A választásoknak hatalmas tétje lehetett volna az erdélyi magyarság szemszögéből abban az esetben, ha az új választási törvény tisztességes versenyfeltételeket biztosít vagy ha a cudar körülmények ellenére a Magyar Polgári Párt nekifut a megmérettetésnek s nem hátrál meg eleve.

A választási törvény oligarchisztikus, a nagy pártoknak kedvez - akárcsak a párttörvény - és a kicsiket méltánytalanul háttérbe szorítja. Önmagában jogdogmatikai abszurdum hogy a választási törvény az egyéni kerületes rendszer logikájába beépíti a küszöböt, amit jellemzően az arányos, pártlistás választási rendszerek alkalmaznak a párt struktúra felaprózódását elkerülendő. Ez a veszély az egyéni kerületes rendszerben eleve nem áll fenn, hisz e rendszer éppenséggel a polarizálódást, a tömbösödést segíti elő s hosszabb távon a kétpártrendszer kialakulásának irányában hat. (Ezzel kapcsolatban érdemes megnézni a magyar vegyes rendszert is, melyben a kétpólusosság összefüggésben áll azzal, hogy a mandátumok közel felét egyéni kerületekben nyerik el a képviselőjelöltek.) Az 5 százalékos küszöb pedig igencsak magas, igaz elfogadtak egy alternatív küszöböt is a román törvényhozók, miszerint 6 képviselő és három szenátor győzelme esetén is bekerülhet egy párt a törvényhozásba.

Irracionális az is, hogy a rendszer egyfordulós, és egy komplikált kompenzatív mechanizmus szerint nyernek mandátumot az egyes jelöltek, akik nem kaptak abszolút többséget. Gyakori jelenség, hogy az egyszerű többséget szerző jelölt elől egy "megvert" konkurrens viszi el a mandátumot. Ennél sokkal tisztább és ésszerűbb lett volna, ha kétfordulós rendszer keretében a két legtöbb mandátumot kapott jelölt mérkőzhetett volna a második fordulóban. Ez korrekt versenyfeltételeket biztosított volna a független jelölteknek is, akik a jelen szabályozás szerint csak akkor juthattak volna mandátumhoz, ha megkapják a leadott szavazatok abszolút többségét. Mindezek tetejébe a választási törvény jelöltenként egy magas összegű kauciót ír elő (5 havi minimálbér, ami nagyjából 800 eurónak felel meg), ami elvész, ha a párt országos szinten nem éri el a leadott voksok 2%-át. Összehasonlításképpen: Magyarországon 1% felett állami támogatás jár, Romániában 2% alatt elvesznek a szavazatok is (hacsak 6+3 körzetben nem sikerült a jelölteket bejuttatni) és a kisebb vagyonnak megfelelő kaució is.

A tét, ismétlem, hatalmas lett volna, ha a Magyar Polgári Párt rajthoz áll. Még akkor is, ha starthelyzete kétségkívül előnytelen lett volna. Hiszen forrásai messze elmaradnak az RMDSZ-éi mögött, mely kisajátítja az erdélyi magyar nemzeti közösségnek címzett támogatásokat is. Ezeknek legkevesebb 15%-a a Magyar Polgári Pártot illetné. A médiában alacsony a támogatottsága, egyrészt a múlt rendszerből átörökölt nem kis részben ma is aktív sajtós gárda többségének opportunizmusa, másrészt a támogatások útján RMDSZ-pórázon tartott sajtóorgánumok spontán szélirányba helyezkedése miatt. Végül, hogy ne legyen a helyzet olyan nagyon egyszerű, a nemzeti sajtó tekintélyes része is fenntartásokat támaszt a párt elnökével szembeni. Ha mindez még nem elég, szögezzük le azt is, hogy autonómiáért küzd e politikai szervezet egy olyan országban, melynek politikai elitje kevés gondolatot utasít el olyan határozottsággal és egyöntetűséggel, mint az autonómiát.

