Antall József azt mondta, tetszettek volna forradalmat csinálni. A forradalomnak lehet helye a politikai szférában, de a gazdasági élet jól átgondolt tervet kívánt volna, ami szakértôi helyzetfelmérésen alapul, és jól körülhatárolt célt követ. Valóban nem volt forradalmi helyzet vagy hangulat, de igenis volt egy nagy várakozás a szétzilált helyzet helyreállítására. No persze, ezt így ígérték, de nem az lett belôle, és a baj csak az, hogy ezt az ország népe csak tizenhat év után kezdi igazán észrevenni. A forradalommal tehát nem gúnyolódni kellett volna, hanem olyan politikai keretet alkotni, amiben a szükséges átmenet végrehajtható. Bármennyire is függvénye a politikának a gazdaság, utóbbinak kellett volna a nagyobb jelentôséget biztosítani, mert a változás az állami tulajdonról a magántulajdonra áttéréssel kizárólag gazdasági kérdés. Vagyis az kellett volna, hogy legyen. Ezzel szemben létrehoztak olyan parlamentet (törvényhozást), amelyben politikai pártok készítenek gazdasági törvényeket (gazdasági szakértôk helyett). Ezért lett a rendszerváltoztatás pártpolitikai alapú, ezért nem lehet nemzeti édekű gazdaságpolitikát létrehozni cross-platform alapon, vagyis kormányoldali és ellenzéki egyetértéssel. Örvendetesen növekszik az érdeklôdés a magyar közvéleményben a gazdasági kérdések iránt. Elsôsorban bizonyára a növekvô gazdasági bajok miatt, de jó lenne, ha az érdeklôdést nem befolyásolná a pártkötôdés. A szocializmus tradicionális híveinek csak kis hányadában tudatosul kedvelt pártjuk kapitalista elkötelezettsége. Ha a nemzet sérelmét nem is, de legalább osztálya sérelmét észrevehetné.

Nemzetstratégiai Alappillérek címen vitasorozat folyik a Kodolányi János Fôiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontja és a Professzorok Batthyány Köre rendezésében. A hetedik rendezvényen arról volt szó többek között, hogy valójában válságba került a rendszerváltás egész rendszere is. „Noha az elemi logika azt diktálta volna, hogy elsôként problémakatalógust készítsünk, s ezek megoldásához keressünk alkalmasan megválasztott eszközöket, a valóságban az elitek hihetetlen szervilizmussal importáltak külsô mintákat. A komplex társadalmi és reprodukciós válság ellenére még odáig sem jutottunk el, hogy a valódi kérdéseket feltegyük.”

Volt aki szóvátette, hogy a kilencvenes évek elejéig a nyugati demokrácia és piacgazdaság feltétlen híve volt, azonban az elmúlt másfél évtized magyarországi tapasztalatai majdnem száznyolcvan fokos fordulatot eredményeztek gondolkodásában. Úgy érzi: „Ez már a vég, nincs közösségi felelôsség, holott a közösség a történelem egész folyamán elônyben részesült. A pénz méri lineáris skálán az emberek értékét, ami kíméletlenné teszi a versenyt, megszűnik az együttműködés. A pénzvilág nem ismer pozitív végösszegű játszmát. A média nem független, nagy cégek uralják. A kifosztott panellakók nem ismerik fel saját érdekeiket, és elnyomóikra szavaznak. Ha a világméretű ökológiai válság tovább mélyül, az ivóvíztôl elzárt tíz- és százmilliók megindulhatnak nyugat felé, s akkor végünk van. A nyugati liberalizmus sikerrel gyengítette meg a kereszténységet, így az nem képes ellenállni az iszlám hódításának. Az unió akkor esik szét, ha felveszik Törökországot.”

