Mohács lehet ebben is a választóvonal, elôtte királyainkat, szentjeinket nemzeti hôseinket, amennyire ma még felidézhetôk ebben a témában írott emlékek, a nemzet (köznép, jobbágynép) együtt tisztelte a hatalommal (fôurakkal, uralkodókkal). A török idôk hôsi harcaival, végvári vitézek portyázásaival bizonyára egyetértett a megszállást szenvedô nép és a birtokait védô, vesztô földesurak. Talán abban is volt egyetértés vagy csak megértés, hogy voltak, akik német szövetségben vélték, voltak akik török kapcsolatokkal vélték védelmezni a magyar érdekeket. Lehettek persze, biztosan voltak árulók is és a megszállók elvtelen kiszolgálói, de a magyar nép csak azokat tartotta meg emlékezetében, akiket a történetírás is igazolt a magyar érdekek melleti kállásukért.

A most lezajlott márciusi nemzeti ünnep körül kavargó politikai szenvedélyek fordítják figyelmünket a nemzeti közösség emlékezetének természetére, arra, hogy: miért is lett 1848. március 15-ike oly meghatározó a magyar közszellem kialakulására? A XIX. század eleje Európában a nemzeti ébredés ideje volt, vele egybeesett a társadalom megreformálásának idôszerűsége. Magyarországon is érlelôdött a változás, a század elsô évtizedeit reformkorszaknak nevezzük. A változás igénye ezen a napon érett elhatározássá, a pesti ifjak megtették a történelmi lépést, a bécsi udvar gyengeségét kihasználva, a hatalom elé tették követeléseiket, egyúttal - forradalmi módon - bevonva a nyilvánosságot, maguk mögé állítva a közvéleményt. A hatalom meghátrált, a forradalmi ifjúság ezen a napon tényezôvé és történelmi példaképpé vált.

Március 15-ike forradalma a magyar közvéleményben csak kis mértékben rögzült mint reformkövetelés, nagyobb mértékben az ország függetlensége volt a tét. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának letiprása óta érlelôdött a Szent Korona országa függetlenségének, az alkotmányos uralkodás helyreállításának kérdése - ez kapott hangsúlyt az akkori közvéleményben. A szabadságharcot leverhették, de ez a közakarat szívósan megmaradt. Mintául szolgált 1956-ban is. Mintául szolgál ma is és a jövôben is, mert a magyar lélek többre értékeli az idealizmust, mint a realitások mérlegelését. Nem azt a tanulságot vonja le, hogy mit veszített a felkeléssel, hanem azt, hogy megmentette a haza becsületét, helytállt a szabadságeszményért. Ne várjon tapsot, aki fölveti a kérdést, nem lett volna jobb elôbb mérlegelni az erôviszonyokat?

Az emigráció filozófusa, Szalay Gyula írja: "A magyar felfogás principiumokon nyugodott, mert ez könnyebb és kényelmesebb álláspont, mint a dolgok, események szüntelen elemzése és boncolgatása. Bár más alkalomból, de ilyesfajta álláspontról így vélekedett gróf Széchenyi István: "de a nagyobb résznek ugyancsak sovány compensatio, ha veszett bútorért, hazáért, szóval mindenért csak a principium csorbátlan fenntartásával vígasztalhatja magát"." De gondoljuk csak meg, akitôl mindent elvesznek, jó ha birtokosnak érzi magát elvekben, nemes érzésekben, bizakodásban, szolidaritásban, mert ezekbôl áll össze a nemzet.

Különösen nagy szüksége volt a magyar népnek a márciusi lélek felébresztésére a trianoni - szóljunk modernul - holokauszt után. Március 15-ikét a Horthy-korszakban tette nemzeti ünneppé az 1927. évi XXXI. törvénycikk. 1898-ig kellett várni, tehát 50 évig, amíg 1848 forradalma valamilyen módon nyilvános ünneplést kapott. Az 1898. évi V. törvénycikk kimondta: "A nemzet kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezvén meg az ország történetében korszakot képezô 1848. évi azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek, a képviseleti alapon nyugvó felelôs kormányrendszer behozatott, a közteherviselés általánosíttatott, a földbirtok felszabadíttatott, a sajtószabadság, a jogegyenlôség s általában a politikai és polgári szabadság magasztos elvei érvényre jutottak: ezen alapvetô törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából a törvényhozás ápril hava 11-ik napját, mint azt a napot, a melyen dicsô emlékezetű V-ik Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesítette -nemzeti ünneppé nyilvánítja."

