A demográfiai válságot élő Magyarország lakosságszáma csak azért nem esett még tízmillió alá, mert a népességfogyást némileg pótolták a határon túlról az elmúlt két évtizedben érkező, döntően magyar származású áttelepülők. Az ország hihetetlenül sokat profitált abból, hogy általában szakképzett - gyakran diplomás - fiatal munkaerő érkezett ide, olyan emberek, akik letelepedésük után már családot is itt alapítottak. Az EU bővítése, a szomszéd országok gazdasági felemelkedése és a magyarországi életszínvonal romlása miatt mára a bevándorlási kedv azonban lecsökkent. Egyedül az unión egyelőre kívül rekedt szerbiai Vajdaság magyar fiataljai számára vonzó cél még mindig a magyarországi letelepedés. Egy 2007-es jogszabály-módosítás azonban gyakorlatilag áthatolhatatlan falat emelt eléjük.

"Fél év óta következetesen megtagadják a letelepedési engedélyek megadását valamennyi Magyarországon letelepedni kívánó vajdasági magyar munkavállalónktól, eddig tizennyolctól" - mondja Cseh Tibor, a Mackensen nyomda vezetője, miközben hellyel kínál egy spártai berendezésű irodában. Szabadkozik is a cégvezető a szerény (ámde célszerű) körülmények miatt. Azzal magyarázza, hogy itt nem sokat költenek a külsőségekre, minden pénzt a nyomdatechnika fejlesztésébe forgatják vissza, mert csak így tudnak talpon maradni a piacon. A százötven főt foglalkoztató angyalföldi cég 18 éves fennállása óta folyamatos munkaerőhiánnyal küzd. Mint mondja, a régi nyomdásznemzedék részben már kiöregedett, részben olyan "munkakultúrát" hoz magával a szocializmusból, amellyel itt, a piaci igények szorításában nem tudnak mit kezdeni. A megoldás - Cseh Tibor szerint - fiatalok betanítása a korszerű nyomdagépek kezelésére. Hamarosan kiderült az is, hogy ő maga szintén a Vajdaságból származik.

Eredetileg mérnök-kutató volt, hosszú ideig Kanadában dolgozott, mielőtt Magyarországra jött volna, nyomdát alapítani. Aligha szorul tehát magyarázatra, miért igyekszik segíteni az elcsatolt országrészekről érkező sorstársainak az itteni egzisztencia megteremtésében.

Három műszakban

"Az elmúlt tizennyolc év során több tucat határon túli magyar fiatal is megfordult nálunk. Kiképeztük őket nyomdásznak - meséli. - Munkaügyisünk számára egy idő után szinte rutinfeladatnak számított a letelepedési kérelmekhez szükséges dokumentumok összeállítása; tavaly nyárig minden határon túli munkásunk esetében sikerült is kijárni a letelepedési engedélyeket. Azóta azonban egynek sem! Nem értjük. Minden esetben az áll az indoklásban, hogy nem látják biztosítottnak az itteni élethez szükséges anyagiakat. Értetlenül állunk ez előtt, amikor 85-115 ezer forint bért fizetünk a szakmunkásainknak, ami ebben az ágazatban és munkakörben korrekt fizetésnek számít. Kíváncsi volnék, mekkora fizetést várnak el egy magyar szakmunkástól, mennyi az "elég" az ő megélhetésükhöz?"

A nyomdának éjjel-nappal, még hétvégeken is dolgoznia kell. A százmilliókba kerülő gépsorok nem állhatnak meg, ki kell termelniük a bankhitelek törlesztőrészleteit. Mindenütt emberek sürögnek, itt nincs lazsálás. Az egyik zajos masina szájába egy huszonéves srác pakolja a papírkötegeket. M. József, az egyik elutasított szerb állampolgárságú magyar munkás. Két éve a Vajdaságból érkezett kedvesével, aki szintén itt dolgozik (most éppen a kötészeten). A mosolygós, szőke fiú eredetileg gépész-technikus. Szüleit a Vajdaságban hagyta, de például nagyszülei magyar állampolgárként éltek Szegeden, halálukig.

