A nyugati hatalmak Közép-Európát feldaraboló politikája következtében idegen megszállást szenvedô mintegy három millió magyar 88 év óta rendezetlen helyzetében csak a Szovjetunió összeomlása óta történhetett javulás. Magyarország gyenge állapotára utal, hogy nem hasznosította a három utódállam, Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió összeomlása által elôállott alkalmakat Trianon nemzetközi jogi érvényének megtámadására, ami ha másra nem, de legalább felhívta volna a figyelmet az átalakuló Európában arra, hogy itt elrendezetlen dolgok vannak. Bementünk az Európai Unióba a trianoni púppal a hátunkon és azzal a bélyeggel a homlokunkon, hogy a büntetést megérdemeltük, hiszen ebben a szép nagy összebékülô újrakezdésben mégcsak nem is fellebbeztünk. Nem követeltük az elmúlt másfél évtizedben a szomszédos államokban élô magyarság jogi státusának rendezését amiatt, hogy ezen egypetéjű nemzetállamokban soha nem lehetett államalkotó nemzeti elem, társnemzet. Pedig három millió ember rendezetlen élethelyzete követelésként van jelen a magyar politika számára, amivel egyre inkább kénytelen foglalkozni. A nemzetpolitika — amirôl az egypártrendszer hallani sem akart, és amitôl az utódpártok is húzódoztak — bevonul a mindennapi politika feladattárába.

Duray Miklós összegezi „Nemzetpolitika, ország-politika, kormánypolitika” című tanulmányában ezeknek a fogalmaknak a lényegét és egymáshoz való kapcsolatát:

„Az európai államok nagy részében nem értik az ország-politikától eltérô politika fajtákat — írja Duray Miklós. — Ez nem véletlenül van így. A nyugat-európai térségben ugyanis a dinasztikus politikából törésmentesen léptek át a modern politika keretei közé. A modern abszolutizmusból — esetleg az alkotmányos monarchián át — a nemzetállami keretekbe. Emiatt nem igazán tudják megkülönböztetni az állampolgárt a nemzet tagjától, ezért értelmezik az államot is nemzetállamként, noha helyesebb lenne a nép [az országlakosok] államáról beszélni. ... Sajátos a magyar illetve a magyarországi helyzet. Trianonig nem volt különbség a nemzetpolitika és ország-politika között, fôleg azért nem, mert a Szent Korona alattvalói — 1882-tôl az állampolgárok — voltak a politikai nemzet tagjai. Teljesen más helyzet alakult ki Trianon után. Kettészakadt a nemzetpolitika és az ország-politika korábbi egysége. ... A nemzetpolitika a kommunizmus éveiben fokozatosan kiszorult még a politikai fogalmak körébôl is. ... Talán figyelemre méltó, hogy a politikai nemzet-tudat egyedül Magyarországon maradt fenn, és nyoma fellelhetô az elszakított magyarság köreiben is, az ôket Magyarországhoz kapcsoló szálakban. Mintha a tudat mélyrétegeiben ma is működne a Szent Koronához való tartozás. ... Az 1990. évi rendszerváltozáskor, ismét megkülönböztethetô lett az ország-politika a kormánypolitikától és ismét feltűnt — a politika régen nem észlelt elemeként — a nemzetpolitika. ... Az ország-politika és a nemzetpolitika közötti egyensúlyteremtés a kormánypolitika feladata lett, mert míg az utóbbi átnyúlt az államhatáron, az elôbbi a határok közé szorult. ... Gyurcsánynak ugyanis nem csupán azt sikerült elérnie, amit Rákosinak, hogy kisöpörte a kormánypolitikából a nemzetpolitikát, hanem talán túl is tett rosszhírű elôdjén.”

