A magyar forradalom körül annyi hazugság kering, ahány érdek útjában áll. Ha követjük ezeknek az érdekeknek a fonalát, érthetôvé válnak a viszonyulások. Sorsunkat az határozza meg, hogy milyen mértékben (ha egyáltalán) találkoznak a mi érdekeink olyan hatalmak érdekeivel, amelyek tényezôként jelennek meg sorsunk alakulásában. Az érdekek általában következetesek és tartósak. Ezt mintha elfelejtettük volna mi magyarok 1956-ban otthon is, az emigrációban is. Szorult helyzetünkben úgy gondoltuk, hogy megváltoztak a körülmények, hogy az a helyzet, amiben Közép-Európa keletrôl és nyugatról egyaránt elszenvedte az elsô majd a második világháborút, megszűnt a keleti nagyhatalom botrányos viselkedése miatt. Ezt a tévhitet nemcsak az érdek, nemcsak a logika, de a nyugati nagyhatalom propagandája is táplálta. Ami a logikát illeti, a deklarált háborús cél az Európát (a világot) fenyegetô „náci veszély” elhárítása volt, keletrôl erôsebben fogalmazva felszabadították az országokat a fasiszta, reakciós uralom alól. Az eredmény az lett, hogy Európa elfelezetten, két Európán kívüli nagyhatalom zsákmánygyarmata lett. Ezt nehéz szebben kifejezni, a nyugati csak a keletihez viszonyítva volt elfogadható.

Európa vasfüggönytôl nyugatra esô úgyszólván minden országában baloldali (szovjet iránt megértô) kormány jött létre a nagy jobboldalellenes háborús hangulatban. Egyedül az Egyesült Államok népe állt érthetetlenül az új helyzet elôtt, amiben a német szupremácia megdöntését követôen ott látta egy másik totális rendszer fennhatóságát, aminek létrejöttét az ô kormánya segítette, aminek borzalmai az ô kormányát nem zavarják. Értelmetlennek látta Amerika népe az áldozatot, amit kormánya megkövetelt tôle az éppen elmúlt háborúban, ha épp olyan, vagy még rosszabb önkényuralom veszélyezteti immár a világ szabadságát. Fokozta a veszély tudatát, hogy Amerikában lendületet kapott a kommunista propaganda, az egyetemeken a maxista filozófia kiszorított minden mást, hogy a sajtóban és politikában szovjetbarát irányzatok terjedtek. Amikor már az kormány-adminisztrációban terebélyesedô vörös befolyást kongresszusi vizsgálatok veszélyeztették, a legmagasabb helyen politikát változtattak: antikommunista programot hirdettek, csak azért hogy elfedjék a valóságot. Ettôl kezdve vált kétszínűvé az amerikai politika: szólamaiban szovjetellenes, gyakorlatban ilyen vonatkozásban tétlen és tehetetlen. Valahol, valamilyen szinten egyetértô érdekek borultak Európa fölé. Az, ami 1956-ban megnyilvánult a nagyhatalmi politikában, ebben a képletben válik érthetôvé.

Eckhardt Tibor, a ’20-as, ’30-as évek jelentôs magyar politikusa, diplomatája, politikai menekültként élt Amerikában, a Magyar Nemzeti Bizottmánynak 1948 óta, vagyis megalakulása óta tagja volt. (A nemzeti bizottmányokat a kelet-európai nemzetek menekült politikusaiból állították össze az amerikaiak, annak bizonyságául, hogy törôdnek a megszállt országok törekvéseivel, quasi menekült kormányként kezelték ôket, és pénzelték szervezkedésüket az emigrációban. A nemzeti emigráció megvetette ôket. A magyar forradalom letiprása után megerôsödött amerikai—szovjet együttműködés idején megszüntették ezeket a nemzeti bizottmányokat.)

