Háromféle értelmezés keresi a kizárólagosságot az események megítélése terén, pontosan annak a vonalán, ahol álltak, álltak volna, szívük vagy érdekeik állították volna a barrikádok egyik vagy másik oldalára. A barrikádok szívós határvonalak, ma is fennállnak.

Az 1. számú értelmezés szerint ellenforradalom volt. A 2. számú értelmezés szerint reformkommunista forradalom volt, a 3. számú értelmezés szerint spontán felkelés, össznépi forradalom és nemzeti szabadságharc volt.

Az 1. számú értelmezésnek is sokféle változata volt, mert többen, többféleképpen igyekeztek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Egy dologban egyetértettek ennek a képzetnek a propagandistái: sötét titkos erôk léptek fel külföldi támogatással a szocialista rend megdöntésére.

Tengernyi anyag közül szemlézzük Hollós Ervin Kik voltak, mit akartak című pamflet-könyvét. Harmadik, javított kiadása 1972-ben jelent meg, de az Elôszó még az eredeti volt, Korom Mihály igazságügyminisztertôl, 1966-ból. Hollósról írja, hogy: „az ellenforradalom felszámolása során szerzett saját tapasztalatai mellett bôségesen merített a szemtanúk adataiból, a nyugatiak önleleplezô írásaiból, fôként pedig a Magyar Népköztársaság bíróságai által megállapított tényekbôl...” Hollós Ervin ÁVH-s tisztként védelmezte a Köztársaság téri pártházat október 30-án, amikor az ÁVH már illegális szervezetté vált a kormány határozata értelmében. „Tanulságosak azok a ténymegállapítások, amelyek az ellenforradalmi események irányítóinak, fegyveres terroristáinak korábbi ellenséges beállítottságáról és rendszerellenes tevékenységérôl szólnak. E könyvbôl kiderül, hogyan kerültek elô olyan gyorsan ezek a régi ellenforradalmárok, a volt SS-legények, a nyilasok, horthysta katona-, csendôr- és rendôrtisztek, hadapródok, legitimisták, szélsôjobboldali klerikálisok és a régi rend többi kipróbált káderei. Tény, hogy egy részük a börtönökbôl szabadulva vetette bele magát a »forradalomba«, másik jelentékeny részük azonban már jóval október elôtt egyre nyíltabban és céltudatosabban szervezkedett... Amíg a belsô ellenség idehaza készült a népi demokratikus rendszer megdöntésére, a forradalom elleni rohamra, vele párhuzamosan és szorosan összehangolt tevékenységet fejtettek ki a nyugati kormányok által támogatott hazaárulók. Más forrásokból jól ismert népünk elôtt tevékenységük. 1955—1956-ban már mind konkrétabb formát öltött akcióprogramjuk, hogy amikor eljön az idô, a belsô ellenséges erôkkel együtt összpontosított támadással szerezzék vissza régi hatalmukat. A rohamzászlóaljak, a csendôrkülönítmények, riadó törzsek ugrásra készen vártak a nagy leszámolásra. És nemcsak vártak, de jöttek is az októberi napokban. Fegyveresek és propagandisták, szervezôk és »tanácsadók« lépték át a határt, jöttek segíteni »kijavítani a hibákat« a nyugati kormányok felelôs embereinek teljes támogatását élvezve. Az országban pedig a fegyveres ellenforradalmi bandák garázdálkodása mellett a revizionista árulók tovább »lazították «a talajt, mit sem törôdve azzal, hogy egy frontba kerültek a Szabad Európa Rádióval, az Amerika hangjával, a zákóandrásokkal, nagyferencekkel, és a többi hazaárulókkal.”

Errôl az „ellenforradalom”-értelmezésrôl megfogalmazóik is jól tudják, hogy hazugság. Mégis hivatalos, kötelezô hittétellé tették, tanították, hirdették egészen 1989-ig, hogy végülis egy magasrangú kommunista pártember mondja ki, hogy nem ellenforradalom volt, amit eddig így kellett megnevezni. Ettôl függetlenül ennek az értelmezésnek megvan a tábora, hiszen a jó kommunista ismeri a különbséget a hinni és a vallani között.