Néhány mondatban benne van a mai emberi világ nem egy súlyos problémája. Ezeket Magyarországon nem lehetett érzékelni a „szocializ-mus” idején, mert akkor és onnét kitekintve minden otthoni rossznak ellenoldalaként minden jónak látszott, amit Nyugat felmutatott. Többet várt a magyar nép a demokráciától és a kapitalizmustól, mint amit kapott. A demokrácia csak politikai képlet, amiben az egyenlôség elve csak a szavazatok értékében mutatkozik, de most már látható, hogy teljesen használhatatlan a vagyoni helyzetben mind kirívóbb egyenlôtlenség kezelésére. Ilyen szerepre soha sem szánták, a „gazdasági demokráciát” még nem találták ki. Magyarországon rohamosan alakul ki a nagyon gazdagok rétegével szemben a szegénység széles társadalma. Ide sorol a középosztálynak az a tömege is, amelynek tagjai, bár elérik a tisztes megélhetést, nem tudják szinten tartani intellektuális fejlôdésük anyagi feltételeit.

„A politikai elitek az 1989—90-es kvázi politikai rendszerváltás után parlamenti ciklusokként más-más kormányzó és ellenzéki pártszövetségeket hoznak létre, de ideológiai szinten hellyel-közzel folyamatosan tartják a rendszerváltáskor kialakult általános célokat. A probléma »csak« az, hogy a kilencvenes évek elején a kapitalizmus ötven-száz évvel ezelôtti modelljét választották jövôképnek, amihez a piacgazdaság, a parlamenti demokrácia, a többpártrendszer mellett egyetlen egyedi célt választottak, az Európai Unióhoz való csatlakozást. A politikai idô- és téreltolódások miatt nehezen vesszük tudomásul, hogy az Európai Unió közben áttért az európai információs társadalom fejlesztésére, egyre inkább komolyan veszi a fenntartható fejlôdés normáját és a jövôkutató műhelyekben egy évtizede a neoliberális piacgazdaság helyett tudásalapú és/vagy társadalomgazdaságról kezdenek beszélni.” (Varga Csaba: A tudástársadalom eszménye.)

A „kapitalizmus 50—100 évvel ezelôtti modelljén” idézett szerzô az „aki bírja marja”-kapitalizmust érti, ami nincs tekintettel semmire, csak a profitra. Ez a fajta kapitalizmus támadta meg Magyarországot, ilyen alapon fosztotta ki és fosztogatja tovább a magyar gazdaságot a külföldi tôkés, karöltve magyarországi bűntársaival. Az SZDSZ és az MSZP valójában nem politikai párt, hanem a külföldi hódítás két szervezete, érdekvédelmi szövetség és befészkelt idegen elem a parlamenti törvényhozásban, amelynek politikai hatalmát a külhatalmak hazai sajtója biztosítja. Ez mindaddig működik, amíg a kifosztott tömegekben nem tudatosul nyomorúságuk oka. Az is igaz, hogy ez információterjesztési hiba, az idegen érdekeket szolgáló tömegtájékoztató szervekkel szembeni ellenvélemény hiánya.

A problémát az okozza, hogy a nemzetközi pénzvilág — és különösen az Európai Unió — a szocialista—szabaddemokrata kormány drákói megszorításokkal operáló gazdasági programjában látja a magyar államháztartás kiegyensúlyozásának eszközét, amivel szemben áll az ország érdeke. Külföldet a magyar állam adósságfizetési készsége érdekli elsôsorban, míg a magyar érdek az ország termelôképességének növekedése. Illetve ez lenne a magyar érdek, ha a magyar kormány ezt felkarolná. Külföld nincs tekintettel a magyar érdekekre, mint ahogy nem volt tekintettel a Bokros-csomag idején sem. A belpolitikailag nagyon izgal-mas hónapok tapasztalatai alapján kimondható, hogy a Gyurcsány-kor-mány leváltására rövid idôn belül nincs esély. Ez azt eredményezi, hogy véghez kell vinni a nyugatról elôírt programot — amennyire lehetséges.