Ugye feltűnô, hogy a törvénycikk felsorolja a márciusi követelések társadalmi reformra utaló részeit, ennek hôsévé a királyt teszi, de arról nincs szó, hogy hamarosan meg is szegte a magyar nemzettel kötött szerzôdést és megtámadta országunkat, elvette függetlenségét, zsenge szabadságát. A független, nemzeti Magyarország tette helyére - 79 év után - az eredeti követelések egészét, és eredeti szellemiségét, ekkor kapta az ünnep az ország függetlenségére, a nemzet szabadságára utaló lényegének törvénybe iktatását. Sajnos ekkor már a nemzet jelentôs része idegen megszállás alatt fogadta el a magyar szabadság napja ünnepét, de azt mélyebben átérezve sokal hűbben megtartotta, mint a maradék ország népe.

Igazi népszerűséget nemzeti ünnep a Horthy-korszakban szerzett, és ez a nemzet lelkébôl már kitörölhetetlen lett. A százéves évfordulón a Rákosi geng sem tehetett mást, munkaszüneti nappá nyilvánította, egyúttal minden propagandaeszközzel igyekeztek kisajátítani, mint a "népi demokratikus" forradalom napját. Ekkortól még erôsebben a nemzeti függetlenség- és szabadságértelmezés erôsödött ennek az ünnepnek a tartalmaként a lelkekben. Erre 1951-ben visszaminôsítették munkanappá, és megkezdôdött a félig ünnep, alig ünnep cikk-cakkos története, amit az ünneplôk rendôri zaklatásának szigora vagy enyhülése jelez.

Még a rendszerváltoztatás érdekében is bevetették március 15-ét. A 80-as évek kádári rendszerének már megvolt a maga látható és megnyilatkozó ellenzéke, amelynek engedélye volt (mint Hofinak) kényes kérdésekkel foglalkozni. A közönség részére természetesen bátor ellenzék voltak, amit érzékeltetett gyakori zaklattatásuk a rendôrség részérôl. A politikai manipulátorok természetesen nem hagyták kihasználatlanul a magyar közönség hazafias érzéseit sem. Így a március 15-ei ünnep fontos szerepet kapott ebben a színjátékban, amiben a bátor szamizdatos ellenzék, köztük Demszky Gábor, bravúrosan szembeszáll a rendszer erôszakszervezetével, hazafiasan megünnepelni az elhalványított nemzeti ünnepet, így szembeszegülve a hatalommal. Már akkor folyamatban volt ezeknek a "nemzeti hôsöknek" nagyközönség általi elfogadtatása, akik már akkor tudhatták, milyen fontos szerepük lesz a diktatúra megszüntetése után. Demszky most is hivatkozott rá, hogy méltatlanul viselkednek vele akik most megzavarják ünneplésében, merthogy ô bizony akkor is kiállt magyarsága mellett, amikor elzavarták a Petôfi-szobor elôl. Csakhogy azóta leleplezôdött az ÁVH-s népámítás.

Kôszeg Ferenc (egyik egykori színejátszó) írja a Népszabadság Online-ban: "A '80-as években március 15-én általában részt vettem a Petôfi térrôl induló ellenzéki tüntetéseken. Legkedvesebb emlékem 1988 márciusa, amikor a demokráciamozgalom már tízezreket mozgatott meg, s a hatalom, bár látszólag még szilárd volt, félni kezdett: a sorfalat álló rendôrök a Bajcsy-Zsilinszky úton riadtan nyitottak utat a közeledô tömegnek. Aztán ahogy március 15-e egyre inkább állami és pártünnep lett, leszoktam a részvételrôl… Ôszintén szólva nem hittem el a nemzetbiztonságiak állítását, hogy [most] azért kell a Kossuth téri kordont fenntartani, mert szélsôséges csoportok a tér, sôt a parlament elfoglalására készülnek. 1989-ben azt terjesztették el, hogy szélsôséges csoportok a Nagy Imre-temetésen készülnek provokációra. Azóta Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című munkájából tudjuk, hogy a legendát az állambiztonsági szervezet vezetése eszelte ki. A Miniszterelnöki Hivatalban ma is dolgoznak egykori III/III-asok, sôt egykori ÁVH-sok is: az eszük járása aligha változott. Az sem gyôzött meg, hogy a bemutatott dokumentumokat az ombudsmanok is hitelesnek találták. Az 1989-es mesét is elhitte Mark Palmer, akkori amerikai nagykövet és a kivégzettek számos hozzátartozója. A rendôrségi hírek a fegyverkezô szélsôségesekrôl inkább a kételyeimet támasztották alá: a házkutatások során talált tárgyak alapján a rendôrség nem kezdeményezte a gyanúsítottak elôzetes letartóztatását. Egy illetékes rendôr azt nyilatkozta a Klubrádióban, hogy a bíróság akadékoskodását elkerülendô inkább majd csak elôállítják a potenciális rendzavarókat. Ahogy 1988. március 15-én kora reggel Solt Ottiliát, Demszky Gábort, Haraszti Miklóst, Rácz Sándort, Molnár Tamást, Pálinkás Róbertet, Nagy Jenôt, Gadó Györgyöt."