Nem hiába panaszkodik az MSZP-s dr. Tabajdi Csaba képviselô (Népszabadság, 2007. március 10.), hogy: „az MSZP számára nem igazán vonzó a határon túli magyar politizálás, az nem az ô »terepe«. Az e jelenség mögött rejlô egyik meghatározó elem a határon túli magyar társadalom szinte mindenhol torz, egyoldalú politikai tagozódása, a jobboldal elsöprô (60—80 százalékos) dominanciája, a radikális-szélsôséges jobboldal erôs jelenléte, továbbá a szocialista-szociáldemokrata, illetve a liberális politikai orientáció feltűnô gyengesége.”

Torz és egyoldalú tagozódás? 45 éven keresztül az MSZP elôdje nemcsak Magyarországon tiltott és pusztított mindent, ami magyar, de nemzetáruló szomszédpolitikájával bátorította mindenütt a magyarüldözést. Felnôtt egy generáció, amelynek nem volt semmi ismerete arról, hogy a szomszéd államok hogy jöttek létre, sokan csodálkoztak, hogy a határon túl is beszélnek az emberek magyarul. A határon túliak nem voltak ilyen feledékenyek, a mindennapi megaláztatás nem engedte feledtetni magyarságukat, és a diktatúra megszűnte után kinyújtott kezüket nem a baloldali pártok fogadták el. Igazságtalan, amikor azt írja, hogy: „A magyarországi baloldalt pedig máig béklyóba fogja a szocialistákkal szembeni méltánytalan, haragos határon túli indulat.” Szóval, azért van a tétlenség, mert méltánytalanul haragusznak rájuk? Köröskörül mindenütt a határon túl. Pont ô ne tudná az okot?

Tabajdi Csaba, az MSZP európai parlamenti delegációjának vezetôje, a Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup elnöke, nagyon is jól tudja, hiszen egyike volt azon keveseknek, akik a kor szavára hallgattak, akinek a vezetésével 1989-ben megalakult a Minisztertanács mellett a nemzeti és etnikai titkárság, amelynek a munkájába Entz Géza (késôbb az Antall-kormány államtitkára) is bekapcsolódott. Akkor úgy fogalmaztak, hogy „az anyanemzeti felelôsség tevôleges hozzájárulást jelent a nemzet által elért értékek fennmaradásához és tovább-örökítéséhez”. Akkor valóban országos lelkesedés követte — és aki csak tehette, támogatta — az erdélyiek ügyét.

Mi is figyeltük a kiadványokat, mint például az Ellenpont, és tudunk róla, hogy Tabajdi Csabának köszönhetôen, az erdélyi kérdés nem csupán mint magyar ügy, hanem mint a megoldandó európai kisebbségi konfliktusok egyike került a nemzetközi fórumok elé. 1988 közepén társadalompolitikai államminiszterré kinevezett Pozsgay Imre is komoly hatáskörrel alakította a kisebbségpolitikát. A Magyar Nemzetben 1988. február 13-án megjelenik az MSZMP KB Külügyi Osztálya munkatársainak, Szokai Imrének és Tabajdi Csabának a cikke: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Ebben leszögezik, hogy a mindenkori magyar politikának „létparancsa” a kapcsolattartás a határokon túli magyarokkal, a kisebbségi jogegyenlôség kérdése sohasem lehet lezárt, és nem tekinthetô egy ország kizárólagos belügyének. A nagy feltűnést keltô írás — akkor így üdvözölték — „a magyarságpolitikai rendszerváltás” egyik nyitánya volt. Azután minden lehorgadt az MSZP-s körökben is. Talán SZDSZ-fertôzést kaptak azok a politikusok, akikben egyszer felcsillogott a nemzeti felelôsségtudat. Tény, hogy a baloldalon elsikkadt a határon túliak ügye, de az is igaz, hogy a jobboldalon is immel-ámmal haladt valamit elôre.