A 2. számú értelmezéssel kell különös figyelemmel foglalkoznunk, mert ennek van némi alapja, itt terebélyesedett az emigrációban nagy nemzetközi támogatottsággal, és ebbôl a szemléletbôl alkottak hivatalos történelmet, ennek érdekében hoztak létre tudományos társaságokat, jelennek meg tanulmányok, könyvek sora. Alaptétele: 1956 október 23-án forradalom tört ki, amit a reformkommunisták kezdeményeztek és vívtak arra a célra, hogy a szocializmust megtisztítsák a véres sztalinista elhajlástól.

Olvasóinknak elég hivatkoznunk az év elejétôl a Magyar Élet minden számában megjelent 56-os oldalakra, amelyeken részletesen foglalkoztunk a párt kebelében létrejött ellenzéki csoportok, fôként írók, újságírók, irodalmi társaságok (Petôfi Kör) tevékenységével, történetével. Rámutattunk arra is, hogy ezek a csoportok kommunistákból álltak, aggódtak az eszméért, mert látták, hogy a párt által működô terroruralom robbanáshoz vezet, ami mindannyiuk vesztét hozza. Reformok sorát követelték, és ezen az úton egyre több támogatót találtak a párton belül és azon kívül is. Nagyon sokan magukévá tették az elgondolást, hogy — ha már az orosz jelenlét kommunista egypárturalmat követel — a pártot kell megreformálni, hogy elviselhetô legyen. Ez egybeesett a nyugati hatalmak kívánságával is, szövetségesüktôl, a Szovjetuniótól ezt el is várták, Sztalin halála után ennek a nemzetközi kívánságnak Oroszországban is növekvô tábora volt. Ez az irányzat tette Hruscsovot a Szovjetunió élére, ennek a kívánságnak tett ô eleget 1956 januárjában a XX. Pártkongresszuson, amikor felsorolta Sztalin bűneit, amikor meghirdette a libaralizáló programot. Erre hangoltak rá a budapesti reformkommunisták.

Errôl bôven írtunk az év folyamán, kimutatva, hogy kezdeményezésükre békés felvonulás történt Budapesten október 23-án, csakhogy: amire a menet a Bem térre ért, emberáramlat lett az egyetemisták menetébôl. Ettôl kezdve a reformkommunistáknak nem volt módjuk befolyásolni az eseményeket. A kezdeményezés végleg kiesett a kezükbôl.

Néhányan bele kerültek Nagy Imre környezetébe, de a kormányt is, velük együtt, az össznépi forradalom sodorta a minden baj eredetét megszüntetô egyetlen lehetséges logikai képlet megvalósítása felé: Le a kommunizmussal, ki az oroszokkal! A logikai képlet nem latolgat, nem számol a veszéllyel, nem keres kompromisszumot. Egyet néz csak, a baj okát, egyet lát csak, a megoldást. Ez az össznépi spontán forradalom logikai törvénye. A képlet abszolutum, a gyôzelem is abszolutum volt. A kommunizmus megbukott az élet minden területén, és a lelkekben is. Visszafordítani csak úgy lehetett, ahogy történt. Ez már a 3. számú értelmezés.

De maradjunk még a másodiknál, mert még jelen van. Jelen volt velünk az emigrációban is. A reformkommunisták, akik a Petôfi Körben és az Írószövetségben mozgolódva létesítettek nyilvánosságot a maguk részére, október 23-ának döntô kibontakozását követôen (amikor a fôváros népe vette át a kezdeményezést) három részre tagolódott. Nagyobb része háttérbe húzódott, mert ez már nem az ô forradalmuk. Egy része besorolt Nagy Imre környezetébe politikai feladatot vállalni, eltökélten megtisztítani a kormányzást a sztalinizmustól, mások a tájékoztatásban keresték a szerepüket, ami egyérteműen a szocializmus megjavítása volt. Azonban az utcai harcok, a statáriumhirdetmények, az orosz beavatkozás, ávéhás terrorcselekmények általánossá és radiálissá tették a fölkelést. A kormány erejét felôrôlte a folyamatos törekvés, a forradalom élére állni, annak irányát eltéríteni a rendszer megtartása érdekében, de soha nem érte utol az eseményeket, csak sodródott velük a forradalom lendületében — kifelé a kommunizmusból.