Rómában, 1967-ben egy olasz lap (Lo Specchio) kérdezôjének, Vadnay Zsuzsának Eckhardt többek között így válaszolt:

„Október 24-én már pontos értesüléseink voltak arról, hogy Magyarországon forradalom tört ki. Bizottságunk különben az Egyesült Nemzetek épületében sajtóirodát állított fel, hogy állandó kapcsolatban lehessünk az újságírókkal. Sajnos minden okunk megvolt arra, hogy feltételezzük, Amerika nem fog kiállni Magyarország mellett, nagyon is sok kedvezôtlen jel mutat erre. Ennek ellenére kétségbeesésünk nem ismert határt, amikor megtudtuk, hogy a külföldrôl hazatérô John Foster Dulles, a repülôtéren az újságíróknak a következô nyilatkozatot adta: »Megnyugtatom önöket, hogy Amerika nem fogja kihasználni a magyarországi eseményeket annak érdekében, hogy a Szovjetunióval szemben ellenséges magatartást tanúsítson«. Borzalmas volt számunkra ez a nyilatkozat, mert akkor már tudtuk, hogy Budapesten a felkelôk között halottak és sebesültek vannak. Elhatároztuk, hogy minden befolyásunkat latba vetve megkíséreljük keresztül vinni, hogy az Egyesült Nemzetek azonnal tárgyalni kezdje a magyar kérdést. Október 27-e, a nap New York-i eseménye számunkra tragikusan végzôdött. A Security Council ülésén, a megbeszélésen az Egyesült Államok külügyminisztériumának, katonai erôinek, és a titkos szolgálatoknak képviselôi vettek részt. Összesen 14-en. Ôk döntötték el, beavatkozzék-e Amerika vagy sem. Nyújtson-e segítséget Magyarországnak, vagy sem. Hatan az Egyesült Államok beavatkozása mellett szavaztak, nyolcan ellene. Amikor a szavazás eredményérôl értesültem, tudtam hogy reménytelen a helyzet. Az UNO halogatta a magyar ügy tárgyalását, egyrészt az amerikai delegáció passzív magatartása miatt, elsôsorban azonban Hammarskjörd [fôtitkár] viselkedése miatt, aki mindent megtett, hogy az Egyesült Nemzetek ne foglalkozzék a magyar üggyel. Jellemzô a State Department ellenséges magatartására, hogy Kállay Miklósnak, a Nemzeti Bizottmány egyik tagjának, Magyarország volt miniszterelnökének — amikor a Külügyminisztériumban járt — azt mondták, mit erôszakoskodik, hiszen Magyarország volt az egyetlen ország Európában, amely nem állt ellen a náciknak. És ezt éppen annak a Kállay Miklósnak mondták, akit németellenes politikája miatt elhurcoltak, és két esztendôt töltött a mauthauseni és a dachaui koncentrációs táborokban. November 2-án megdöbbenve értesültem arról, hogy a State Department levelet juttatott el Titohoz, amelyben megbélyegezte a magyar forradalmat. November 4-én New Yorkban mi, a Nemzeti Bizottmány tagjai, az UNO épületébe siettünk. Cabot Lodge-al akartam beszélni, de nem fogadott. Közöltette velem azonban, hogy éjjel 3-kor össze fog ülni a Biztonsági Tanács, de megkaptuk intervenciójának szövegét. Amikor elolvastam, úgy éreztem, megbolondulok. Nyilvánvaló volt, hogy Amerika leírta Magyarországot. Ordítani kezdtem: »Szégyen és gyalázat, gyalázat és szégyen az amerikai árulás!« Másodperceken belül rendôrök s biztonsági tisztviselôk vettek körül, és megkérdezték, mit akarok. »Az újságírókkal akarunk beszélni!« »Rendben van — mondták — jöjjenek velünk.« Egy szobába kísértek mindnyájunkat, és azt mondták, várjunk az újságírókra. Az ajtót azonban ránk zárták. Erre mindnyájan üvölteni kezdtünk, és megkíséreltük az ajtót betörni. Ekkor újabb biztonsági tisztviselôk érkeztek. Kértek minket, nyugodjunk meg, s ôk azonnal elkísérnek az újságírókhoz. Elkezdtek vezetni minket az üvegpalota véget nem érô folyosóin, emeletrôl le, emeletre föl. Végülis egy ajtóhoz értünk, amelyet kinyitottak elôttünk, és azt mondták »viszontlátásra!« Az utcán találtuk magunkat.”