Tabajdi Csaba fent említett 2007. március 10-i cikke „A valóságos nemzetpolitikai reform céljairól és feladatairól” címet viseli, és azt állítja, hogy: „A határon túli magyarok ügyében korszakhatárhoz érkeztünk. Több tényezô következtében a teljes nemzetstratégia újragondolására, szembenézésre van szükség.” Jól hangzik, de nem olvadunk el a szép fogalmazványtól, most már tetteket szeretnénk látni.

A magyar nemzetpolitikát megbénítja a kötelezônek hitt szemérmesség, illemkódexes visszatartottság — mit szólnak, ha...

Simó Erzsébet szemlélteti székelyes ôszinteséggel a Háromszék c. újságban a különbséget, ahogy a két ország gyakorolja nemzetpolitikáját:

„Magyarország szívbajt kapott a határon túli magyarok érdekeinek esetleges felvállalásától, annak idején a Fidesz-kormány is fűt-fát kitalált, csak hogy az európai integráció elôtt ne kelljen az erdélyi, délvidéki vagy ukrajnai magyarok jogi státusának kérdésével foglalkoznia, állampolgárság helyett a magyar igazolványokkal próbálták a kecskét is jóllakatni, a káposztát is megtartani. Gyurcsányékról már szólni sem érdemes, ôk legszívesebben, mint a kutya a bolhát, úgy ráznának le magukról, s az ostoba népszavazással, az akkor folytatott nemtelen kampánnyal sikerült legalább két és fél millió magyar embert megalázniuk, megsebezniük. Mit tesz hasonló helyzetben egy balkáni politikán nevelkedett államfô, Traian Basescu? Fütyül az Európai Unióra, a csatlakozás elôtt egy hónappal diplomaták társaságában kijelenti, hogy Románia állampolgárságot fog biztosítani a határain kívül élô nemzettársainak, s mit ad Isten, sem Brüsszel, sem Strasbourg nem tiltakozik, s most a hét elején, mikor Ukrajnába, majd Moldáviába látogatott, Juscsenkónak ingyenvízumokat ígért, Vorogyinnal Kisinyovban pedig megegyezett, hogy két hét leforgása alatt két konzulátust nyitnak az országban, hogy zökkenômentesen tudják kibocsátani az ugyancsak ingyenvízumokat, és megoldják több mint félmillió Pruton túl élô román állampolgársági kérelmét. Nemzeti ügyekben így jár el a román politikus, a magyar... jobb nem beszélni róla.”

A Magyar Tudományos Akadémia keretében működô Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Korszerű magyar nemzetfogalom című kiadványában alábbi véleményt adja:

„Minden valószínűség szerint a jelenleg állami szintű képviselettel nem bíró kisebbségek helyzete sem javul rövid távon látványosan az európai integráció folyamatában. A kisebbségi népességgel és régiókkal rendelkezô államok, köztük éppen a Magyarország szomszédságát jelentô új tagállamok egy része továbbra is a központosító, asszimiláló nemzetállami logika életben tartásában érdekelt és ellenzi a decentralizációt, a regionalizációt és az annak etnikai következményeire is súlyt helyezô autonómia-törekvéseket. A kisebbségi kérdés kezelésében az autonómia-formákat választó államok gyakorlatának (pl. az olaszországi, moldáviai, finnországi, spanyolországi modelleknek) elemzése azt mutatja, hogy azok vagy sajátos történeti különfejlôdések következményei vagy szigethelyzetek, háborús konfliktusok megoldását szolgálják. A kelet-közép-európai kisebbségi autonómiaformák kialakításában eddig ezek a modellek legfeljebb politikai hivatkozásként voltak használhatóak. Amennyiben a mostani állóvízbôl ki szeretnénk lépni a kelet-közép-európai régió autonómia-törekvéseivel, az érintett államok és kisebbségek kölcsönös belátására, sajátos vegyes modellek és működô-képes jogi keretek kialakítására lesz szükség. Az EU keleti bôvítési folyamatának eddigi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a kisebbségi autonómia-igények terén a kedvezô fordulatot az európai integráció csak közvetve segítheti elô. Az Unión belül is csak hosszabb távon oldódhatnak a fóbiák, mérséklôdhet az elutasítás, módosulhat a szeparatizmussal azonosított autonómiák elvi megítélése. A határain kívül, de az Unión belül élô kisebbségi magyarokkal a kapcsolattartás új minôsége alakítható ki, amelyet a teljes akadálymentesség jellemez: lehetôvé válik a szabad iskola-, munka- és lakóhelyválasztás, ami az állampolgársági jogok közül immár csupán a politikai (parlamenti) választói jogok körébôl zárja ki a magyar állampolgársággal nem rendelkezô uniós kisebbségi és diaszpóra magyarokat.”

