Ennek jelentôs történelmi, kulturális és geopolitikai okai vannak. A Szlovákiává tett Felvidék elsô adódó alkalommal levált a csehek által létrehozott Csehszlovákiáról, Kápátalját és Erdélyt elválasztja a Kárpátok a hódító államoktól, amely nemcsak hegyvonulat, nemcsak vízválasztó, de évezredes kulturális és civilizációs határ is. Gondoljunk az ortodoxiára – és ez vonatkozik Délvidékre is, amelyet egy merôben idegen világhoz csatoltak. Ukrajna, Románia és Szerbia részére (részben Szlovákia részére is) a trianoni gyarapodás idegen, hódoltsági terület marad, amelybôl folyamatos nemzeti virtus a zsákmányolás, eltulajdonítás, a magyarok kiszorítása.

Trianon (1920) majd Párizs (1947) biztosította a zsákmányterületek zavartalan integrálását az utódállamok részére. Ezt az állapotot kilencedik évtizede szenvedi a Kárpát-medence, végülis a háborús gyôzelmekbôl fabrikált műállamok estek darabokra, és a trianoni–párizsi–jaltai csôdtömegbôl a szétzilált Közép-Európa már csak az egyesülésbôl remélhet egy kissé jobb jövôt. A téma, hogy ebbôl az eget-földet rengetô európai változásból (a szovjet gyarmatvilág összeomlásából) Magyarország milyen kevés eredményt fejtett ki, megérdemelne egy tudományos tanácskozást. Sajnos a magyar politika így működik, amatôrök idétlenkednek alapszerzôdésekkel és közös szilveszterezéssel, majd csodálkoznak, hogy folytatódik mindenütt a magyarság kiszorítása.

Délvidék magyarsága szenvedi meg azt az egyébként örvendetes változást, ami Jugoszlávia széthullását eredményezte. Mindenütt fogy az elszakított részek magyarsága, de a Délvidékrôl menekülni is kénytelenek voltak az utóbbi tízegynehány évben. Jugoszlávia szétesett alkotó részeire, Bácska és Bánság magyarjai azóta már nem egy többnemzetiségű állam egyik nemzeti csoportját képezik, egyedül maradtak a szerbek fogságában, újjáéledt kiszolgáltatásban. Most újabb veszedelmek fenyegetik ôket: Koszovó és a shengeni határzár képében.

A 95 százalékban albán többségű délszerbiai tartomány el akar szakadni Szerbiától. Ha Koszovó független állammá válik, két és félmillió albánnal távozik százezer szerb. Idegen állam keretében élnek majd, anélkül hogy elhagynák házukat, földjüket. Ez lesz a szerbek Trianonja. Sorsuk mégsem lesz olyan kegyetlen, mint a magyaroké, nem lesznek kitéve háborús bosszúnak, üldözésnek, mindenféle jóvátételi kötelezettségnek.

Koszovó 1999-ben ENSZ-felügyelet alá került, miután a NATO légicsapásokat mért az akkori Jugoszláviára, hogy megállítsa a koszovói albánok elleni megtorlásokat.

A koszovói státus meghatározásának kérdéseiben nézeteltérések jelentkeztek, miután Oroszország ellenzi az elszakadási tervet, amit az amerikaiak és a nyugat-európaiak elfogadnak. Az orosz védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy Koszovó függetlenné válása láncreakciót válthat ki Európában és a volt Szovjetunió szakadár területein. „Amennyiben elméletben elképzeljük, hogy Koszovó függetlenné vált, akkor más, nem elismert területek népei azt kérdezik majd tôlünk, hogy ôk miért rosszabbak a koszovói albánoknál?” – mondta Ivanov. A moszkvai politikus szerint Koszovó függetlensége „nemcsak a posztszovjet területen, de Európában is láncreakciót válthat ki, felnyithatja Pandora szelencéjét”.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa áprilisban kezdte meg a tárgyalásokat Koszovó státusáról, olyan alapon, amely nemzetközi felügyelet mellett megvalósuló függetlenséget vázol fel a nyolc éve nemzetközi katonai felügyelet és közigazgatás alatt álló dél-szerbiai tartománynak. A testület a várakozások szerint májusban szavaz a kérdésrôl. Koszovói albán vezetôk bíznak abban, hogy amint a pristinai parlament kinyilvánítja Koszovó függetlenségét, az Egyesült Államok, az Európai Unió és a környezô országok formálisan el fogják ismerni Koszovó államiságát.

Szerbia, továbbra is hevesen ellenzi a koszovói függetlenséget, számukra az a föld nemzeti megvalósulásuk szent helye. Koszovó szerbjeinek távozni kell akkor is, ha Belgrád a fegyveres megoldást választja – amit elveszít –, és akkor is ha elfogadja a nemzetközi döntést, mert az albánok is tiszta nemzetállamot akarnak. Tehát mindenképpen fellép a veszély a délvidéki magyarokra.