Az MPP döntése a választásokon való indulás elszabotálásáról: önsorsrontás

Mire támaszkodhat akkor egyáltalán a Magyar Polgári Párt? Első és legfontosabb ereje az erkölcsi tőkéje lenne, ha megfelelően gazdálkodna vele. Annál is inkább, hogy mind Orbán Viktor, mind Tőkés László mellette állt az önkormányzati választásokon. S ez mégsem volt elég. Az, ahogy Szász Jenő leszámolt párton belüli vélt vagy valós ellenfeleivel, éppen az erkölcsi tőkét sértette. Az sem tett jót a párt megítélésének, hogy nem volt határozott, egyértelmű és világos válasza az elnöknek az RMDSZ által ellene indított hecckampányra. Az, ahogy elnök teljességgel komolytalan és komolyan vehetetlen hivatkozással, (miszerint a jelenlegi vezetés legitimitását a bejegyzés adja) megkísérelte minél inkább elodázni a szervezet legitim tisztségválasztását, nem kevesekben keltett visszatetszést párton belül és kívül. Ezzel együtt tény, hogy a Magyar Polgári Pártban elsősorban azok tömörülnek, akik elfogadhatatlannak tartották az RMDSZ önfeladó politikáját, akik megelégelték a helyben topogást, akik az RMDSZ-es akol-meleg feladásával inkább vállalták a bizonytalanságot, minthogy tovább hitelesítsék belülről a hitelesíthetetlent. Ezt az erkölcsi tőkét kellene elsősorban megóvni.
Az erkölcsi tőke megóvásának viszont egyáltalán nem tesz jót az, hogy miután a párt a választás szabadság jelszóval kampányolt, kevés kivétellel még azokban a körzetekben sem indított jelöltet, melyben olyan politikusok indultak, akiktől az elmúlt közel két évtized tapasztalatai alapján a magyar ügyben semmi jót nem várhatunk. A független jelöltek indításának stratégiája csúfos kudarcot vallott, ennél sokkal szerencsésebb lett volna megcélozni a 6/3-as küszöböt és pártként megszorongatni az RMDSZ-t. E stratégia akár még a sikerrel is járhatott volna. Ha megnézzük az önkormányzati választások eredményeit, rájöhetünk, hogy nem lett volna lehetetlen bejuttatni 6 képviselőt és három szenátort. Legrosszabb esetben kárba veszett volna a jelöltek indításához leteendő összeg, ami akár a kampányköltség részének is felfogható lett volna.

Összefoglalva a Magyar Polgári Párt önsorsrontó, passzív stratégiája miatt eleve alig volt tétje a megmérettetésnek. Azt előre lehetett sejteni, hogy az RMDSZ bejut s azt is, hogy a függetlenek elvéreznek. Nem csoda hogy az érdektelenség minden eddiginél nagyobb volt az idei parlamenti választásokon.

Kampánymódszerek - az RMDSZ igazi arca

Az RMDSZ-sikerhez még nem is lett volna szükség etikátlan eszközök bevetésére. Mert bizony erre is sor került. A jéghegy csúcsa a deményházi eset, ahol a falu katolikus papja azt ígérte Markóéknak, hogy akár fenyegetéssel is, de az RMDSZ-re voksoltatja híveit. Mivel az ügy példaértékű s híven rögzíti, hogy milyenek is valójában az RMDSZ-es vezetők és híveik, amikor azt hiszik, hogy csak egymás között vannak, érdemesnek látom a kérdéssel részletesen foglalkozni. Mint cseppben a tenger, e botrányban is fellelhető az orwelli világot idéző RMDSZ-es valóság. A világhálót bejárt felvételen (ha valaki még nem látta volna, megtekintheti egy kevés guglizás után több címen is, jómagam hadd adjam meg bajtársi alapon a következő webhelyet: http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=45679), mely még a román sajtóba is átkerült, s a gyulafehérvári érsekséget is szóra bírta, Markó Béla mosolyogva, bólogatva, helyenként szóban is helyeselve hallgatja, amint Deményháza katolikus papja, Rózsa Gáspár egyre vadabbakat mond, nem kímélve - egyelőre elméleti síkon, de "sollen" dimenzióban fogalmazva - az emberi élet szentségét sem. Rózsa tisztelendő úr megnyugtatja a társaságot, hogy nem kell "beszarni", majd rájátszik a katolikus református ellentétre, amit sokan már a múltban szerettünk volna tudni (különösen miután Tőkés László elment a Csíksomlyói búcsúra), végül egészen eredeti történelemfelfogásról tanúbizonyságot téve azt állítja, hogy agyon kellett volna ütni három püspököt és két papot, amikor 1546-ban Luther "kiállt az egyházból" s akkor nem lett volna reformáció, s most is katolikus egység lenne. Szerinte az egész reformáció mögött a pozícióharc húzódott meg, idézzük pontosan: "nem politikai nézetből és nem másból, hanem hatalmi villongásból lett más egyház". Nos, igen. Megint csak a kulturális szocializáció. A Ceausescu-rendszerben ha valaki nem olyan családban nőtt fel, ahol megkaphatta szüleitől a legfontosabb értékiránytűket és legalapvetőbb történelmi ismereteket, akkor bizony ki volt szolgáltatva a szocialista oktatásipar kockafejűsítő igyekezetének. Rózsa úr nézetei erősen emlékeztetnek a vulgármarxista történelemfiloziófóra dogmáira. Melyek egyébként nem esnek nagyon messze a manapság forgalmazott szélsőliberális nézetektől. Az egyik mindent az osztályharc logikájára szeretne felfűzni, a másik mindenben egyéni érdekszámítást, hideg haszonelvű kalkulációt lát. A kulturális meghatározottságú, értékelvű, morális cselekvés és döntés egyiknek sem fér bele a perspektívájába.

