A tényállás pontos, de a látlelet kiegészítést kíván. Az ami ma Magyarországon folyik — hazugság, korrupció, erôszak — joggal nevezhetô a kommunizmus erkölcsi örökségének, de ezek a tulajdonságok nem kizárólagosan kapcsolódnak ahhoz a rendszerhez, amely magát kommunistának, szocialistának nevezte — hazudva már az elnevezéssel is. Nemcsak arra utalunk, hogy bármely hatalom a maga természeténél fogva kitermeli ezeket a tulajdonságokat, bár ezt talán fölmentésnek is lehetne érezni, inkább maradjunk a történelmi tapasztalatnál, ami arra figyelmeztet, hogy a hatalom természete folytán nyomul az önkényuralom (abszolutizmus) felé. Madách pontosan erre figyelmeztet: nem ilyen vagy olyan, hanem minden lehetô rendszer ebbe az irányba halad (egyesek — Lenin elmélete alapján — megcélzottan a terrorral indítanak). Ezért keresi az emberiség azt a rendszert, amiben fékek, korlátozó mechanizmusok érvényesülhetnek. Nevezhetnénk demokráciának, de az bôvebb részletezést igényelne.

Fogadjuk el kiinduló tételnek, hogy minden politikának a gazdaság az alapja. Fogadjuk el azt is, hogy a hatalom alapja a gazdagság. Folytathatjuk: az ország állapota a társadalom egészének anyagi érvényesülésétôl függ. Ahol szegénység van, ott az érvényesülés akadályozott. A termelés feltételeinek (föld, termék, ásványkincs, gyár, pénz, áru, tudás, szervezet stb.) birtokosai felelôsséggel tartoznak a társadalom állapotáért, azon egyszerű oknál fogva, hogy a társadalom nagyobbik fele nem birtokolja, használhatja, élvezheti a termelés tényzôit, a természet adottságait. Ez a magántulajdon-rendszer rendje, amivel szemben a köztulajdon rendjének kísérletei rendre elbuktak.

A földbirtokos esetében a felelôsségi tényezô még működött, a gyáros már nem „küzd” és nem érez együtt a munkással. A pénzembernek csak egy szempontja van: a profit. A gyáriparral együtt megnôtt a szegénység és a társadalmi feszültség, és ennek eredményeként az állam szerepe, mint igazságos újraelosztó.

Ha tôke és állam egyazon érdekeltség kezébe kerül, akkor nagy baj van, kiépül a szolgaság rendszere. A szupergazdagok feltalálták a modern helotaállamot, az egypártdiktatúrát és a modern rabszolgaságot, a proletárosztályt. Félô, hogy a globális világban — ami kivédhetetlenül kialakul — hasonló újabb kísérletezésbe fognak.

Magyarország népe e folyamat erôs hullámveréseitôl szenved már jó másfél évszázada. Kezdettôl mindmáig túl gyenge az ellenállásra. A vadkapitalizmus nyomora elôl száz évvel ezelôtt Amerikába vándorolt az ország „felesleges” népe. A munkásosztályt lelketlen agitátorok szédítették a kommunizmus eszméivel, aminek — a ma embere már tudja — más szándéka volt a nincstelenek megszervezésével.

„Az alsó osztályok felemelését, felforgató teóriák megvalósításával, soha nem fogjuk elérni — mondta a kor egyik legképzettebb közgazdász-poli-tikusa, gróf Tisza István. — De a technika haladása jelenlegi társadalmi rendünk alapján nyújt biztos módot reá. A gépek fokozták a munka produktivitásának lehetôségeit, maga a produktivitás kevésbé testi erô, mint szellemi és erkölcsi fajsúly kérdése. A munkás szakképzettségétôl, értelmességétôl és megbízhatóságától függ, és ezzel együtt jóformán korlát nélkül fokozható. Fokozzuk a munkás ezen tulajdonságait, azzal a munka produktivitását, a nemzeti termelés értékét, a nemzeti jövedelmet fokoztuk. E többlet eddig nem sejtett jólétet biztosíthat a munkásnak a társadalom többi osztályainak károsítása nélkül. Magasabb munkabér, rövidebb munkaidô, tisztességes lakás, a művelôdésnek és kellemes társas együttlétnek, szóval emberhez méltó exisztenciának számtalan lehetôsége nyílik meg a munkás elôtt, amint erejének, értelmességének, s a vállalt munka teljesítésében tanúsított buzgalmának és hűségének segélyével értékesebbé teszi a nemzeti termelést. Ezeket a lelki tulajdonságokat fejleszti és edzi az önkormányzat, és ezzel a munkásnak nemcsak munkaértékét emeli, de ôt az emberi társadalom tiszteletreméltó hasznos tagjává teszi. Képessé saját ügyeinek ellátására és politikai jogokra éretté.”

