Az 1989-es alkotmányjogi rendszerváltást követően a közösségi mozgástér radikálisan kitágult, történelmi ablakok nyíltak, olyan lehetőségek, melyek rövidebb utat kínálnak legfőbb közösségi céljaink elérésére. 1990-ben még sok tekintetben képlékeny volt a helyzet, országok alakultak, új határok rajzolódtak, ideiglenesen nemzetközi síkon is előtérbe került az elnyomott nemzeti közösségek ügye, emlékezzünk csak arra, hogy Szerbiát a kilencvenes évek végén a NATO bombázta az albán-kérdés brutális és jogtipró kezelése miatt, Koszovó pedig ma független állam. Hatalmas lehetőség állt az erdélyi magyarság előtt is ekkoron: olyan követelésekkel kellett volna előállni mind a román politikum, mind pedig a nemzetközi fórumok felé, melyek teljesülése a szülőföldön való hosszú távú fennmaradással és gyarapodással kecsegtet. E programnak nemhogy a gyakorlatba ültetését, de még a megalkotását is akadályozta azonban az akkor még teljes közösségi támogatással rendelkező RMDSZ ex-kommunista vezetése.

A precizitás kedvéért szögezzük le: nem az volt a probléma Domokos Gézával, aki akkor az elnöki posztot látta el és az autonómiaigény kinyilvánításának legkeményebb és leghatékonyabb ellenfelének számított, hogy a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja volt. Hanem lélekbeli asszimiláltsága, az, hogy az általa vezetett szervezet céljait nem a hosszú távú magyar létérdekekhez igazította, hanem az általa felbecsült román tűrőképességhez. Aki arról beszélt a szervezet első kongresszusán, hogy a románság közös államért folytatott évszázados küzdelmét a trianoni békeszerződés „szentesítette”, majd fél évvel később a nemzetközi jogi szempontból kifogásolhatatlan, a román fél által kért (!) bécsi döntés 50. évfordulóján a román retorikát ismét átvéve bécsi „diktátumról” szólt, az egyszerűen nem mozgott magyarként a történelem terepén, s így a politikában sem.

Az RMDSZ első három évét a belső huzakodás jellemezte. Az első kongresszuson a helyzetteremtők és a tájba simulók egymásnak feszülését azzal sikerült strukturálisan feloldani, hogy mindkét tábor prominense meghatározó és fontos pozíciót kapott: Domokos Géza lett az elnök és Szőcs Géza a főtitkár. Viszont a szervezet politikai arcélét Domokos Gézának sikerült meghatározni. Hasonló megoldás született egy évvel később a második kongresszuson, ahol Domokos Géza mellé egy autonomista többségű elnökséget választott a szervezet legfőbb fóruma, melynek keretében viszont az elnököt ismételten leszavazták s a magas rangú testület az autonómia-program koncepcióját kigyöngyöző fórummá vált.

1992. október 25-én a Küldöttek Országos Tanácsának és a két parlamenti frakciónak az együttes ülésén ellenszavazat nélkül elfogadott Kolozsvári Nyilatkozattal, mely első ízben szögezte le eltagadhatatlanul és elhallgathatatlanul az erdélyi magyarság autonómiaigényét, úgy tűnt, hogy sikerült megteremteni a további politizálás elvi alapját.

Megalakult az RMDSZ minden irányzatát tömörítő Egyeztető Kerekasztal, mely kidolgozta az 1993 január közepére összehívott harmadik RMDSZ kongresszus számára a szervezet két legfontosabb dokumentumának, az alapszabályzatnak és a programnak az autonómiaelvű módosítási javaslatait. Sem Szőcs Géza, sem Domokos Géza nem vállalta a jelölést a szervezet elnöki tisztségére, a két esélyes jelölt Markó Béla és Tőkés László volt. Az autonomisták derékhada úgy vélte, hogy amennyiben átengedi az elnöki pozíciót a másik oldal jelöltjének, akkor ezzel véget vet a bizalmatlanság korszakának, s nagyobb esélyt ad a nemzeti önkormányzat közös kiépítésének. Tőkés László jelöltségének akkoron az volt az értelme, hogy ha az addigi kollaboránsok megtorpedózzák a sorsmeghatározónak gondolt módosítási csomagot, akkor Temesvár hőse nem lép vissza s minden bizonnyal megnyeri az elnökválasztást. Naivitásunkat jelzi, hogy akkor még nem merült fel bennünk az a lehetőség, hogy az RMDSZ-t lehet úgy vezetni évtizedekig, hogy a gyakorlati politika és a program között éles és állandósított ellentmondás feszül.

1993 a remény esztendeje volt.

Húsz évvel ezelőtt sokunkban élt a remény, hogy a közösségi energiákat optimálisan kihasználva, a politikai pluralizmust az RMDSZ intézményi keretén belül tartva megteremthetjük „az államot az államban”, a magunk saját önkormányzatát, mely közjogi kompetenciákat is nyer majd, ha kellő politikai nyomást tudunk gyakorolnia román hatalomra. Az elmúlt negyedszázadban ez volt az erdélyi magyarság legeseménydúsabb esztendeje. A brassói kongresszus elfogadta az új programot és alapszabályzatot, megválasztotta Markó Bélát elnöknek, megalakult az RMDSZ egykori belső parlamentje, a Szövetségi Képviselők Tanácsa, a kormány szerepét betöltő Ügyvezető Elnökség, a bírói hatalmi ágat képviselő bizottságok, lezajlott az első nagy belső vihar, a „finom eszközökkel végrehajtott etnikai tisztogatás vitája”, sor került Románia Európa Tanácsi felvétele előtt a Neptuni találkozóra, majd ennek nyomán egy máig tartó sajtópolémiára (az egyik főszereplő, Tokay György épp a mai Nyugati Jelenben áll ki büszkén akkor szerepvállalása mellett), végül az ügyet formális lezáró SZKT vitára és nyilatkozatra.

Érdemes húsz év távlatából, a felgyűlt politikai tanulságokkal felvértezve feleleveníteni és kielemezni a húsz esztendővel ezelőtt történteket. Örök vita, hogy van-e tényleges történelemalakító ereje az embereknek s közösségeknek. Spinoza szerint, ha az eldobott kőnek öntudata lenne, azt hinné, hogy saját akaratából repül. Mások, így e sorok írója is úgy véli, hogy van szabad akarat, van történelmi mozgástér, sőt, miként azt Orbán Viktor fogalmazta meg egy fórumon, „akaratból épül fel a világ” s bizony a jövőre irányuló elképzeléseink megalapozottsága érdekében történelmi események vonatkozásában körbe lehet járni a történészeket egyébként irritáló „mi lett volna, ha”-típusú kérdéseket is.

Most induló cikksorozatunk erre vállalkozik.

» vissza a HUNSOR honlapjára