(Olvasva a Magyar Bizottmány esetét, eszünkbe jut a trianoni tárgyalásra Párizsba érkezett magyar delegáció esete 1920-ban, akiket nem engedtek ki a szállodából, valósággal zárva tartották ôket.)

Magyar sors. Nyolc éven át hitegették ôket, tárgyaltak velük Magyarország felszabadításáról, minden ajtó nyitva állt elôttük, de amikor eljön az a pillanat, amikor történelmi szerepükre alkalmat ad a történelem, kirakják ôket az Egyesült Nemzetek üvegpalotájából az utcára, mint valami haszontalan tekergôket. Ugyanakkor odaát, kérték az oroszok Maléter Pált, mint hadügyminisztert, tárgyalni Tökölre, meg is vacsoráztatták, a többit tudjuk... Magyar sors keleten, nyugaton. Csak a stílus különbözik.

Történészek mestersége kiértékelni a külhatalmak viselkedési szokásait, azok következetességét, ismétlôdéseit annak érdekében, hogy a jellemzô vonások rendelkezésre álljanak — politikai miheztartás végett. Az amerikai politikának sokszorosan jobb híre van, mint amilyen. Mindig a jog, az igazság, az erkölcs nevében lép fel, és a siker sokszor ad számára igazolást. 1956 magyar forradalma nem érzékelhetô és nem értékelhetô az amerikai segítséghez fűzôdött remények nélkül. A magyar nép egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Nyugat, fôleg Amerika tétlenül maradna, ha síkraszállnak szabadságukért. A magyar hajlamosan hiszékeny az iránt, amit remél.

Találóan Vesztett illúziók a címe egy vaskos könyvnek, amely egyszerre öt nyelven jelent meg az 50 éves évfordulóra, melynek alcíme: Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Angolul és magyarul, továbbá célzottan oroszul, lengyelül és szlovákul jelent meg az egykori 56-os fiatal, menekült magyar újságíró, jelenleg az amerikai Columbia Egyetem tanára és kutatója, a kilencvenes évek elején az amerikai külügyminisztérium fôtanácsadója, majd a John Hopkins Egyetem Európa-tanszékének professzora, Charles Gati könyve, amirôl a fenti téma kapcsán meg kell emlékezni.

A szerzô tárgyilagossága, körülményeit tekintve, érthetôen némi elfogultságtól mérsékelt ítéletű Amerika iránt, amit mégis ellensúlyoz történészi tisztességével. Érintôleg sem elfogult nemzeti beállítottságú, inkább tulajdonítja a forradalmat a reformkommunisták törekvésének és hôsi küzdelmének, de nagy értéke, hogy megállapításait saját kutatásai és megfelelô hivatkozások hitelesítik. Ezekre lesz itt néhány utalás, jelen írás témájához illôen, és a könyvbôl idézett megállapításokból érzékelhetjük, hogy a nagyhatalmak politikájában csak az érdekek döntenek. Ebbôl is látszik, hogy milyen fontos követelmény az érdekek felismerése. Erre a képességre lenne nagy szüksége a magyar diplomáciának.

Mindjárt az elsô oldalon olvassuk: „Ami az Egyesült Államok bizonyítványát illeti — kiderült [kutatásai során] hogy sokkal rosszabb, mint valaha is gondoltuk volna. Az újonnan megismert tények fényében jól látható, míly nemtelenül gondolkodtak és viselkedtek, amikor életben tartották a magyarokban a reménykedést, ám a kisujjukat se mozdították annak érdekében, hogy nekik bármiféle — katonai vagy diplomáciai — segítséget nyújtsanak. (...) Most, öt hosszú évtized elteltével, amikor a szakirodalmat tanulmányozom, és kutatom 1956 valaha titkos archívumait, csak most ismerem fel, mennyire negatív szerepet játszott az Egyesült Államok a forradalom alatt. Különösen sokatmondónak találom most, hogy Moszkva és Washington egyformán valamiféle sikerként értékelte a magyarországi forradalom elbukását.”

Kimondja kereken: az amerikai propaganda félrevezette a magyarokat, és tétlenül nézte az Egyesült Államok a magyarok megalázását és leigázását.