Tisza István az evolúció híve volt, a gépek szerepében látta az emberi élet minôségét elômozdító lehetôséget. Tisza Istvánt a társadalom ellenségei meggyilkolták, és a magyar társadalom sem volt azóta olyan helyzetben, hogy eszméibôl gazdasági és politikai programot alkosson.

Egyáltalán, hol tart a mai magyar társadalom az „alsó osztályok” felemelése kérdésében (amikor már a középosztály lecsúszása a gond), pedig a gépesítés Tisza István korában már reális reményei mennyivel megvalósíthatóbbak lehetnének ma, a technika azóta megsokszorozott termelôképessége révén.

Orbán Viktornak igaza van, ami a mai hatalmi erôszak kommunizusból származottságát illeti, de jó kérdés, ahol errôl szólt, megértik-e. Nyugati politikai körökben a múltban sem érzékelték a kommunizmus galádságait, a legtöbb mai nyugati politikus fiatal korában valamelyik szélsôbaloldali mozgalomban kommunista szimpatizáns volt, mert az egyetemeken az volt a trend, és mára már mindaz megszépült az emlékezetben. Támadják is szünet nélkül e kijelentése miatt Orbánt, de elemzik is eképpen (a Népszabadságban) a strasbourgi beszédet: „a napnál is világosabb, hogy az uniós politikusok zöme, a mérvadó üzleti körök és befektetési alapok a megannyi aggasztó jel ellenére egyelôre kitartanak a kormány, így a kormányfô mellett: nincs tôkekivonás, az apokaliptikus Fidesz-jóslatok ellenére a forint erôsödött”. A hatalommal visszaélô kormány megfékezése országon belüli magyar feladat. Sajnos a mai magyar közvéleményt sem érdekli eléggé a hatalom politikai múltja, mint mai garázdálkodása eredôje.

Ma az alapvetô probléma ismét a hatalomkoncentráció. A gazdasági hatalom és államhatalom egyazon társaság kezében van, és ahogy láttuk október 23-án, ÁVH is van mai változatban, működô állapotban.

A Szabad Demokraták Szövetsége egyik alapítója, a nemzetellenes front egyik jeles teoretikusa, a baloldal ünnepelt filozófusa írta a mai helyzettel kapcsolatban, hogy Magyarországon magukat demokratának és liberálisnak tartó emberek és vezetô emberek vannak, akik szemben a múltjukkal és szemben az elveikkel helyeslik ártatlan emberek ütlegelését, megkínzását és megaláztatását. „Nem pusztán az történik, hogy a rendôrség megsérti a jogrendet, hanem (…) vezetô állású, az alkotmány védelmére felesküdött államférfiak védelmükbe veszik a megengedhetetlent” – fogalmazott. Hangsúlyozta, a rendôrök „elképesztô morális helyzetbe kerültek, amibôl nincs kiút”. „Magyarország ma is rendôrállam. Természetesen egy demokratikus, alkotmányos rendszeren belüli rendôrállam, de a rendôri önkénnyel szemben nincs védekezés” — emelte ki Tamás Gáspár Miklós.