A véghezvitelbe a Gyurcsány-kormány nem fog belekényszeríteni magyar nemzeti érdekű elemeket. Ez azt jelenti, hogy az államháztartás egyenlegének helyreállítása költségeit a magyar társadalom, munkavállalók, fogyasztók kell, hogy viseljék. Rossz kedve van a magyar népnek, mert nem szabadult meg attól a gyilkoló rablóbandától vagy annak testi és eszmei utódaitól, akik annyira megfeleltek évtizedeken át a keleti hódítónak. Akik most annyira megfelelnek a nyugati hódítónak, amelynek két dolga van velünk, levetkôztetni nemzeti mivoltunkat, és besorolni hódító nyomulásába. E terv érdekében fontos a külföldnek a Gyurcsány-kormány fennmaradása. A nemzet ellenállását az is megnehezíti, hogy az államot legyengítették a túlzott privatizációval, és hogy a gazdasági életben túl nagy szerepet kapott a külföldi tôke. Így az államnak meg kellene küzdeni a „hazai” tôkével is, persze ehhez nemzeti kormány kellene.

Ez a magyar állam nincs olyan helyzetben, hogy diktálja a munkabéreket, amiatt a magyar munkavállaló a nyugati bérek harmadát-negyedét kapja, amely állapot fenntartása elsôrendű érdeke a külföldi tulajdonú magyar-országi vállalatoknak. Így viszont soha nem lehet utolérni a nyugati életszintet. Nem csak az veszélyezteti a fejlôdést, hanem a fiatal tehetségek elvándorlása is. Nem lehet a bajokat leegyszerűsíteni az állami költségvetés problémájára, mert a bajok mélyebben fészkelnek, bajban van az egész magyar társadalom, és azzal nincs megoldva semmi, sôt ártalmas is, ha ezzel a legyengített társadalommal fizettetik meg az államháztartás hiányát.

Drábik János közgazdász így jellemzi a helyzetet:

„A nemzetközi pénzvilág teljesen szabad mozgástérhez jutott. Ennek következményeként a nemzeti jövedelem jelentős része külföldre áramlik, miközben a bennszülött magyarok — a rezidensek — folyamatosan elszegényednek. A magyar kis és közepes vállalatok hitelek hiányában, tőkeszegénységtől szorongatva a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor ôk tartják el adóikkal az államot és a lakosságnak azt a részét, amely teljesen vagyontalanná vált, s így csak a munkaerejét tudja eladni — ha van rá vevő. A nemzetközi cégek saját hitelezési háttérrel, bő és olcsó forrásokkal rendelkeznek, s ezért Magyarországon viszonylag kis alkalmazotti létszámmal működnek. Ezek a nemzetközi cégek a legkülönbözőbb technikákkal vonják ki magukat az egyenlő, illetve arányos közteherviselés alól. Ezen a helyzeten a kis- és közepes vállalatok, valamint a magyar munkavállalók adóterheinek a fokozásával és reálbér-csökkentéssel nem lehet változtatni, legfeljebb késleltetni lehet ennek a rendszernek az összeomlását.”

Varga István a Magyar Adófizetők Országos Szövetségének (MAOSZ) alelnöke megállapítja a Magyar Nemzet 2006. július 17-i számában, hogy a tényleges ok-okozati összefüggés a költségvetés esetében más, mint amiről a Gyurcsány-csomag propagandistái beszélnek. „Ha sikerül világvége hangulatot kelteni, akkor a befektető jól jár. Kockázatának a növekedésére hivatkozva emelheti az államnak nyújtott kölcsönök kamatát. Ha emelkedik a kamat, akkor az állam csak úgy tudja teljesíteni adósságszolgálati terheit, ha nagyobb bevételhez jut. Több bevételt pedig az adóemelés hoz, illetve a szociális kiadások csökkentése, az állam kivonulása a közfeladatok intézéséből. A befektetési alapkezelőknek nem az az érdekük, hogy a költségvetés és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya tényleg helyreálljon. Nekik a romló költségvetési és külkereskedelmi egyensúly hozza a több pénzt, ezért nekik ezek a számok a szebbek. Ugyanis, ha romlik a mutató, akkor emelhető a kamat, és megnő az államkötvények kamathozama. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia, a pénzvilág, a nemzetközi pénzügyi közösség, már hosszabb ideje a legnagyobb hasznot hozó üzletágnak tekinti, ha meg tudja szerezni egy ország adózó képessége feletti ellenőrzést. Ennek több módja van, közülük kiemelkedően fontos, hogy az adott országot, ha lehet közvetlenül a pénzoligarchiához tartozó vagy attól függő üzletember vezesse politikusként.”