Mottó a könyvbôl: „... az Egyesült Államok érdekeinek szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevéve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatainkban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat.” (Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen, 1956. július 12.)

A fenti mottóval bevezetett fejezet, amelynek címe: „Washington és Budapest a robbanás elôtt”, bôséges tára annak a kettôs beszédnek, ami az amerikai hivatalos köröket jellemezte, amikor a Szovjetunióval való viszonyról szóltak. „A nagy nyilvánosság számára tett kijelentések — fôleg Eisenhower elnöksége idején — optimista szemléletet sugallnak a kommunizmus visszaszorításának kérdésében. A hivatalos Washington a hidegháború elsô évtizedében egy képtelen mesével jegyezte el magát, mely szerint az Egyesült Államok hatékony és jelentôs erôfeszítéseket tesz, hogy megváltoztassa a status quót a Szovjetunió megszállta Kelet-Európában.”

Valójában többrôl szólt a harsona abban az idôben, mint optimista szemlélet sugallása és erôfeszítések a fennálló helyzet valamilyen megváltoztatására: Eisenhower elnök (1952 —1956) „kereszteshadjáratot” hirdetett az „istentelen szovjet hatalom” ellen. Ezen a vonalon növekvô szerepe lett a Szabad Európa Rádiónak a messze ható félrevezetési kampányban. Ugyanakkor országon belül is fontos szerepe volt az átejtésnek, amivel hitegették a szovjet brutalitáson felháborodott közvéleményt.

Ha a magyar forradalmat gondos tervezôk szervezték volna, annak teljes ismeretében, hogy mi történik Amerika politikai életében, feladták volna a forradalom gondolatát is. A Chrusader-elnök országában éppen leszerelték azt a belpolitikai küzdelmet, amelynek célja volt megtisztítani a magas állami hivatalokat a Roosevelt elnök és Truman elnök idején megsokasodott kommunistáktól és szimpatizánsoktól, sokféle baloldali szervezet beépített embereitôl. A demokratapárti Eisenhower republikánus jelöltként lett elnök, akinek ideje alatt kitakarították a magasabb állami hivatalokból a kommunistaellenes republikánusokat, összeomlott az „Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló” parlamenti bizottságok munkája, felvirágzott üzleti és kulturális vonalon a szovjet szimpátia.

Sztalin halálát követôen, egy éven belül találkoztak Berlinben 1954 februárjában a „Négy Nagy” külügyminiszterei. Ennek az összejövetelnek csak egy „haszna” volt, megerôsítette Malenkov pozícióját és a Kreml tekintélyét. Erre Moszkvának nagy szüksége volt a Sztalin-utáni hónapok zűrös légkörében. Ez az eisenhoweri külpolitika nagymesterének, Dullesnak a műve volt. Sehogysem illett bele az antikommunista kereszteshadjárat elméletébe.

Az 1955 júliusi genfi konferencia „üzenete” is világos volt: Eisenhower ugyan tett egy halvány ígéretet arra, hogy szóbahozzák a rabnemzetek ügyét, de erre nem került sor. „Közép-Európa jövôjérôl nemcsak hogy megállapodni nem tudtak, hanem még érdemleges eszmecserére sem kerülhetett sor, miután az elsô számú kérdésben, a német kérdésben egy tapodtat sem jutottak elôre. E tekintetben mind a két genfi konferencia, a kormányfôi és a külügyminiszteri, eredmény nélkül zárult. Eredményen értve az érdemi kérdések rendezését. Megjavult viszont a nagyhatalmak közötti légkör és úgy látszott, hogy a háború kikerülése érdekében a békés egymás mellett élésre rendezkednek be.” (Borbándi). Ennek a megállapodásnak a súlyát itt az emigrációban érzékeltük, ami növelte aggodalmunkat a forradalom sikere kérdésében.