Nemcsak a rendôri önkénnyel szemben, de a hatalom minden megnyilvánulásával szemben sincs védekezés, mert a rendszerváltoztatás olyanra sikerült, hogy a hatalmi ágazatok összefonódnak, a hatalom koncentrálódik. A parlamentben a törvényeket nem szakmai mérlegeléssel alkotják, hanem a pártok éppen jelenlévô többségi ereje dönti el, hogy melyik pártképviselte érdekcsoport javára készül törvény.

Amikor érdekcsoportokat említünk, ismét a politika mögötti gazdasági érdekekrôl szólunk, és arról, hogy ezeknek érvényesülése mennyiben befolyásolja az ország népe jólétét. Az állam feladata a társadalom minden rétege jövedelmének megadóztatása, majd az így befolyt összeg újra szétosztása az össztársadalom érdeke szerint. Az össztársadalom érdekében áll (sok egyéb mellett) a gazdasági élet pezsdítése a vállalkozások támogatásával, csakúgy mint a munkavállalók tisztes megélhetésre szabott fizetése, a hátrányos helyzetűek támogatása, tanügy, egészségügy, közlekedés, kultúra, stb.

A jelenleg világszerte gyakorolt gazdasági elv (neoliberalizmus) a vállalkozások támogatását részesíti elônyben, sok helyen, ahol gyenge az ellenállás, az ország teljes kifosztása mértékéig harácsolnak az ezt az elvet valló nemzetközi vállalatok. Gazdaságilag gyenge társadalmakban a vállalkozások ilyen rendszere az éhezôk, nyomorgók számát gyarapítja. A mai magyar társadalom ilyen, mert a rendszerváltoztatás megvalósítói a neoliberális elvet gyakorló tôkés társaságok szolgálatába szegôdtek.

Az állam kötelezettségeinek finanszírozásából a rendszerváltók a kül- és belföldi tôkét mentesítették, ráhárítva a terhek dandárjának viselését a bérbôl élôkre. Valahányszor olyan kormány jön létre, amely a csak porfitra tekintô tôkések érdekeit továbbra is kiszolgálja, az ország további elszegényedése elkerülhetetlen. A kifosztott, a polgári fejlôdéstôl elzárt magyar társadalom túl gyenge az önvédelemre, gyengék vagy nincsenek a hatalommal szembeállítható, érdekeiket megvédô szervezetei. Az ilyen állapot a kívánatos a KISZ-nevelte tôkés-elvtársak kormányának.

„A despotizmus logikája igen következetes: minél több hatalmat egy kézbe, mindent felülrôl tartani függésben: a politikát, a gazdaságot, a kultúrát, az egész társadalmi kommunikációt. A zsarnok vágyálma a totálisan ellenôrzött és irányított társadalom, s ha bármennyire kiméra [agyrém] is, mégis újból és újból megkísérti a csábítás a despotákat.”

Ezt a két mondatot 1986-ban írta le Kiss Gy. Csaba, akit késôbb ott találunk a Magyar Demokrata Fórum megalakulásánál, aki talán legelsônek ismerte fel annak tévútra térítését Antall József MDF—SZDSZ paktum-politikája által. 1991-ben már szomorúan írja, hogy: „kezdetben az MDF belsô szervezôdése hihetetlen nagy autonómiát biztosított a helyi szervezeteknek, az ideiglenes elnökségben pedig nyílt, demokratikus szellemű viták folytak, az alakuló párt belsô szerkezetében voltak hatalmi egyensúlyok, de — mindez megváltozott a választások és a kormányalakítás után. Azóta van az MDF kormányzati tevékenységében centralizációs törekvés, kialakult egy egyszemélyi hatalmi központ, amelyiknek alig van hatalmi ellensúlya.”