Egy teremmel arrébb találkozunk az említett lánnyal, a huszonhárom éves B. Bernadettával, aki aggodalommal idézi fel történetét. Hiszen attól is retteg: vajon nem nehezíti-e meg a helyzetét azzal, ha - úgymond - nyilatkozik az újságnak. Kimondva-kimondatlanul: fél a "hatalom" bosszújától. Ha bátortalanul is, de főnöke biztatására mégis beszélni kezd:
"Kishegyesről érkeztünk, de a falu nevét talán ne említse, mert így könnyen be tudnak azonosítani… Egyébként meg, nem azért jöttünk el hazulról, mert otthon annyira borzasztó lett volna a helyzet, hiszen szüleim rendezett körülmények között, családi házban élnek. A gond az volt, hogy én nyomdász végzettséggel egy helyi nyomdában dolgoztam, de miután tönkrement, helyben nem találtam újabb munkát. A kedvesemmel úgy gondoltuk, hogy ha már távolabb kényszerülünk munkát keresni, akkor eljövünk Budapestre. Amúgy is régi álmunk volt ez. De hangsúlyozom, van hová hazamenni, nem kell tőlünk annyira megijedni, nem akarunk senkinek a nyakán élősködni! Budapesten minden jól indult, hamar rátaláltunk a Mackensen nyomdára, azóta itt dolgozunk. Munkavállalási engedélyünk, munkaszerződésünk, albérletünk rendezve, tb-kártyánk, adókártyánk van."

Arról érdeklődöm, hogy letelepednének-e végleg Magyarországon. Igenlő választ kapok: "Itt szeretnénk családot alapítani, feltéve, hogy az állampolgárságot megkapjuk. Mert a bizonytalanra nem tudunk tervezni."

Ekkor előkerül Bernadetta másodfokú elutasító határozata. A sokoldalas indoklás maratoni kulcsmondata a következő: "…havi jövedelmét a kérelme benyújtását megelőző három hónapban szerzett jövedelem egyhavi átlagát figyelembe véve bruttó 91?181 Ft-ban (nettó 70?116 Ft-ban) állapítom meg, mely igazolt és jogszerű jövedelme a KSH által a 2006. év vonatkozásában 1 felnőtt esetében meghatározott létminimumértéket nem sokkal haladja meg, és bár a napi megélhetés biztosítására elegendőnek bizonyul, nem igazolja azonban azt, hogy a kérelmező Magyarországon olyan biztos egzisztenciát teremtett volna, amely a megélhetését megalapozná."

"Egyszóval a hivatal szerint azért nem lehetek magyar állampolgár - folytatja -, mert nem keresek eleget, és nincs vagyonom. Azóta a fizetésem 115 ezer forintra emelkedett, és szeretném ismét benyújtani a kérelmet, csak az a baj, hogy nem tudjuk, mennyi pénz lenne elég a hivatalnak?"

Akinél a 110 ezer is kevés

A hatósági szigor újabb áldozata T. Andrea ügyintéző. Őt is a szokásos indokkal utasították el. A szintén a húszas évei elején járó fiatal hölgy ugyancsak előírás szerint, a dédnagyszülőkig visszamenőleg tudta igazolni magyar származását. Neki is szerbiai erkölcsi bizonyítvánnyal kellett bizonyítania büntetlenségét. Szintén benyújtotta a hiteles munkavállalási papírokat, és a lakhelyének igazolására szolgáló lakásbérleti szerződést. Neki is megvolt az adókártyája, taj-kártyája, mint a többi 17 elutasítottnak. Minden hónapban vitte hiánypótlásként az előző havi jövedelemkimutatását, és fizette az illetékeket.

"Először novemberben utasítottak el azzal, hogy túl kicsi a jövedelmem, jóllehet a jövedelmem jóval meghaladva a minimálbért, bruttó 85 ezer forint volt - meséli szemében szikrázó indulattal. - Ezt megfellebeztem, ismét minden papírt összegyűjtöttem, minden illetéket leróttam. Közben a nemzeti letelepedési kérelmet is benyújtottam, ezúttal már 110 ezer forintos bérrel, mert időközben emelést kaptam. Csakhogy ezt is elutasították azzal, hogy egy átlag magyar ennyiből nem tud megélni, és nincs saját lakásom. De kérdem én, miből legyen saját lakásom, amikor jelzálog alapú lakáshitelt sem kaphatok szerb állampolgárként!"