Nem csoda, hogy a mára már elhíresült deményházi plébános, azt állítja Kincses Elődről, Markó Béla kihívójáról, hogy "az nem ember" - miközben Kincses nem kevés kockázatot vállalva kiállt Tőkés László mellett a román állam által ellene indított perben a legsötétebb Ceausescu-korban, a végnapok idején - s az RMDSZ mellé állva támogatja implicit Frundát, aki viszont megtagadta annak idején a jogi segítséget a szorult helyzetben levő magyar szabadságharcostól. Az már csak hab a tortán, hogy Luther Márton nem 1546-ban "állt ki az egyházból", 1546. elején, február 18-án, életének hatvanharmadik esztendejében ugyanis meghalt. Aligha lett volna ideje másfél hónap alatt egyházat alapítani. A katolikus egyházzal való szakításhoz vezető 95 tétel kihirdetésére 1517. október 31-én került sor, "az egyházból való kiállás", pedig messze nem volt önkéntes, hanem abból eredt, hogy a pápai kúria 1518-ben megbízta az eretnekbíróságot Luther ügyének kivizsgálásával.

Az agyonverés/agyonütés egyébként több ízben előjön a pár perces filmfelvételen. Rózsa Gáspár Markót lelkesítendő kilátásba helyezi, hogy az ő falujában "80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni" különben "agyonveri az egészet". Mármint az összes embert, de hát szegény Rózsa úr így fogalmaz a katolikus teológiával a háta mögött, mint a négy osztályos félanafabéták. Halványan derengő kellemetlen emlék a temesvári gimnáziumból: egyik cigány kollegánk rekonstruálta emígyen az egyik V. B.-beli konfliktus valamely epizódját "s akkor rámentünk mind az egészen". De az akkor egy írni alig tudó, bukdácsoló cigánygyerek volt, ez meg "egy közösség vezetője", ahogy magát aposztrofálja a Markónak bevallottan "hízelgő" Rózsa Gáspár. Akitől azt is megtudjuk, hogy a falubeli két MPP-s "hidegvérű" (vajon mit érthetett ezen jeles rétorunk?), akik "nemcsak az egyháznak ellenségei, hanem a magyarságnak is ellenségei, önmaguknak is ellenségei". Kísérteties időutazás ez a videofelvétel. Mintha az ötvenes évek agitproposait hallanánk az 56-ban "maguk ellen" harcoló munkásokról, akik ellenségei voltak ugyebár a pártnak, a munkásság érdekeiket képviselő szocialista rendszernek s természetesen önmaguknak. Mit mond minderre Markó? Reményét fejezi ki, hogy a tisztelendő úr a választókat is úgy "megbíztatja" majd, mint ahogy az ott összegyűlteket fellelkesítette.