A szovjet lerohanás pontot tett a folyamatra. Mindenki üldözött lett elôbb vagy utóbb, akinek bármilyen köze volt az októberi eseményekhez. Mintegy kétszázezer ember hagyta el az országot. Volt aki a szabadságharc elôl menekült, volt aki a megtorlás elôl, sokan csak azért, mert nyitva álltak a határok. Odahaza a megtorlás egyre kegyetlenebb lett. Feltűnô eréllyel csapott le Kádár és klikkje azokra az elvtársakra, akik Nagy Imre környezetében keresték a szocializmus válságából a kiutat. A „rend” helyreállításához, a piszkos munkához kevesek diktatúrája kellett, ezért az „ellenforradalmat” a párt kebelében kellett megsemmisíteni. Nem lehetett tovább menni olyanokkal, akik megfertôzôdtek a szocializmus megjavításának gondolatával. Lenin megmondta, a diktatúra alapja a terror. Ott kellett kezdeni, mint ’45-ben, amikor a kommunisták elfértek egy vasúti személykocsiban.

Nyugatra is kerültek „ellenforradalmár” kommunisták. A legnevezetesebbek és akik legaktívabbak lettek nyugaton: Méray Tibor, Kende Péter, Acél Tamás. A forradalom alatt Nagy Imre köpenye alá húzódtak, kivégzése után Nagy Imre mártíriumának árnyékában éltek számukra hasznos évtizedeket, írták könyveiket, szerkesztették az emigrációs Irodalmi Újságot. Bekapcsolódtak Nyugat baloldali szellemi áramlatába, ami nem volt számukra olyan egyszerű, a nyugati elvtársak sokáig nem is értették, mi történt ’56-ban. Molnár Miklós errôl panaszkodik az Irodalmi Újság 1978. V.-VI. számában:

„A nyugati [kommunista] pártok felelôssége is jobban kitűnik ma, mint két évtizeddel ezelôtt. Kitôl várhattak az 1956-os magyar »revizionista« kommunisták megértést és támogatást, ha nem a nyugati demokrácia talaján nôtt francia olasz, angol, skandináv, holland kommunista pártoktól? Ehelyett mi történt? A nyugati pártok 1953 és 1956 közt közönnyel, majd alig palástolt ellenségeskedéssel figyelték a magyarországi új irányzat harcát a sztálinista-rákosista apparátussal szemben. Az 1956-os események után természetesen még rosszabb volt a fogadtatás. Igaz, kommunista értelmiségiek és munkások ezrei hagyták ott a nyugati pártokat a szovjet beavatkozás nyomán. Ez a nagyszerű tiltakozó gesztus kitörölhetetlen történelmi tény marad, s mint Kende Péter egy cikkében találóan kifejtette, megteremtette Nyugaton az antisztálinista szellemi mozgalom alapját. Az ’56-os nyugati »disszidensek« egy jelentôs csoportja még ma is a baloldal megújulásának modelljét látja Budapestben. S a mai eurokommunisták semmit se tudtak kitalálni, ami ne az1956-os politikai gondolkodásban gyökereznék — csak éppen nem hivatkoznak rá.”

Molnár továbbiakban azt fejtegeti, hogy az eurokommunizmusnak (ne felejtsük 1978-at írunk) Nagy Imre politikája annak elôzményeként fogható fel. „A budapesti bíróságnak nem kellett mindent a semmibôl koholnia, mert a vádlottak, s ezt töretlenül vállalták, egy új arculatú szocialista társadalom kialakulását kívánták elôsegíteni. Ez az új program nem dolgozószobák csendjében, sem üléstermek vita-zajában keletkezett, hanem fegyverropogásban, tömegtüntetésben, a cselekvés alkotó zűrzavarában. A budapesti csatazajban alakult ki a katonaságot, rendôrséget, népfelkelést egyesítô karhatalom, a demokratikus pártokat egyesítô pluralista felelôs kormány, az emberi jogok új Magna Kartája, a területi önigazgatás nemzeti bizottságainak hálózata, a munkásigazgatás tanácsrendszere, a hatalmi tömböktôl független és a szomszéd népekkel szolidáris külpolitika irányelve.”