Látom, hogy Andrea elkeseredett a kialakult helyzet miatt.
"A hivatalban egyáltalán nem voltak ellenségesek az ügyintézők, kifejezetten segítőkésznek láttam őket. De folyton azt kérdezgették, hogy mekkora vagyonom van értékpapírban, van-e ingatlanom. Huszonéves lány vagyok, miből lennék gazdag, ha egyszer nem örököltem? Miért támaszthatják a vagyont elénk követelményként? Ez teljesíthetetlen! Az egyetlen dolog, ami felett rendelkezem, az a munkaerőm. A munkahelyemen becsülettel dolgozom, ugyanannyit keresek, amennyit a hasonló beosztásban dolgozó magyar állampolgárságú kollégáim. Az itt tartózkodásom is minden tekintetben legális, ezt a hatóság is elismeri. Ugyan mit tehetnék még?" A lány letelepedési kérelmét most, másodszor is elutasították. Hogy mit tervez, arról érdeklődöm. "Nem adom fel. Három-négy hónapot várok, aztán újra beadok minden papírt, elölről kezdem az egészet mindaddig, ameddig végül meg nem kapom a végleges letelepedési engedélyt. Nem tudom elhinni, hogy teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak. Helyesebben azt sem tudhatjuk, hogy mi az elvárás, mert nem közlik egyértelműen."

Az elhangzottak után égtünk a vágytól, hogy megtudjuk, mennyi is a letelepedési engedély feltétele forintban kifejezve? Nyomdai látogatásunk után megkerestük azt a döntéshozót, akinek a neve az elutasító határozatok alatt áll. Arról faggattuk, hogy miért nem elég 110 ezer forint bér a magyarországi megélhetéshez, illetve egzisztenciateremtéshez akkor, amikor ez magasan meghaladja a minimálbért, a minimál nyugdíj, a gyes pedig ennek a negyede, amiből - a hivatalos szöveg szerint - szintén meg lehet élni.

A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal Idegenrendészeti Igazgatóságának megbízott igazgatója, Kontér Tamás elismerte, hogy a szóban forgó döntéseket valóban ő hivatott meghozni, mégpedig a 2007. évi II. törvény és a hozzá tartozó 114/2007. számú kormányrendelet alapján, egy számolási metódus, valamint mérlegelés útján.

Döntéshozatal szubjektív alapon

Megvizsgálva a törvényt és a végrehajtási rendeletet, kiderül, hogy ezek csak azt írják le tételesen, hogy milyen dokumentumokat kell benyújtaniuk a kérelmezőknek, mit mivel lehet igazolniuk. A rendelet kitér a jövedelmi, vagyoni helyzet vizsgálatára, de arról nem szól, hogy pontosan mekkora jövedelem és vagyon az elvárás. Kontér Tamás kérdésünkre megerősítette: a hivatal illetékesének - vagyis neki - kell mérlegelési jogkörben döntenie a kérelmező fellebbezésének megalapozottságáról. Azt azonban többszöri kérdésünkre sem árulta el, hogy mi alapján mérlegel, mekkora jövedelem, illetve vagyon szükséges a pozitív döntéséhez.

Azon kérdésünkre, hogy a szubjektív alapon meghozott hatósági ítélet igazságos-e akkor, amikor az - egyébként nem egyértelmű - elvárásokat a magyar állampolgárok jelentős része sem tudná teljesíteni, az igazgató azzal válaszolt, hogy köztisztviselőként a vonatkozó jogszabályok alkalmazása a feladata, melynek körében a kérelmező egyedi körülményei alapján mérlegeli - többek között - a megélhetéshez igazolt anyagi eszközök elégséges vagy elégtelen voltát.

Ezen a ponton bezárult a kör. A törvény és végrehajtási rendelete tehát felszínesen határozott ismérvek alapján való mérlegelésre kényszeríti az idegenrendészet vezetőjét. Ha ez a helyzet, akkor az a törvényalkotót minősíti, főleg azért, mert egyetlen ember kezébe adja a mérlegelés lehetőségét úgy, hogy ellenőrizhető támpontokat nem határoz meg hozzá. Schengen ide, Schengen oda, ennek már csak a józan ész alapján is önkényuralmi szaga van. Erről szólna az EU alkotmánya? Vagy csak valakik megint túllihegnek valamit?


írta Bertók László
fotó: Hegedus Márta




forrás: Magyar Hírlap





[HUNSOR medencefigyelő - ® HUNSOR -]

» vissza a HUNSOR honlapjára