A végszót érdemes megismételni: A nemzetközi pénzügyi körök érdeke, hogy az érdeküket szolgáló politikus vezesse az országot. Ezzel szemben a magyar nemzet érdeke, hogy az ország érdekeit szolgáló politikus vezesse az országot. Olyan országvezetôk, akik idegen érdekek szolgálatában állva károsítják az országot, gazemberek, hazaárulók. Ez egyre inkább tudatosul a magyar közvéleményben.

A Professzorok Batthyány Köre rendezte fent említett vitában Molnár László a piac és demokrácia konfliktusáról beszélve arra utalt, hogy a piac összefér a rabszolgatar-tással. A formális választói egyenlôséget kiáltó gazdasági egyenlôtlenség veszélyezteti. A maastrichti követelmények rendkívül szűkre szabják a nemzeti kormányok mozgásterét.

Bogár László szerint a nem legitim hatalmak rafinált eszközökkel igyekeznek a globális gazdasághatalmak útjában álló nemzetállamokat lebontani. A globális kényszerítô hatalmak közvetlenül tollba mondják a bürokráciának, mit kell tenniük. A liberalizáció, privatizáció, dereguláció a ráksejt ideológiája. Az elitek többnyire sötét gazemberekbôl állnak; Gyurcsány beszédével csak felszakadtak a látszatok. A világ szerencsésebb részén (Argentína, Malajzia) akadnak becsületesebb elitek is. Az elitet a közösség eltartja, s cserében észt és erényt vár el tôle. A lokális eliteknek kötéltáncot kell járniuk. Bogár szerint a polgári kormány Stratégiai Elemzô központja 16 év alatt az egyetlen igazán komoly intézményes kísérlet volt, hogy megfogalmazza legalább a korrekció igényét.

Náray-Szabó Gábor szerint a társadalmi csoportok dolgozzanak ki jövôképeket, ezekbôl nemzeti minimumot hozzunk létre. A fô választóvonal nem a bal- és jobboldal között van, hanem a globalizáció nyertesei és vesztesei között. Ezt a szembenállást kell hangsúlyozni, és a tömegerôre támaszkodva kikényszeríteni a korrekciót.

Teljesen igazuk van a szívósan kitartó kormányellenes tüntetôknek abban, hogy Gyurcsánynak és kormányának — és ennek értelmében a politikai baloldalnak — távoznia kell a kormányzásból. Ôk folytatói, megvalósítói annak az országromboló folyamatnak, ami még a Kádár-idôkben felszedett külföldi kölcsönökkel indult el. A magyar nép szorgalmas és dolgozik kiválóan, ha értelmét látja. Erre alapozva minimális kölcsön felvételével is rendbe lehetett volna hozni az ország gazdasági életét, behozni elmaradottságát. De ez a vonat elment. Tizenhat évvel az elmulasztott indulás után még ott sem tartunk, hogy rendszerváltó kormányunk lenne. Mert ez a rendszer sem más mint a korábbi, ez is komprádor rendszer, amit le kell váltani. A rendszerváltozást végre kell hajtani.

» vissza a HUNSOR honlapjára