Így kínálják magukat a magyar reformkommunisták — mintha ôk vívták volna a harcot a barrikádokon — annak az alakulóban lévô új világrendnek, amely 1978-ban reális esélyekkel terebélyesedett Európában, aminek neve eurokommunizmus volt. Különös, hogy történészek nem elemzik, politikusok nem faggatják, hova lett a nagy buzgalommal, nagy befektetéssel, apparátussal elôkészített akció Nyugat-Európa olyan átalakítására, ami a jelek szerint jobb modellje lett volna a szocialista államszövetségnek, mint maga a Szovjetunió. Sok egyébbel együtt ez is a XX. század egyik rejtélye, aminek azt a címet lehetne adni, hogy kísérletezések az emberi társadalommal, miközben a társadalom boldogan éli tudatlan életét, mert fogalma sincs, mitôl menekült meg, amikor a kommunizmus csak úgy elpárolgott.

A kommunisták elôtt is rejtélyes a valódi kommunizmus világa. Ha már az emigrációs Irodalmi Újságnál tartunk az 50-ik évforduló kapcsán, a véletlen úgy hozta, hogy szembeötlik egy régi cikk, az Októberi Forradalom 50-ik évfordulója idejébôl. 1967-ben írta a már említett reformkommunista emigráns Mérey Tibor eképpen:

„Az egész nyugati világ hangos a közelgô évfordulótól. A legnagyobb londoni és New York-i lapok képes külön mellékleteket adnak ki, egy francia katolikus kiadó megjelentette Lenin, Trockij és Sztálin válogatott beszédeit, a televízió egyik adást sugározza a másik után, s éppen ma reggel hallottam a rádióban, hogy tegnap este volt Párizsban az »Októberi Forradalom« című új dokumentumfilm bemutatója. Félreértés ne essék, nem szovjet filmrôl van szó, hanem nyugatiról, amely a Paramount nevű amerikai gyár produkciójában készült, egy francia rendezô forgatta, illetve állította össze, s a díszbemutatón díszbe öltözve jelen volt az üzleti, a tôzsde- és a bankvilág színe-java, Rotschild báróval az élén. Felesleges itt ízlésbeli kérdéseken merengeni s azon tűnôdni, mit is ünnepelnek a gyárosok és a bankárok azon a forradalmon, amelyik alig ötven évvel ezelôtt orosz kollégáiknak elvágta a torkát vagy golyót röpített a fejébe. Ma minél gazdagabb valaki Nyugaton, annál »sikkesebb« szovjetbarátnak lenni.”

Nem tartott sokáig a baloldali emigránsoknak megtalálni a nyugati tôkéseket. Hamar feltalálták, hogy menekült kommunistának lenni több mint kifizetô. Sokan léptek közülük a siker útjára, egyetemi ösztöndíj, tanári katedra, könyvkiadás, utazás, szervezeti élet olyan lehetôség volt számukra, amirôl a korábbi emigráns álmodni sem mert. Ilyen volt a „szabad világ”, ilyen volt az antikommunista Egyesült Államok.

Már jóval a rendszerváltoztatás elôtt létrejöttek a reformkommunisták szervezetei, és karöltve a reformkommunista emigránsokkal, készültek a változásokra. Soros György személyében megtalálták a maguk kapitalista mecénását már a nyolcvanas évek derekán, majd 1990-ben létrejött az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete a Soros Alapítvány támogatásával, majd közalapítvány lett, állami támogatással. A feladatnak megfelelô felszereltséggel és szakértelemmel végzi az adatgyűjtést, de kiadványaiban az a szemlélet uralkodik, hogy 1956-ban a magyar forradalmat a reformkommunisták vívták, amihez rékapcsolódott az egyetemi ifjúság és a munkásság. Ez a tudományos feldolgozás képezi a szervezeti hálózat alapját, és az állami támogatás szempontjait a szabadságharcos bajtársi szervezetek részére.

Emiatt zavaros állapotok uralkodnak, méltatlan személyek pózolnak szabadságharcosokként, szenvednek mellôzést valódi harcosok. Emiatt történt a kormány állami ünnepérôl a közönség eltávolítása és a nem hivatalos ünneplôk gyülekezeteinek brutális rendôri lerohanása. Ebben az évben megszűnt az a kétely, hogy együtt avagy külön ünnepelni. Ezután már csak külön lehet. Ennél nagyobb baj az, hogy Október 23-ika nem össznemzeti ünnep a lelkekben, holott minden idôk legnagyobb magyar eseményének ünnepe.

» vissza a HUNSOR honlapjára