Nos, igen, ez egy közösségi autonómiára törekvő nemzetrész politikai élenjárójához méltó hangleütés. Kár, hogy e sorok megfogalmazója két évvel később már az RMDSZ autonomista programját feladó, konjunkturális klikkérdekekért kormányzati szerepet vállaló neptuni ihletettségű csoportosulás élén győzködi nem kis sikerrel a bukaresti SZKT küldötteket arról, hogy szükségtelen megszabni a kormányzati szerepvállalás „árát”.

Az idézetek minden esetre frappáns választ adnak azoknak, akik az elmúlt húsz év tanulságaiból kiindulva bírálják azt a kompromisszumot, mely a brassói kongresszus döntéseit meghatározta. Ennek egyik oldalán állt az RMDSZ programjának és alapszabályzatának autonómiaelvű átalakítása, a Borbély Imre által „A Kolozsvári Nyilatkozat néhány vetülete” (Köztársaság, 1993/1, 2, 3) című írásban megfogalmazott politikai paradigma szellemében. Eszerint minden olyan lépést meg kell tenni az autonómia irányában, mely nem ütközik a román etnokratikus alkotmányjogi szabályozásba. Azaz, össze kell állítani a hiteles erdélyi magyar nemzeti katasztert, el kell fogadni az absztrakt autonómia-igényt a paragrafusok nyelvére lefordító autonómia-statutumokat, s meg kell szervezni az „általános, egyenlő, titkos és lehetőleg közvetlen” belső választásokat, hogy létrejöjjön egy kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament, mely az autonómiáért folytatott politikai harc sikere esetén gyakorolhatja a közösség önigazgatásának közjogi kompetenciáit. Mindennek egyfajta ellentételezése volt a kollaboráns, tájba simuló tábor irányában, hogy a szervezet elnöke közülük való lesz. Köttetett egyben egy elvi megegyezés is arról, hogy a különböző választott tisztségek betöltésénél egyensúlyra fog törekedni mindkét tábor.

A brassói kongresszus meglepetések nélkül zajlott le. Mindkét tábor nagyjából tartotta magát a megegyezésekhez, a legfontosabb határozatok meghozatala után Tőkés László visszalépett az elnökjelöltségtől, Markó Bélát pedig hatalmas többséggel megválasztották elnöknek a brassói Mina Lászlóval szemben, aki egyébként ugyanannak az oldalnak a jelöltje volt. Nagyjából mondom, mert Frunda György javaslatára, aki egy interjújában elsietettnek nevezte a valójában közel három évvel megkésett Kolozsvári Nyilatkozatot, a területi autonómia kikerült a program célkitűzései közül és ún. adminisztratív autonómia került a helyére. Hasonló visszalépés volt, a nemzeti közösség helyett nemzeti kisebbség önmeghatározást fogadta el a kongresszus.

Barométerjellegű intermezzo volt a kongresszuson Szőcs Géza „Politikai naplójának” a fogadtatása. Történt ugyanis, hogy a Küldöttek Országos Tanácsának a kongresszust megelőző gyűlése botrányba fulladt, mert Szőcs Géza azon kijelentését, miszerint nem tudhatja, hogy van-e a képviselők és szenátorok között olyan, aki megvásárolható, Tokay György és még nem kevesen úgy akarták érteni, hogy mintha mindenkit megvásárolhatónak nevezett volna az RMDSZ akkori politikai alelnöke. Szőcs Géza egy pamfletben adta meg a választ, igazolva fehéren feketén, hogy bizony Tokay György hét éven keresztül, a jogi diplomával a zsebében, tehát biztos egzisztenciával rendelkezve dicsőítette a Ceausescu-rendszert a lehető legvisszataszítóbb túllihegéssel. A következtetést, miszerint Tokay György mindezek alapján megvásárolható „kívülről belülről, színéről és fonákjáról” az érintett felolvasta a mikrofontól, felháborodást mímelve, vagy ki tudja, tán őszinte felháborodással. A küldöttek ahelyett, hogy politikai bizalmukat megvonják a lelepleződött diktáror-ajnározótól, lehurrogták, meg sem hallgatták a válaszolni kívánó Szőcs Gézát. Ebben nagy valószínűséggel az játszott közre, hogy az 1989. december 22. után gombamód szaporodó RMDSZ alapszervezetek iniciátoraiban felülreprezentáltak voltak a korábbi rendszer „hivatalos magyarjai” akik meggyőződésből vagy karrierizmusból, de kiszolgálták a korábbi rendszert. A meggyőződés pedig nem kellett feltétlen kommunista krédó legyen, lehetett egy olyan hit is, miszerint a magyar nemzeti közösséget csak a rendszeren belüli szerepvállalással lehet szolgálni. Mint egykori rendszeren kívüli mondom, hogy ha valaki tényleg ekként fogta fel a szerepét, életművének mérlege lehetett pozitív is közösségi szempontból. Domokos Gézát, ha nem áll az RMDSZ élére, s nem szabotálja az autonómia-program meghirdetését, amíg csak erejéből tellett, ha nem tesz megannyi, a román diplomáciát erősítő gesztust, RKP KB póttagként is az utókor osztatlan elismerése övezné. Egy azonban biztos, sokan érezhették úgy Brassóban, hogy vaj van a fejükön s biztosabb példát statuálva lehurrogni a kommunista rendszerrel való nyílt szembenállást már a nyolcvanas évek elején felvállaló, tiszta múltú Szőcs Gézát. Tokay után következhettek volna a további leleplezések.

Mindezekkel a baljós előjelekkel együtt is úgy vélem, hogy a Brassói Kongresszus megteremtette a közös autonomista építkezés lehetőségét. Ritka történelmi lehetőség volt ez. Az európai integrációt választó Románia bizonyítási kényszer alatt volt, ezt kellett volna minden erővel kihasználni. Az RMDSZ-t támogatta a teljes erdélyi magyar sajtó, az összes történelmi egyház és a teljes civil szféra.

El is indult az autonomista önépítkezés, létrejöttek az állammodell mentén az RMDSZ új belső szervei, a „parlament”, a „kormány” a bírósági hierarchia” s az „Alkotmánybíróság”. Az „etnikai tisztogatás” vitáját és a Neptun-ügyet, amiről a továbbiakban részletesen szó lesz, a szervezet belső parlamentje felelősségre vonás nélkül ugyan, de elvi síkon megfelelően kezelte, a tiszteletbeli elnököt gyalázatosan, a román sajtóval vetekedő stílusban megtámadó Nagy Benedeket ki is zárta, de a Kolozsvári 1995-ös kongresszus pontot tett az RMDSZ autonomista korszakának végére. Kétségkívül előremutató határozatok elfogadása mellett visszavette soraiba Nagy Benedeket s úgy választotta meg Markó Bélát elnöknek, hogy az érintett nem teljesítette a határidős brassói programpontokat.

A következtetés kézenfekvő volt mindenki számára: az RMDSZ elnöki tisztségének megőrzéséhez nem arra van szükség, hogy a megbízott teljesítse a megbízást, hanem arra, hogy maga alá szervezze a középgárdát. De ez már egy másik történet, amit sorozatunk utolsó részében bontunk majd ki.

» vissza a HUNSOR honlapjára