Íme egy villanás az RMDSZ belső kommunikációjából. A jéghegy csúcsa, ami hirtelen láthatóvá vált. S még csodálkozunk, hogy azt halljuk több helyről is, hogy Markó fenyegetőzéssel elérte, hogy Kincses Előddel tervezett hírtévés beszélgetésre ne kerüljön sor. Az objektívet játszó, valójában RMDSZ-közeli Transindex negatív kampánymonitorába egyik eset sem került bele…

Választási eredmények. Hogyan tovább?

Apró elégtétel, hogy a két demagóg, a magyarok ellen fröcsögni nem szűnő párt, a Nagyrománia Párt és a Gigi Becali féle Új Generáció Pártja 5% alatt teljesített. Persze, ez csak abból a szempontból örvendetes, hogy Markóék ezután nehezebben használják majd őket mumusnak, amikor éppen aktuális paktumuk kapcsán magyarázzák a bizonyítványukat a választóknak. A magyarellenesség mélyen kódolva van az egész román politikai elitben, különbség csak abban mutatkozik, hogy ki mennyire tartja fontosnak a békés látszat megőrzését, hogy ki milyen eszköztárat lát bevethetőnek a magyarság asszimilációjának érdekében. A három nagy román párt - a Szociáldemokrata., a Nemzeti Liberális valamint a Liberális Demokrata Párt - nagyjából megőrizték pozícióikat, közülük bármelyik kettő elvben koalíciót köthet anélkül, hogy be kellene vonja a koalícióba a 6% felett teljesítő RMDSZ-t. Markóék ezzel együtt ünnepelnek, s meg is tehetik. Jóllehet százezres az abszolút számban mért szavazatveszteségük a korábbi választásokhoz képest, de az általános érdektelenség miatt ez is elég volt a parlamentbe kerüléshez s egy viszonylag erős, az eddigiekhez hasonló létszámú frakció(k) létrehozásához. A magyar szavazók távolmaradásukkal tüntettek országszerte, de leginkább a magyar fellegvárban, a székely megyékben. Ez mindenképpen figyelmeztető jel kellene legyen a Szövetségnek.

Persze ismerve a csúcsvezetést, aligha feltételezheti bárki, hogy változtatni fognak az eddigi irányvonalon, az 1996 óta töretlen önfeladó politikán. Ekkor épült át az RMDSZ-politika a "Neptun-logikára". Jobb nevet ugyanis aligha lehet találni arra a politikai magatartásra, melynek keretében egy kisebbségi szervezet feladja legfőbb fegyverét, a külpolitikai nyomásgyakorlás lehetőségét olyan kisebb-nagyobb engedményekért, melyek a képviselt közösség sorsának alakulását, megmaradási kilátásait alapvetően nem befolyásolják. A Neptun-logikára épülő RMDSZ-politika elérte, hogy alig három évvel az eleve baljóslatú kormányzati szerepvállalás után, a Nyugat nemhogy felvette volna Erdély ügyét a nemzetközi erővel megoldandó kérdések listájára Koszovó mellé, hanem épp ellenkezőleg, a világ első számú nagyhatalmának akkori első embere, Bill Clinton Romániát a kisebbségpolitika szempontjából mintaországként említette. Markó Bélának és társaságának a sors megadta azt a lehetőséget, hogy politikájukon esett eme gyalázatos foltot legalább részben eltávolítsák, amikor a Reform Tömörülés az RMDSZ kongresszus küldötteit arra kérte, hogy írják alá az erdélyi magyarság sorsáról reális képet festő, Bill Clintonhoz címzett nyílt levelet. Markóék ennek a fordítottját tették, arra utasították saját embereiket, hogy ne szignálják az idézett dokumentumot.

