Most — eléggé érthetetlenül — szavazati többséget kapott a kormány. Azért érthetetlen, mert uralkodása négy éve alatt épp olyan sikertelen volt a vándorszavazók egyetlen szempontja, a jólét megteremtése terén, mint minden korábbi elôdje. De saját tábora részére is élhetetlen volt, végülis a belsô meghasonlást miniszterelnökcserével oldotta meg, és azt követô másfél év semmi másra nem volt elég, csak a kampányra.

Bizonnyal közrejátszik a nép döntésében más tényezô is, mint a jólét szintje. Az is érthetetlen, hogy a „szocialista” elnevezés kitartóan vonzó, annak ellenére, hogy az e névvel magát meghatározó uralkodó rendszernek 45 éven keresztül minden fontosabb volt, mint törôdni az emberek jólétével. Sokkal inkább feltehetô, hogy a kommunista elmélet elôírja a széles néptömegek szegénységben tartását a rendszer biztonsága érdekében. Megfigyelhetô volt ebben a választásban az is, hogy a széles tömegek képtelenek érzékelni és feldolgozni mindazokat a jelenségeket és információkat, amikbôl nyilvánvaló, hogy a Magyar Szocialista Párt a nemzetközi nagytôke, valamint a hazai tôkés réteg kiszolgálója, érdekeinek képviselôje az ország népe érdekei ellenében. Ez ma a legnagyobb rejtély, amire nincs magyarázat, bár egyesek a közbutaságra gondolnak.

Van egy, a metamatika körébe sorolható agytorna játék, amelynek segítségével meghatározhatók a lehetséges magatartás ésszerű változatai azoknál, akiket mások döntése valamilyen lépésre kényszerít. Talán ennek a játékelméletnek nevezett találgatósdinak a segítségével magyarázatot kapunk a fent jelzett rejtélyekre. A játékelmélet alapjait Neumann János rakta le egy 1928-ban készített dolgozatában, ami nagyon hasznossá vált késôbb a matematika, a gazdaságtan, a szociológia, a pszichológia és a számítástechnika, majd éppen a politika terén is. Továbbfejlesztése jutalmául késôbb Harsányi János Nobel-díjat kapott. A lényeg könnyebb megértése érdekében forgalomban van néhány alaphelyzet leírása, melyek közt a legismertebb az alábbi:
Van két gyanúsított, de nincs elég bizonyíték. A bíró csapdát állít. Ha az egyik vall, de a másik nem, akkor a vallomást tevô elmehet, míg a másik 10 évet kap; ha egyik sem vall, akkor 1—1 évet kapnak, ha mindketten, akkor 6—6 évet. A gyanúsítottak elkülönítve törik a fejüket. Itt már nem arról van szó, hogy mit tettek, vagy tetteke valamit, hanem csak az, hogy melyik a logikus lépés, illetve mi motiválja a döntést.

Ha jól akarok járni, vallomást teszek, szabadulhatok, üljön a másik 10 évet (0:10). De lehet, hogy az csak 6 év lesz (6:6). Ha nem vallok lehet, hogy kapok 10 évet (10:1), de megúszhatom 1 évvel (1:1), ha ô se vall.

Sok változata van a játéknak, vegyük csak a legfontosabb elemét, az önérdek és a közös érdek szerepét. A példa vádlottjai, ha tehetnék, megegyezhetnének a legkisebb kölcsönös veszteségben. Ennél a pontnál tegyünk egy erkölcsi alapkövetelményt: Nem szabad megsérteni a közös érdeket. Erre még visszatérünk.

A játékelméletnek terjedelmes irodalma van. A magyar elemzôk közül Hankiss Elemértôl idézünk néhány szakaszt (Társadalmi csapdák Diag-nózisok, 1983.):

„Az ötvenes években a játékelméleti apparátus az »aggresszív stratégiák« kidolgozásának és optimalizálásának fontos eszközeként lett hirtelen és világszerte népszerűvé, a gazdasági életben éppúgy, mint a nemzetközi konfliktusok terén. Üzletemberek, politikusok, vezérkarok egyaránt olyan stratégiák kidolgozását várták s remélték a játékelmélettôl, amelyek biztos sikert és maximális hasznot ígértek az ellenfelekkel vagy ellenséggel folytatott kíméletlenül célra törô játszmákban. Ebben a korszakban a csak egymás kárára megszerezhetô haszon jegyében folyó zéró összegű játszmákra összpontosult a kutatók figyelme. ... A stratégák a nemzetközi konfliktusokat zéró összegű játszmáknak tekintették, vagyis olyan játszmáknak, amelyben az egyik fél csak a másik rovására nyerhet. Illetve pontosabban: meg voltak róla gyôzôdve, hogy ellenfeleik a konfliktusokat zéró összegű játszmáknak tekintik. Vagyis olyan helyzetnek, amelyben ôk bármit is csak a mi rovásunkra nyerhetnek.”