Szegény Rácz Sándor, milyen társaságba sorolták be.

A mostani szabad demokrata nemzeti ünneprôl a szókimondó Kôszeg Ferenc írja:

"Lemegyek a térre, hogy meghallgassam Demszky beszédét. A Március 15-e tér közepe táján ismét kordon. Az SZDSZ meghívója, amely békés és méltóságteljes ünneplésre invitál, nem elegendô ahhoz, hogy belépjek az SZDSZ rendezvényére: ehhez a fôvárosi önkormányzat meghívója kell. Nem engedik be Béki Gabit, az SZDSZ országgyűlési képviselôjét sem. A biztonsági ôr megérti, hogy valami nem stimmel, elszalad, majd pár perc múlva visszajön a jó hírrel: - Maguk ketten bejöhetnek. - Köszönjük, most már inkább kint maradunk, mondjuk. A fekete overallos biztonságiak hátán fehér felirat: ELIT VÉDELEM. Irigylem a Fidesztôl az önkénteseit. Demszky beszédébôl egy szót sem hallunk, körülöttünk az árpádsávosok ordítoznak. Egy árus zászlókat kínál, a trikolór 1000, az árpádsávos 1500. Valaki megjegyzést tesz az utóbbira, az árus ingerülten rászól: "Ne rontsa itt az üzletem". A hírekbôl tudom meg, hogy Demszkyt és a többi VIP-vendéget tojással dobálták meg. Ez a Lelkiismeret 88-hoz közel álló LECSO kommandó régi, az interneten is meghirdetett módszere. A rendôrség azonban senkit sem emel ki, pedig a tojásdobálás nem része a gyülekezés alkotmányos jogának."

"Negyvennyolc nem az utca forradalma volt, hanem reform" - mondta Gyurcsány Ferenc ünnepi beszédében a központi ünnepségek záró rendezvényén, a budapesti Művészetek Palotájában tartott díszelôadáson, ahova ugyancsak elôzetesen átadott igazolványokkal lehetett csak belépni kivételezett elvtársaknak. 1848-at méltatva aláhúzta, hogy a kereszténység felvétele óta a legnagyobb jelentôségű változás volt Magyarországon. De rögtön kiemelte, hogy március 15 nem utcai forradalom volt, hanem elôre kidolgozott reform. "Minden, ami március 15-én történt, már kész volt aznap hajnalban. Forradalmat és szabadságharcot mondunk, de ugye emlékeznek, minden, amit nagyszerűnek gondolunk 48-ban, az nem az utcán történt, az március 15-ének hajnalán már készen volt. Indult a hajó a programmal Pozsonyból Bécsbe."

Mit is akart ezzel mondani? Amit már mondott - nem az utcán kell politizálni, hanem a Parlamentben. Alig hihetô, hogy tudná az 1898. évi V. törvénycikk Habsburg füleknek tetszô, a lényeget meghamisító szolgalelkűségének esetét. Egy vérbeli bolsevista jól ráérez arra, hogy a mítosztól kell megfosztani a magyarokat, mert attól olyan kiszámíthatatlanok, bô másfélszázad után is kokárdát tűznek és százezrével özönlik el az utcákat, tereket.

Bizony-bizony, változnak az idôk. Egykor, vörös zászlók alatt, nagy tömegeket lehetett kivinni az utcára álságos elvekkel. Ez volt a módja a kommunista forradalmaknak. A forradalom szó egykor szinte azonosult a kommunizmussal, de mint minden, ez is hazugság volt náluk. A vörös évtizedekben a hatalom birtokosai a rendôrséget hajtották a tüntetôkre. Megfordult a világ, az utca már nem a vörösöké, hanem azok áldozataié. Nekik nem kell szervezet, nem kell pártkönyv, nem kell agitáció, nem kell munkahelyi kényszer, hangulatfigyelô besúgók. A mostani tüntetôk nagyon jól tudják, hogy a nemzetellenes hatalombitorlók a felelôsek a nép nyomoráért.