Mindezek után azon már nem csodálkozhatunk, hogy az RMDSZ minden fontos nemzetstratégiai lépését a Neptun-logika irányította a továbbiakban: a magyarellenes oktatási törvény megszavazását, az önálló magyar egyetem kormányzati megtorpedózásába való belenyugvást, a protokollum-politikát és bizony a kisebbségi törvényt megszövegezését is, mely a köréje épített pártpropagandával ellentétben a kulturális autonómiának csak a címszavát tartalmazta, a közjogi intézményesítését nem. Markóék nyitottsága a semleges, etnikai szempontból irreleváns témák, a szociális kérdések, az infrastrukturális fejlesztés stb. iránt szintén a Neptun-logika érvényesülésének tulajdonítható. Mindent lehet ugyanis, egy dolgot leszámítva: kényelmetlen helyzetbe hozni a román hatalmat. Hiszen ez a Neptun-logika lényege: a választáskor felmutatható apró-cseprő "eredmények" fejében a magyar "elit" engedelmes támogatója kell, hogy legyen a magyarság asszimilációját egy percig fel nem adó román hatalomnak.

Hibákat csak akkor érdemes elkövetni, ha tanulunk belőlük. Az RMDSZ nem tanult a Neptun-ügyből. Tizenöt esztendővel Borbély Lászlóék diverziója után, másfél évtized helybentopogás és módszeres helyzetkihagyást követően Markó Béla ismételten megerősítette: az RMDSZ jó irányban halad, korrekcióra szükség nincs. A választás után kialakult politikai konjunktúra nem képezi ennek akadályát. Az RMDSZ győzött, ellenfele alig akadt, a függetlenek mindenütt vesztettek, mint az egyébként várható volt. Az, hogy ilyen arányban vesztettek, felülmúlja a legpesszimistább várakozásokat is. Benne lehet ebben az is, hogy tömbmagyar vidékeken elég nagy a lehetőség a csalásra, s ha arra gondolunk, hogy az RMDSZ mennyire hadakozott még az EP választás idején az ellen, hogy a független jelöltek is állíthassanak urnabiztosokat, akkor van okunk gyanakodni…

Vélhető, hogy bárki alakít is kormányt (egyébként feltételezhető, hogy Traian Basescu elnök a saját pártját fogja megbízni kormányalakítással), az RMDSZ fedőnevet viselő magyar komprádor szervezet meg fogja találni azokat a közös pontokat, melyek az elitek együttműködésének alapját képezhetik. S hogy a közösség közben sorvad, leépül, asszimilálódik, azzal ki törődik? A lényeget Tőkés László foglalta össze első reakciójában: "számomra az RMDSZ eredménye nem politikai siker vagy kudarc kérdése, hanem erkölcsi és nemzeti érdekképviseleti kérdés. A párt jól szerepelt, de a romániai magyar közösség politikai érdekérvényesítő ereje nem erősödött".
Ez itt a probléma.

S hozzátehetünk egy "sőtöt". Markóék ugyanúgy kezelik az RMDSZ eredeti programjához, az autonómiaköveteléshez hű magyar ellenzéket, mint a románok az erdélyi magyarságot. Szabédi László örökérvényű megfogalmazása szerint román kisebbségpolitika lényege hogy "mindent meg kell adni a magyaroknak, amit meg nem adni lehetetlen". Nos hát, ez a mi helyzetünk is. Amikor szorul a hurok, az RMDSZ leszerepel a népszavazáson, Tőkés László függetlenként indul az Európa Parlamenti választásokon és győz, amikor bejegyzik a Magyar Polgári Pártot, akkor Markóék tárgyalókészek. Amikor nyeregben érzik magukat, akkor kevésbé. Jellemző az is, hogy az a pont, amiből soha semmiképpen nem engedtek, az a közösségi források elosztása. Elvégre ez biztosítja nekik a politikai kvázi-monopóliumot. Amit lelkesedéssel, hittel nem tudott az MPP megtörni. A gond az, hogy meg sem próbálta. Az sem tagadható, hogy e módszeres önsorsrontásban benne van a párt első számú vezetőjének alkalmatlansága a nemzeti tábor integrálására illetve egy életképes stratégia megalkotására és véghezvitelére. Markó Béla leváltására a nemzeti tábornak már nincs ereje, az RMDSZ-ben az autonómisták már csak utóvédharcot folytatnak, viszont Szász Jenő helyébe egy integratív, irányt mutató és stratégia-alkotásra képes vezetőt választhat magának saját erőből.

» vissza a HUNSOR honlapjára