Ezért vesztette el az MDF 1994-re a választók bizalmát, és ragadhatta vissza a kormányzást a szélsô baloldal, amelynek a rossz szelleme az SZDSZ, amely a koalíció kis partnereként diktálja a politika minden elvi és gyakorlati lépését az MSZP részére. Gyurcsány elfogadását is az SZDSZ vezényelte le, és támogatja a végletekig. Lehet, hogy ebbe fog belebukni. Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ egyik alapítója már felsikoltott: „A Szabad Demokraták Szövetsége, amelyben én is voltam egykor valaki, volt valaha valami… Szép volt és fiatal. Kedves szabad demokraták, legalább a múltra ne hozzatok szégyent, a jelen úgyse ér sokat. Oszlassátok föl a pártot, hagyjátok a fenébe az egészet. Már minden hiába. Demszky levele után, higgyétek el, nem lehet többé szabad demokratának lenni. Jobb lesz nektek is és mindenkinek — írja Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban megjelent levelében. Arra utal, hogy Demszky Gábor, Budapest fôpolgármestere, az SZDSZ egyik vezetô alakja levélben kérte a miniszterelnököt, hogy ne fogadja el Gergényi Péter tábornok nyugalmazási kérelmét. Korábban Kuncze Gáborral, az SZDSZ elnökével együtt kérték a tábornokot, hogy maradjon a helyén. Vagyis azonosultak a rendôrségi parancsnok bűncselekedeteivel — ettôl telt meg a filozófus pohara.

A kormányzati diktatúra természetesen a pártdiktatúrában gyökeredzik. A pártalapú parlament országgyűlési képviselôje nem kerülete akaratát, nem is lelkiismerete sugallatát követi, amikor valamely kérdésben szavaz, hanem pártja utasítását. Ennyire belébe rekedt a demokrácia. Most éppen errôl gyôzôdhet meg az ország — sok minden mellett — az alábbi hírbôl is:

„A legszigorúbb, százezer forintos pénzbüntetést kaphat az a két MSZP-s képviselô, aki a nyugdíjtörvény módosításakor nemmel szavazott a kormány elôterjesztésére. Mint ismert hétfôn este a szocialisták és a liberálisok kétfelé szavaztak a nyugdíjtörvény módosításánál. Jánosi György, az egyik renitens már többször is szembe ment a párt és a frakció véleményével.” Ez már diktatúra a pártban és diktatúra a parlamentben.

Világra szóló botrány volt, amit a kormány elkövetett október 23-án a rendôrségnek adott utasítás által. Miként reagáltak erre a kormánykoalíció parlamenti képviselôi? Egytôl egyig szolidaritást vállaltak a kormány demokráciaellenes, népellenes, brutális intézkedésével. Ezt nem lehet elfelejteni, mert ez erkölcsi mélypont, ez teljes lezüllés.

Hogy is mondja Kiss Gy. Csaba: „A despotizmus logikája igen következetes: minél több hatalmat egy kézbe, mindent felülrôl tartani függésben”. Amint az SZDSZ megtette a megfelelô embert az MSZP részérôl delegálandó miniszterelnöknek, megteszi ugyanazt a személyt az MSZP pártelnökének is. Októberben kellett volna ennek létrejönni, de a Gyurcsány-körüli botrányok miatt februárra halasztották az MSZP elnökválasztását. Így teljes a pártdiktatúra.

Némi morgolódás azért van a mélybôl. Az MSZP Társadalompolitikai Tagozata szerint nem szerencsés, ha a miniszterelnök és a pártelnök ugyanaz a személy. Minderrôl Gráner Gyula, a tagozat elnöke beszélt a szocialista párt szervezôdésének december 2-iki budapesti közgyűlésén. Nyilvánvaló, hogy a mai kormánykoalíciót csak a szigorúan kierôszakolt egyetértés, együttszavazás, az ellenzék elôírt gyűlölete tartja egyben. Ehhez most felcsatlakozott egy néhány bűncselekménnyel (ôszödi hazudozás, rendôrterror) való kötelezô azonosulás. Ez is, és az országra ráerôszakolt konvergencia program hamarosan érezhetôvé váló rombolásai a széles közönség anyagi helyzetén, ki fogja kezdeni az MSZP alegységek amúgy is törékeny azonosulását a pártvezetôk antiszociális politikájával.

A magyar belpolitikában mindegyre kialakul a két tábor képe, amelyben az idegen érdekeket kiszolgáló politika ellenében megerôsödik a közösségi érdeket védelmezés szemlélete, amely politikai alakzatot fog ölteni.

» vissza a HUNSOR honlapjára