Egy másik tömeges rátelepedés is veszélyezteti a délvidéki magyarok nyugalmát. Arról a legkevesebb százezer emberrôl van szó, akik a kilencvenes években dúlt délszláv háborúk idôszakában menekültek Nyugat-Európába, akik mind a mai napig illegálisan tartózkodnak az unió országaiban. Ezek nem vendégmunkások, akik visszatérhetnek jó nyugati pénzzel megvásárolni a szebb házakat, hanem eltartottak voltak, akiknek veszélyeztetettségük elmúltán vissza kell térniük hazájukba. Nyugaton most Szerbia tudtára adták, hogy ezeket vissza kell fogadnia, különben nem írhatja alá az EU-val a várva várt vízumkönnyítésrôl szóló szerzôdést. A szerb kormány vonakodik elfogadni a sok eltartandót, nehéz gazdasági helyzetében. A délvidéki magyarok aggodalma abból ered, hogy ezeket is a Vajdaságra zúdítják.

Mindezen aggodalmak mellé hamarosan felsorakozik a shengeni határzár, ami Európa határán kívülre rekeszti a Délvidéket (és Kárpátalját). Mindez arra indította a Délvidék magyar szervezeteit, hogy aggodalmaikat, követelményeikkel és javaslataikkal azok elé tárják, akiknek – helyzetüknél fogva – de felelôsségüknél fogva is – vállalniuk kell a védelmet. A délvidéki politikai pártok – Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt –, jelentôsebb civil szervezetek, kulturális és ifjúsági szövetségek, történelmi egyházak képviselôi és jeles közéleti személyiségek közös tanácskozásra gyűltek össze Szabadkán, április 13-án. A konferencián megjelent, meghívás alapján, a budapeti kormány képviseletében Horváthné Fekszi Márta, a külügyminisztérium államtitkára.

A vajdasági felszólalók elsôsorban a várható nehézségekre helyezték a hangsúlyt, s valamennyi hozzászólás visszatérô eleme volt a kettôs állampolgárságról rendezett népszavazás eredménye miatti keserűség, illetve az, hogy a Vajdaságban élô magyarok gondját csak a kettôs állampolgárság oldhatja meg. Ezért fordultak a résztvevôk zárónyilatkozatukban az anyaországi politikai és társadalmi élet szereplôihez azzal a felszólítással, hogy törvénymódosítással – és ne népszavazás útján – tegyék lehetôvé az Európai Unió területén kívül élô magyarság számára a magyar állampolgárság letelepedés nélküli megszerzését. A szabadkai tanácskozás emlékeztette a magyar Országgyűlést és a kormányt arra, hogy tiszteletben kell tartaniuk az Alkotmány 6. szakaszának 3. bekezdését, amely szerint: a Magyar Köztársaság felelôsséget érez a határain kívül élô magyarok sorsáért, és elômozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.

A budapesti kormány képviselôje magyarázta, hogy a shengeni határátlépés könnyítésére kishatárforgalmi útleveleket adnak az 50 km-es sávban lakó minden személynek, amennyiben a szerbiai kormány kezdeményezi ennek a lehetôségnek az igénybevételét. Erre válaszolva Huzsvár László püspök figyelmeztetett a kishatár-forgalmi útlevél diszkriminációs jellegére, ami megosztja a magyarokat. Összehasonlítva más, Vajdaságban élô kisebbségekkel, amelyek anyaországuktól megkapták a kettős állam-polgárságot és az útlevelet, a püspök véleménye szerint a legjobb megoldást a délvidéki magyarság számára a kettős állampolgárság megadása jelentené.

Ágoston András a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke ezt megerôsítette: a kishatárforgalmi útlevél megosztja a magyarságot, majd kiemelte, amennyiben Magyarország meg szeretné oldani a demográfiai problémákat, nem a több ezer ázsiai bevándorlóval kellene foglalkoznia, hanem a határon túli magyarság problémájára kellene megoldást találnia.

„Mi csak egy jó megoldást ismerünk, mégpedig azt, hogy a vajdasági magyarság állampolgárságot kapjon, ugyanakkor pedig figyelembe kell venni azt is, hogy a magyarság zöme el sem veszítette azt” – emelte ki dr. Páll Sándor, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke. A politikai és egyházi felszólalók mellett a civil szervezetek is felemelték hangjukat a kettős állampolgárság kérdésében.

A konferencia egy közös zárónyilatkozat elfogadásával fejezôdött be, ami teljes egészében olvasható újságunk 7. oldalán.

