervezett Szövetség. A Szövetség nemzet- és gazdaságpolitikáját a koalíciós pártok megmondó emberei és az állításaikat szolgai módon továbbszajkózó baloldali média nacionalistának és populistának minôsíti. A Szövetség kormányra kerülését pedig katasztrófának, Horthy-kort idézô populizmusnak, az önkényuralom, a személyi kultusz megvalósulásának, az evilági pokol tornácának állítja be. Ezen apokaliptikus víziókban bôvelkedô demagóg állításokat az MDF vezetôségének egy része, s kiváltképpen Dávid Ibolya elnök asszony kritikátlanul átveszi." "Tudható, hogy a világgazdaság uralkodó tendenciája a globalizáció, de mellette ott van a regionalizáció is. Ismeretes, hogy EU-tagként szuverenitásunk egy részérôl lemondtunk, de ott van a szubszidiaritás elve, s az európai autonómiák kiterjedt rendszere. Ha úgy tetszik, ez az a tenger, amelyen hajóznunk kell. Mert »navigare necesse est!« A tengert, a zátonyokat és a széljárást nem mi választjuk. De a hajó kapitányát és legénységét igen! Az EU-ban ­ hogy messzebb ne menjünk ­ teljesen természetes, hogy egy politikus, legyen bal- vagy jobboldali, a nemzeti érdekeket védi."

Errôl van tehát szó folyamatosan, és nagyon szomorú az ország részére, hogy a szabad vágányon 16 év után még esélye van az idegen érdekeket elvtelenül kiszolgáló, népnyúzó rétegnek az ország politikai és gazdasági irányítására. A választások eredményétôl függetlenül ezzel az irányzattal szembe kell nézni mindaddig, amíg a komprádori hazaárulásnak népszavazáson megerôsített menlevele van olyan politikai elvek követésére, mint amikkel elkövették az ország kiárusítását és védekezésre tehetetlenné bénítását az örökös államadóssággal.

» vissza a HUNSOR honlapjára