Kérjük jól megjegyezni az alábbi mondatot:
„A társadalmi gyakorlatban azonban gyakori az a döntés, illetve konfliktushelyzet, amelyben a két fél nemcsak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külsô forrásból is nyerhet.” Hankiss megemlíti a hidegháborús idôket végigkísérô atomkonfrontáció játékelméleti változatait és a közös érdeket kikényszerítô körülményeket:

„Az atomkonfrontáció nem zéró összegű játszma, ahol együttműködve mindkét fél nyerhetne; egymás ellen játszva viszont mindkettô csak veszíthet; a kölcsönös bizalmatlanság légkörében azonban megvan a veszélye annak, hogy zéró összegű játszmaként játsszák le, így mindkét fél belekényszerülhet a másik sakkban tartására és legyôzésére irányuló domináns stratégia csapdájába.”

Elképzelhetô itt egy harmadik változat — amit összeesküvés elméletként szokás lesöpörni az asztalról —, amely feltételezi a két nagyhatalom összehangolt riadalomkeltését, hogy az atompusztulás alternatívájaként a világ országai egyik illetve a másik oltalma alá építkezzenek be. A játék végülis eldôlt, és minket most a jelenlegi magyar elit és a magyar tömegek egymáshoz való viszonya, valamint az elit és a nagyhatalmak viszonya érdekel.

Magyarországon a háborús összeomlást követô, tehát a megszállás elsô éveiben kibontakozó hatalmi elit a magyar társadalom teljes gazdasági, szellemi, erkölcsi tulajdonát felajánlotta és feláldozta egy országon kívüli, nemzeti érdekeken kívüli eszemeiség támogatására, és ennek keresztülvihetôsége érdekében felszámolta a megszállt ország gazdasági, szellemi és erkölcsi elitjének azt a részét, menynyiségileg akkor még nagyobb részét, amely származása és neveltetése miatt megbízhatatlannak ítéltetett a külsô erszmeiség átvételére. Az így keletkezett üregeket feltöltötték az alsó rétegekbôl kiemelt, átnevelt, szellemi és anyagi függôségre kötelezett egyedekkel. Sehol másutt a szovjetmegszállta részeken nem volt olyan méretű, olyan célratörô és olyan kíméletlen elitváltás, mint Magyarországon, és ennek megfelelôen sehol másutt nem volt olyan nemzetellenes és nemzetidegen a kommunista diktatúra, mint Magyarországon.

Ez tehát a kiinduló pont, és most a magyar forradalom ötvenedik évfordulóján idôszerű megemlíteni azt is, hogy a szabadságharc legázolása újabb alkalmat adott a külhatalomnak és a honi vazallusoknak a nemzethű elemek megirtására, a nép egészének megfélemlítésére, majd további 34 éven át a nemzeti érzés módszeres pusztítására. Két nemzedék úgy nôtt fel, hogy a politika épp úgy fölötte való, mint az égbolt, változatlan, mint a csillagkép, nem az ô dolga a politika, meg kellett tanulnia az adott keretek között a szerény érvényesülés és korlátolt anyagiak közötti életvitelt. Negyvenöt éven keresztül uralkodott, gyilkolt, gyűlölt egy ideológia örvén a magyar nép romlásában érdekelt népellenes réteg, amelynek szándékaihoz igazolást és alkalmat egy külhatalom adott, annak szolgálatában tudott az ország vezetô rétegévé válni, amely réteg kezelte az ország anyagi, szellemi erôit, termelô javait. Milyen elképzelés lehet arra gondolni, hogy a külföldi táphatalom összeomlását követôen távozik vagy lelép ez a réteg, hátrahagyva jövedelmezô hivatalait, sokáig élvezett mindenféle hatalmát? Egy igazi komprádor körülnéz, és talál magának egy másik külhatalmat. És megtalálja pont azt a nagyhatalmat, amely nemzetközi terepre terjesztette ki azt a kapitalizmust, ami ellen (állítólag) küzdött a szocialista tábor, élén a komprádor példaképe, amely most éppen összeomlott. És megjelenik a kommunista diktatúrákat maga alá gyűrô, globalizáló nemzetközi nagytôkés, körülnéz, és megtalálja a komprádort, akire éppen szüksége van. Ez az az eset, amikor két érdek szövetségre lép, és a harmadik csak veszíthet. Ebben a képletben a komprádornak létkérdés az ország érdekeinek elárulása. Ebben az esetben az országnak létkérdés a komprádorok leváltása. Errôl van szó, amikor arról szólnak, hogy ketté szakadt az ország.