Milyen demokrácia az, ahol elzárják az utakat, körülzárják a tereket ahol az ünnepség lazajlik? De nemcsak ott, országszerte ellenôrzik a fôvárosba igyekvô utazókat, érezzék, hogy a hatalom szeme rajtuk van most is, mint az egypártrendszer idején. Nyíregy-házáról indultak ünneplôk busszal Budapestre, a Fidesz megemlékezésére. Tiszavasváriban megállították ôket a rendôrök. Mindenkit leszállítottak a buszról. Minden csomagot átvizsgáltak és kutyákkal kerestek bombát az utastérben. Odébb, az autópályán motoros rendôrök állították félre a buszt. Akkor már több busz várakozott a leállósávban. Négyes csoportokban szállították le az embereket a járműrôl, mindenkinek felírták az adatait. Ez így már ismét rendôrállam a javából.

Már tavaly márciusban voltak jelek a kormányzati terror furcsa módszereire. Szinte jeruzsálemi jelenet volt a nemzeti ünnepen, a Nemzeti Múzeum tetôhomlokzati árkádjaiban kommandós alakokat láttak az ünneplôk, amikor a miniszterelnök megjelent az épület elôtt. Azóta egyre nagyobb egységek jelennek meg a megfélemlítés nyilvánvaló szándékával, szinte szoktatva az embereket a fegyveres jelenlét látványához.

"Az állam mint a saját vagy idegen állam lakossága elleni terror kezdeményezôje, támogatója egyáltalán nem zárható ki a vizsgálódásból. Emlékezetes az a támogatás, amelyet egyes szocialista országok nyújtottak szélsôbaloldali és egyes polgári demokráciák szélsôjobboldali terrorszervezeteknek. A SZU az NDK közbejöttével ideológiai, erkölcsi, pénzügyi támogatást nyújtott a Vörös Hadsereg Frakciónak (RAF), a 80-as években a Carlos-csoportnak. Az USA és Nyugat-Európa abban az idôszakban nyújtott támogatást Szaddám rendszerének, amikor az saját kisebbségei ellen vegyi fegyvereket vetett be. A történelemben rendszeresen találkozunk az állami terrorizmus jelenségével, amely a hatalommal rendelkezôk utasítására az erôszakszervezetek által nyíltan vagy burkoltan gyakorolt fizikai erôszak vagy fenyegetés a lakossággal vagy annak bizonyos csoportjaival szemben. (Tarján, 2002) Ennek tipikus példái a francia forradalom 1792 és 1794 év Thermidor hó 9. közti idôszaka vagy a Szovjetunió 1934 és 1938 közötti idôszaka. (Finszter, 2002)" Forrás: Magyar Tudomány, 2005/10 1269. o. Tanulmány Póczik Szilveszter a történelemtudomány kandidátusa, fômunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet.

A fantázia néha elkalandozik, de a történelem arra tanít, hogy a hatalom eltorzulhat, és nem válogatós eszközeiben. Félelmetes látvány volt a különleges öltözetű kommandósok támadása Budapest utcáin tavaly októberben, és félelemkeltô azóta is a hatalom fenyegetôzése, és e cselekedetek cinikus igazolása. Még élnek az ÁVH életben hagyott áldozatai, és ha nem lenne jelen a félelem, errôl az idôszakról is könyvek jelennének meg, nyilvános emlékezésekben ítélnék el a bolsevista terror tombolását, mint ahogy más hasonló esetek folyamatos emlékeztetés állapotában vannak.

Magyarországon nemcsak a rendôrség félelemkeltô a magyarságukat megvallók részére. Jól meggondolja mindenki, mielôtt kitűz a nemzeti ünnepen egy kis kokárdát, kis nemzeti színű szalagocskát, vagy jelvényt, mert az bajt hozhat rá. Ilyen világ van ma Magyarországon. Más orzságokban, nyugaton mindenütt, a nemzeti jelvények, zászlók a legtermészetesebb módon megjelennek nemcsak a kabáthajtókán, hanem ablakokban, házak homlokzatán vagy éppen zászlórúdján, gépjárműveken, középületeken. Magyarországon a félelem tartja vissza sokakban a nemzeti színek kitűzését, fôleg a munkahelyeken. A fôváros fôpolgármestere ebben az évben nem rendelte el a középületek fellobogózását.

A magyar érzés megvallása elônytelen, alkalmanként veszélyes, mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van...

» vissza a HUNSOR honlapjára