Mi lehetett Amerika célja úgy általában Európa keleti felével? (A könyvbôl vett alábbi idézettel kapcsolatban vetjük fel ezt a kérdést):

„A végkifejlet felé tartó újraválasztási hadjáratával elfoglalt Eisenhower elnök nem lehetôséget, hanem problémát látott a magyarok felkelésében. A Nemzetbiztonsági Tanács október 26-i ülésén leginkább az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója nagyobb háború kitörését eredményezheti. Ugyanezen az ülésen Harold Stassen, Eisenhower elnök leszerelési tanácsadója érdekes javaslattal állt elô. Azt vetette fel, hogy haladéktalanul küldjenek üzenetet Moszkvába, amelyben az Egyesült Államok kijelenti: semmiféle érdeke nem fűzôdik Magyarországnak a NATO-ba való bevonásához, de megfontolásra érdemesnek tartja az ország Ausztriáéhoz hasonló alapokon megfogalmazható, semleges státusát. Az elnök azonnal nemet mondott, de még aznap meggondolta magát, és utasította John Foster Dulles külügyminisztert, hogy mérlegelje a javaslatot. 27-én Dulles utalt Stassen ötletére, amikor Magyarországgal kapcsolatos egyetlen jelentôsebb beszédében kijelentette: — Nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Magyarországot és Lengyelországot) lehetséges katonai szövetségeseinknek. Úgy tekintjük ôket, mint egy új, barátságos és többé nem megosztott Európa részeit. Ha sikert aratnak, és a maguk erejébôl kivívják szabadságukat — folytatta Dulles —, az Egyesült Államok a saját gazdagságának felhasználásával fogja átsegíteni [a magyarokat és a lengyeleket] a gazdasági felzárkózás idôszakán.”

Tegyünk kísérletet egy elképzelt válaszra: mi lehetett Amerika célja úgy általában Európa keleti felével? Vitathatatlan, hogy azoknak a személyeknek vagy intézményeknek, akik vagy amelyek irányították az Egyesült Államok külpolitikáját a XX. század folyamán, megvolt a lefektetett tervük Európa keleti felének rendezésére. Az a nagyhatalom, amely két világháború szinte egyetlen gyôzteseként a legnagyobb világhatalommá növekedett, bizonyára készített terveket a továbbiak részére. Tervezetten vált a Szovjetunió háborús szövetségesbôl világuralmi partnerré, az erôviszonyok aránytalansága ellenére. Amerikának nem okozott problémát a szovjet módszer alkalmazása a megszállt országokban. Ha okozott volna, tett volna valamit ellene. Amerika akaratából kapta meg a Szovjetunió Európa keleti felét (nem beszélve a világ számos más részérôl). Az már találgatás kérdése, hogy ezt véglegesnek vagy (mint történt) fél évszázadosnak akarta. Felvillan egy Európai Szocialista Unió képe a Szovjetunió felügyelete mellett. Másképp történt. A Szovjetunió összeomlását nagy valószínűséggel az okozta, hogy nem felelt meg a várakozásoknak. További feladatokra alkalmatlan volt, a műállamot tápláló csatornákat, a szovjet állam létezésének alapfeltételét Amerika (vagy inkább Globália) elzárta.

Ez után a gondolati elkalandozás után összegezhetjük országunk 1956-os tanulságait. Nem fogadhatjuk el Charles Gati megállapítását, amennyiben a megtörtént magyar forradalom a reformkommunisták cselekedete volt. Elfogadjuk, hogy a kommunizmus sztalinista gyakorlatával szembeszegülô kommunisták akarták és kezdeményezték a változást, ami a szocialista gyakorlat megjavítását célozta. De a felvonulás diákjai között is, a pontok megszerkesztôi és megszavazói közt is már ott voltak a nemzeti érzésű fiatalok, és amikor a menet megérkezett a Bem térre, a reformkommunisták (vö. Veres Péter esete) szerepe elmúlt. A forradalom a nemzeti függetlenség és az emberi szabadság jegyében nemzeti volt, diktatúra-ellenes, megszállás-ellenes. Ehhez csatlakozott a munkásság, amely megfogalmazta a gazdaságpolitikai tartalmat is: földet, gyárat nem adunk vissza! A vadkapitalizmus idején jó erre emlékezni.

Ezek a követelmények összeegyeztethetôk a történelmi magyar alkotmányosság elveivel, és csak megfogalmazás kérdése lenne Ötvenhat eszméinek alkotmányos alkalmazása a nemzeti függetlenség és az emberi szabadság megvalósulása esetében.

» vissza a HUNSOR honlapjára