„Nevezzük néven: az MSZP-vé vedlett MSZMP elitjérôl és a technokratákból lett szabad demokraták derékhadáról van szó. Egy széles tömegbázisú párt szűk élcsapatáról, és egy kicsiny politikai szervezetet ékként használó, viszonylag nagy létszámú vállalkozó-tulajdonosi rétegrôl. Azokról, akiknek — a rendszerváltozás megvalósult forgatókönyvének szerzôiként — elemi érdekük fűzôdik ahhoz, hogy a korszak történetét is az ô tankönyveikbôl tanítsák.” — Idézzük alkalmasan idevágóan Kulin Ferencet.

Olyan idôszakban történik mindez, amikor a nyugati világban egy régi szemlélet újra megjelenését ünnepelik avagy átkozzák. Neoliberalizmus a neve a csöppet sem új, ellenben a korai idôk farkasétvágyú, könyörtelenül legázoló kapitalizmusának. Pedig egyszer már eltemették ezt a vadkapitalizmust. Errôl ismét Hankiss Elemértôl idézünk: „A hatvanas évek Amerikában a társadalom nagy önmagára eszmélésének, az illúziókkal való leszámolásnak, az országban meglévô egyenlôtlenségekre, a szegények Amerikájára, az ország gazdasági és társadalmi intézményeinek súlyos hiányosságaira való ráébredésnek évei voltak. Kezdett gyökeret verni az a meggyôzôdés is, hogy a szabad verseny piaci mechanizmusai nem tudják, legalábbis önmagukban nem tudják megoldani e problémákat; sôt ellenkezôleg, többek között épp e mechanizmusok futtatták e problémák zsákutcájába a társadalmat. Olyannyira, hogy a társadalmi dilemmák és csapdák elemzéséhez hozzálátó kutatók, elsônek G. Hardin, majd többen mások, kifejezetten a klasszikus kapitalizmus ideológiájával szemben fogalmazták meg a maguk álláspontját, cáfolva azt az Adam Smith kifejtette tételt, hogy az egyének, bár mindegyikük kizárólag saját hasznát keresi, mégis, mintha valami »láthatatlan kéz« vezetné ôket, végül is együttesen és öntudatlanul a közjót mozdítják elô. Nem, nincs ilyen láthatatlan kéz, hangsúlyozza Hardin; az önérdeküket hajszoló egyének kíméletlen versenye nem áldást hozó láthatatlan kéz, hanem sokkal inkább »láthatatlan ököl, amely lesújt a közjóra«— teszi hozzá John Platt, a társadalmi csapdákat elemzô tanulmányában.”

Mi idôsebbek tudjuk, hogy erre az igazságra nem hatvan évvel ezelôtt és nem az amerikaiak jöttek rá. A tôkés nyomulás korlátozásának gondolata egyidôs a nyomulással. A kommunistákkal ellentétben sem Mussolini, sem Hitler nem tagadták a tôke létjogosultságát, csupán nemzetközi szerepe ellen lázadtak, ami rövid távon, országon belül látványosan sikeres volt, de valószínűleg háború nélkül is esélytelen lett volna a küzdelem a pénznek a nemzetközi gazdasági életben kialakult szerepe ellenében, mert a fejlôdés mai szintjén nincs esélye az elszigetelt gazdaságnak. A megoldás csakis a korlátok közé szorítás lehet.