Összegezésként megállapítható, hogy az Európában már működô autonómiák mellé felsorakoztatni a kontinens legnépesebb kisebbségének autonómiakövetelését, nem tartozik a könnyű esetek közé. Négy tényezô egyetértésére lenne szükség: 1. a magyar kisebbség, 2. az illetékes állam, 3. Magyarország, 4. Európai Unió.

Ad 1. Az autonómia követelésében eddig csak a Délvidék magyarsága szervezetei voltak egységesek. Felvidék és Erdély magyar szervezetei a parlamenti képviseletben és kormányzati részvételben látják az érdekvédelem lehetôségét, ilyen pozícióban nem követelhetnek olyant, amit kormányaik államellenesnek ítélnek.

Ad 2. Az illetékes államok betegesen rettegnek a zsákmány elvesztésétôl, a legkisebb engedményben is ennek elsô lépését látják. Kategórikusan elutasítják. Csak a többségi nemzetet tekintik államalkotónak.

Ad 3. Magyarország kormányait a félelem jellemzi, nem biztatnak, nem kezdeményeznek. Azzal térnek ki a kiállás elôl, hogy nem támogathatnak olyan követelést, amit a szomszéd ország magyar szervezetei nem kérnek tôlük.

Ad 4. Az Unió nem kezdeményez, nem támogat semmit, amiben a felek nem egyeznek meg. Ha megegyeznének, nem ellenezné.

A fentiekbôl nyilvánvaló, hogy az autonómia kérdése elsôsorban a közvetlenül érdekeltek egységes akaratától függ. Másodsorban Magyarország feltétlen támogatásától. Harmadsorban — ami talán a legnehezebb — az utódállamok belátásától, hogy az nem veszélyezteti az állam integritását, ellenkezôleg...

A dolog pikantériája, hogy a budapesti kormány is és Markó Béla is hangoztatja az autonómia létjogosultságát, de amikor a Székely Nemzeti Tanács „térjünk a tettek mezejére” alapon népszavazást kezdeményezett Székelyföld autonómiája tárgyában, Markó ellenezte. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetôi többször is elmondták: minek errôl szavazni, hiszen senki nem kételkedik abban, hogy a székelység autonómiát akar, s ez egyébként benne is foglaltatik a szövetség programjában. Az RMDSZ szerint az autonómiát nem lehet elérni a jogilag semmilyen következményekkel nem járó úgynevezett népszavazásokkal, sem pedig azzal, hogy akár naponta kikiáltják. Minden fajta önkormányzati jogot csakis a bukaresti parlamentben, a román többség meggyôzésével, közreműködésével és támogatásával lehet elérni és megfelelô jogszabályokba foglalni.

A székelységnek bôven volt alkalma látni a „román közreműködést” a román televíziókban, hogy milyen sok ürüggyel próbálták Bukarestben a nem hivatalos népszavazást formailag kikezdeni. Alkotmányellenességet, ügyészséget, rendôrséget, katonaságot, terrorizmust, vizsgálatokat, rohamcsapatokat emlegettek, s a székelyek tudják, hogy az esténkénti bukaresti televíziós heccnek másnap Székelyföldön konkrét következményei lehetnek. A helyzet azután csillapodott valamelyest, hogy a román államfô belátta: a Székely Nemzeti Tanácsnak jogában áll az emberek véleményét kikérni. Traian Basescu el is mondta: semmi baja a „közvéleménykutatással” mindaddig, amíg annak eredményét az SZNT vagy mások fel nem használják a fennálló alkotmányos rend ellen.