A VMDP összegezésében olvashat juk, hogy az összejövetelen, amelyen részt vettek a budapesti kormányzat felelôs képviselôi, valamint a délvidéki magyarság, a magyar politikai pártok, a történelmi egyházak, továbbá a délvidéki civil szervezetek képviselôi, jól láthatóan bebizonyosodott, hogy két koordinátarendszerben gon dolkodunk. A vajdasági felszólalók nemzetben gondolkodva, a kettős ál lampolgárságot tartják az egyetlen jó megoldásnak. A budapesti kormányzat és a magyar diplomácia a Szerbiával ápolt kétoldalú kapcsolatokra, s ezen belül a tetemes járulékos kiadásokkal járó, de tényleges vízumkönnyítésekre összpontosít. A két megközelítés az egyik oldalon a kettős állampolgárság intézményében, a másikon a schengeni vasfüggöny leereszkedése után alkalmazott kedvezményes vízumokban csúcsosodik ki.

A magukrahagyott délvidékiek keserűsége hangzik Matuska Márton felszólalásában a szabadkai tanácskozáson:

„Megjegyezhettük magunknak, hogy a Külügyminisztérium képviselôje részletesen kifejtette, milyen erôfeszítésekkel próbálkoznak segíteni a helyzetünkön. Ebbôl megértettük, hogy a magyar kormány milyen erôfeszítéseket tesz, hogy könnyítsen a szerb állampolgárok helyzetén, mintha a vállára venné a szerb kormány terheit, de sajnálattal leszögezzük, hogy az ô szájukból el sem hangzott az a szó, hogy kettôs állampolgárság. Mintha a szerb állampolgárok közös gondja mellett a Délvidéken élô magyarok különgondja eltörpülne. A mi üzenetünk egyöntetű és egyértelmű: Kettôs állampolgárságot igénylünk! Várjuk, hogy az üzenet eljusson Budapestre, és várjuk onnan a visszajelzést. Mi történik, ha az NEM! lesz? Ha ismét nem lesz? Erre is fel kell készülnünk. Ebben az esetben tudomásul kell vennünk, hogy a magyar kormány szembefordult a Délvidék magyarsága által itt megfogalmazott egységes óhajjal. Lényegében a Délvidék magyarságával. Nem marad majd más hátra, mint hogy a továbbiakban e kormánnyal szemben küzdjünk elképzelésünk megvalósulásáért.”

Nagy kár, hogy ilyen kedvezô lélektani pillanatot megint kihasználatlanul hagynak Budapest kozmopolitái. Felelôtlen beszéd, és egyszerűen nem igaz, hogy az európai integráció mindent megold. Vannak történelmi esélyek, amiket minden tisztességes kormányzat tétovázás nélkül megpróbál kihasználni, akkor is, ha szembe kell szállni a nagyhatalmak nemtetszésével. Ilyen az autonómia követelése is, a kettôs állampolgárság követelése is. Mindezekre igenis van európai uniós példa. Ennek ellenére azt tapasztaltuk az elmúlt 16 évben, hogy az ország függetlensége ellenére a magyar kormányok továbbra is úgy viselkednek, mint a szovjet hódoltság idején. Van valamilyen tartózkodási illedelmi kódexük, berezelt stréberséggel figyelés: nem rezzen-e a szemöldöke valamelyik nagyantanti és kisantanti uraságnak – nehogy megzavarjuk ôket magyarverô passziójukban.

Halvány reménysugár a bárgyú tétlenség ködében Sólyom László köztársasági elnök erre a tárgykörre is vonatkoztatható alábbi nyilatkozata:

„A Balkánon zajló folyamatok azon ban azt is jelzik, hogy a stabilitásnak csak a kollektív kisebbségi jogok megadása lehet az alapja. Több uniós tagállam pedig jó példát mutat arra, hogy az autonómia különbözô formái segíthetik a nemzeti kisebbségek identitásának megôrzését és így Európa sokszínűségének fenntartását. Mindezek alapján hiányolom, hogy a Berlini Nyilatkozat csupán a nyelvi és kulturális sokszínűségre utal, és nem tér ki a kisebbségek védelmére.”

Valóban nincs a magyar politikai hatalomnak nemzetpolitikája. Illetve – mert mostanában mondják, hogy van – az csak ámítása annak, ami kellene hogy legyen. A magyarországi politikát a diktatórikus rendszerben nevelôdött üzletemberek irányítják, akiket a határon kívül élô magyarokhoz esetleg csak üzleti szálak kötik, nemzeti érdek, kultúra, testvéri érzés, segítôkészség aligha jön szóba. Mi több, ilyenekrôl nacionalizmus jut eszükbe, és azonnali reflexük az elutasítás. Ezt gyakorolták a 2005. december 5.-i népszavazáson még annak tudatában is, hogy álláspontjukkal népszerűséget veszítenek. Az élet harc, érdekek ütközése, és amíg lesz nyelvi, faji, világnézeti, kulturális sokrétűség, vagyis amíg lesznek nemzetek, helye van a természetes védekezésnek, aminek alapja az együvé tartozók szolidaritása.

» vissza a HUNSOR honlapjára