Már abban az idôben nagyon komolyan foglalkoztak vezetô tudósok, közgazdászok a liberalizmus eszméinek káros következményeivel. Wilhelm Röpke, Alexander Rüstow, Walter Eucken és Franz Böhm, jelentôs nemzetgazdászok és jogászok szeme elôtt egy olyan piacgazdaság képe lebegett, amelyben az állam feladatai pontos rögzítése mellett új viszony teremtôdik a vállalkozások és a fogyasztók szabadsága, a verseny és a szociális biztonság között. Egyaránt elvetették a gazdaságban működô erôk teljesen szabad játékának valamint a semmivel sem törôdô államnak a hagyományos liberális elképzelését és a túlságosan hatalmas és mindenbe beleszóló, a polgárok szabadságát és felelôsségét meglehetôsen korlátozó állam szocialista elképzelését. Magyarországon nem az ilyen elképzelések szerinti, úgynevezett szociális piacgazdaság jelent meg 1989-ben, így arról a magyar nagyközönség mit sem tud, mert Európa nyugati részén is egyre inkább háttérbe szorul a neoliberalizmus nyomulásában. Rossz idôben jött létre a felszabadulás a szovjet rendszerbôl. A neoliberális alapú globalizáció is gyarmatosító. Sajnos, nem elegen látják még, hogy az országban valóságos gyarmatosítás folyik, ami közvetlenül okozója a szegénységnek és minden más bajnak, sok olyannak is, ami a másik rendszerben nem volt vagy nem érzôdött. Bogár László politikai elemzô pontosan fogalmaz:

„A magyar társadalom belsô feszültségei ma nagyobbak, mint a fordulat elôtt. A lakosság létszámának mindössze öt százalékát kitevô gazdasági-politikai elit birtokolja a megtermelt javak mintegy harminc százalékát, míg a nyomorban élô harminc százaléknak — a »roncstársadalomnak« — az anyagi erôforrások öt százalékán kell megosztoznia. A társadalom kétharmadát jelentô középrétegek felsô sávjában önpusztító küzdelem folyik az elithez való esélytelen felzárkózás reményében, a »közép« egyre növekvô alsó mezôje pedig erején felül teljesít, hogy lassítsa szerény létfeltételeinek fokozatos romlását. A polgári kormány rendkívüli teljesítménye abban látható, hogy stratégiai intézkedéseket tett a torz társadalomszerkezet korrekciójára (árszabályozás az energetika és a gyógyszerellátás terén, minimálbéremelés, a nyugdíjak és a bérek reálértékének növelése). Mindez döntôen Orbán Viktor személyes teljesítménye volt. A miniszterelnöknek nem csak a baloldali ellenzékkel, hanem saját táborával is meg kellett birkóznia, mi több: »a saját belsô pártjában is domináns globalo-komprádor elit éberségének kijátszására irányuló taktika tette ki nemzetépítô munkájának döntô részét.” Mondhatjuk, hogy ez az elemzô rávilágít egy elszánt küzdelemre az esélytelen többség érdekében az elnyomó kisebbség helyzetét tartó nagy erôk ellenében?

A Gyurcsány-kormány elkötelezetten a neoliberalizmus híve és a nemzetközi nagytôke nyomulásának támogatója. „Nem az határozza meg, hogy ki kerül a kormányba, hogy velem milyen kapcsolatban van, hanem, hogy milyen demokratikus felhatalmazás és teljesítmény van mögötte. Azokkal kell együttműködni, akiket a párt kiemel, politikusokat, nem barátokat fogok a kormányba hívni” — magyarázta Gyurcsány a szocialisták május 20-i kongresszusán, hogy miért alkotják a kormány egy részét a baloldal vezetô politikusai. A második Gyurcsány-kormány minisztere lesz Hiller István, Szekeres Imre, Lamperth Mónika és Kiss Péter is. Gyurcsány beemelte az MSZP vezetôséget a kormányba, ne legyenek útjában a pártban, de mint ott is gyengék és bukottak (hiszen éppen ô volt az, aki kintrôl érkezôként mindannyiukat félrenyomta), a kormányban is alárendeltjei lesznek. Így biztosítja a miniszterelnök saját diktatórikus uralmát, hisz így ellene nem lázadhat fel sem a minisztérium, sem a párt. Nem is fog, mert az MSZP megmentése ellenében elfogadta az SZDSZ irányelveinek kormányprogramba iktatását. „Azokkal kell együttműködni, akiket a párt kiemel” — ez azt jelenti, hogy pártkormány jött létre. Ez a „szocialisták” régi terepe, és a külhatalom kiszolgálása a „szocialista” kormány szerepe.

A játékelmélet tanulságaként megjegyzésre ajánlott mondatot megismételjük: „A társadalmi gyakorlatban azonban gyakori az a döntés, illetve konfliktushelyzet, amelyben a két fél nemcsak egymástól, hanem egymással együttműködve valamilyen külsô forrásból is nyerhet.” Ennek megfelelô felvilágosodásnak kellene létrejönni a magyar elit köreiben, ami szerint ôk is jobban járnának, ha az ország gyarapodna.

» vissza a HUNSOR honlapjára