Az Európai Parlamentbe az RMDSZ két helyet szerezhet meg, a jelölés elôfeltétele, hogy összegyűjtsön 200 ezer aláírást. Ahhoz, hogy független jelöltként az erdélyi magyaroknak képviselôjük legyen az Európai Parlamentben, százezer támogató aláírásra van szükség. Tôkés László királyhágómelléki református püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke úgy döntött, hogy független jelöltként indul a május 13-án esedékes romániai európai parla-menti választásokon, miután azon kérését , hogy a romániai magyarok egy listán induljanak, az RMDSZ el-vetette, annak ellenére, hogy ezzel kockáztatja saját jelöltjei sikerét. (Azóta történt, hogy a román kor-mány elhalasztotta a választás idôpontját bizonytalan idôre.)

Tôkés László egykettôre összegyűjtötte a jelöltséghez szükséges százezer aláírást. Egy újságnyilatkozatában így szólt:

„Amiképpen a román nemzetstratégiának meghatározó, alkotmányban rögzített sarkpontja az egységes román nemzetállam, akképpen — hangsúlyozom: távoli analógiaként, funkcióját tekintve — a közösségi autonómia minden létfontosságú problémánknak a kiindulópontja és kulcskérdése. Nos, ez állna a programom középpontjában. Lényegében azonban nem másra vállalkoznék, mint az RMDSZ-ben rögzített programnak a képviseletére. Ez az érdekessége ennek a történetnek, hogy úgy érzem, nekem kellene képviselnem azt, amit az RMDSZ nem képviselt egyáltalán, vagy nagyon gyengén képviselt, vagy idôlegesen képviselt: az autonómiát.”

Kifejtette Tôkés püspök azt is, hogy bármilyen hatásos is lenne a brüsszeli lobbizás, az autonómiát lehetôvé tevô törvényeket végül Bukarestnek kell megszavaznia, de úgy látja, erre Romániát rá lehet majd kényszeríteni.

„Romániának választania kell: vagy leül a magyarokkal errôl tárgyalni, vagy az integráció keretei közé nem tud beilleszkedni. Olyan nincs egy demokratikus országban, hogy milliók akarnak valamit, vagy százezrek nyilvánítják ki akaratukat, s nem tesznek semmit. Nem beszélek most az autonómia-népszavazásról, mert azt sokat blamálják, de ott van az ötszáz ezer tanügyi tárgyú aláírás. Ezt nem teheti meg egy demokratikus ország, hogy semmibe vesz és elsüllyeszt félmillió aláírást!” A püspök úgy látja, „ha ehhez támogatást adna Budapest, Brüsszel, ezt követelné az RMDSZ és a magyarság, holtbiztos, hogy leülnének a románok, és az EU-csatlakozási tárgyalások mintájára, fejezetenként tárgyalnánk meg, hogy az egyes dolgokban mire van szükség”.

Nagy jelentôsége lenne Tôkés László európai—parlamenti képviselôségének, nemcsak várható személyes sikereiért, hanem fôleg azért, mert áttörné az egykori kommunista rendszer még ott maradt érdekfalát az RMDSZ vezetôségében. Végülis a demokrácia arról szól, hogy a szavazatokban megnyilatkozó többségi akarat rákényszerítheti a kisebbségi magyarok politikai pártjait a kiállásra az autonómia megvalósításáért, vagy az arra nem hajlandó vezetôk leváltására. Ahogy láttuk az elsô követelmény az elszakított területek magyarságának egységes fellépése.

» vissza a HUNSOR honlapjára