A családi porta, a nagy udvar, nagy és tiszta istálló, kocsiszín, mezôgazdasági gépek sora, mind arra utaltak, hogy a gazdálkodó családok több nemzedéken át békésen birtokolták házukat, földjüket, mégpedig sikeresen. Minden az érvényesülést és a jólétet mutatta – olyan országban, ahol a termôtalaj nyomába sem jön a magyarországinak. Mindez éles ellentétben Magyarországgal, ahol évszázadokon keresztül pusztultak a falvak az átvonuló hadak nyomán, hogy helyükön nagybirtokrendszer alakuljon ki, ami a továbbiakban elzárta a földműves nép családi gazdálkodási rend-jének, a birtokos gazdatársadalom általánossá válásának lehetôségét.

Az agrárviszonyokkal foglalkozó népi mozgalmak szocializmusban bízó ágazata mélységesen csalódott az 1945-ben megindított földosztásban, ami inkább csak a földelvételnek, a földtulajdon rendje szétverésének álcázása volt, amit követett a szovjet kolhozosítás. Sokan reménykedtek, hogy 1956 forradalma észhez téríti a hatalmat, teret enged a magánkezdeményezésnek. Nem így lett, éppen 50 évvel ezelôtt, 1957 júniusában bejelentették: „A mezôgazdaságnak fokozatosan korszerű szocialista nagyüzemmé kell átalakulnia.” Két évre rá már teljes erôvel beindult a mezôgazdaság teljes kollektivizálásának megvalósítása. 1962-ben deklarálta az uralkodó politikai hatalom, hogy végetért a mezôgazdaság „szocialista” átszervezéséért folyó küzdelem, befejezôdött a kollektivizálás: „egész népgazdaságunkban osztatlanul uralkodóvá vált a szocialista termelési viszony.” A termôföld 93 százaléka állami és szövetkezeti kezelésbe került, valójában a párt központi bizottságának kézivezérlésébe. Jelenthették a világszerte a szocializmus szép elveibe bódultaknak a sikert.

A nagytáblás gazdaságokban alkalmazottá tették az egész agrártársadalmat, a fölösleget fölhajtották a Szovjetunió céljaira felfejlesztett gyáripari központokba. Ilyen végletekig fejlesztett kollektivizálást, a vidéki társadalom szétzilálását sehol másutt nem követték el a szovjet gyarmati zónában, például Lengyelországban megmaradt a gazdaságoknak nagy része a paraszti társadalom tulajdonában.

Kedvezett az átalakításnak a Szovjetunió terményigénye, a szempont ennek kielégítése volt: mennyiség és nem minôség, válogatás nélkül átvették az ország terményeit. 1968-tól kibôvítették a termelôüzemek feladatkörét a termelvények feldolgozásával és az értékesítés szervezésével. Átvették és alkalmazták a nyugati agrártudomány és technológia eszközeit, emelték a hazai agrárfelsôoktatás színvonalát. A földműves hagyományokon nyugvó növénytermelést és állattenyésztést kiegészítették feldolgozó mellék-üzemágakkal. A mezôgazdaság így a maga lábára állt, de ennek a túlzásba vitt államosításnak a falusi társadalomra kiható következményei végzetes károkat idéztek elô.

Az egykori gazdatársadalom bérmunkássá váltan nem volt érdekelt haladni a termelési módszerek fejlôdésével, nem érezte magáénak a termelôüzemet, a család, mint gazdálkodó egység jobb esetben visszavonult a kis háztáji földecske művelésére, de a fiatalság már más foglalkozás felé sodródott, mert a vidéki élet már nem nyújtott számára jövô távlatot. A falvak legaktívabb, legtehetségesebb rétege kényszerült elvándorolni. A falvak akkori elöregedése mára elnéptelenedést idézett elô.

Jól mutatott az országos termelés növekedése, egy darabig ellensúlyozta a szovjetérdekű iparosítás veszteségeit, de a nyolcvanas évekre a szocialista nagyüzemi mezôgazdasági modell megbukott, csak az igénytelen keleti piac és a mezôgazdasági termelés melletti kiegészítô tevékenységek és háztájik rendszere biztosította a szükségletet. Kihozták a nagybirtokrendszerbôl a maximumot, de a falvak társadalma, törekvésbeli sorsközössége, elômeneteli lehetôsége, kultúramegtartó, hagyományôrzô szerepe szétesett, megszűnt. De megvalósult a szocialista (államkapitalista) elvekkel összeegyeztethetô termelôi ágazat, azon belül a mezôgazdaság, amely egyrészt állami nagygazdaságokból, másrészt szövetkezetekbôl állt.

A rendszerváltoztatás ezt a szerkezetet megváltoztatta, de nem hibáinak javításával, inkább fokozásával. A változás az állami gazdaságok privatizációján kívül elsôsorban a szövetkezeti szerkezetet érintette, hiszen a kommunajellegű gazdálkodás összeegyeztethetetlen a liberális kapitalizmus elveivel. Az egykor szövetkezetbe kényszerített parasztok valamikori földje, állatállománya alapján kiszámított tulajdonrészét távolról sem megközelítô névértékű üzletrésznek nevezett papírral fizették ki. Az 1991 szilveszter éjszakáján megszavazott úgynevezett átmeneti törvény, amely a mezôgazdasági termelôszövetkezetek vagyonának nevesítését volt hivatva szabályozni, bevezette a kívülálló tulajdonosok (egykori dolgozó tagok, azok leszármazottai) kategóriáját. Ez akkor félmillió embert érintett, a törvény szerint az esetleges osztalékból nekik is juttatni kell. 1992-ben 60 milliárd forint névleges értéket utalt a törvény közel félmillió ember kezébe. De ez írott malaszt maradt, mert a szövetkezeteket semmi sem kötelezte az üzletrészek felvásárlására, vagy osztalék kifizetésé-re.

A bevezetéstôl kezdve egy-két évig senki sem tudott mit kezdeni az üzletrésszel. A szövetkezetekbôl hamarosan gazdasági társaságok alakultak a kor szellemének megfelelôen, ami a sok tulajdonos ellenében a minél kevesebb tulajdonosi szerkezetet kívánja. Laczó Ferenc közgazdász azt állította 1998-ban, hogy néhány ezer fôs „menedzsmentréteg” tartja kezében a több mint kétszázmilliárd forintos korábbi mezôgazdasági szövetkezeti vagyon kilencven százalékát: „A szövetkezeti vagyon mára egy szűk réteg kezére került, akikkel szemben valódi esélyt kell biztosítani a kis- és középméretű agrárvállalkozásoknak. Az üzletrészek alacsony áron való felvásárlásával és a szövetkezetek gazdasági társasággá alakításával évek óta folyik ebben a szektorban a vagyon koncentrálása és kimentése. A magyar agráriumban torz üzemi szerkezet jött létre, ami közel kétszázezer termelôtôl veszi el a gazdasági fejlôdés lehetôségét.”

Más források úgy szólnak, hogy vannak téeszek, amelyek megtartották a szövetkezeti formát, ennek ellenére eredményesen működnek. 1997-ben még 1800 agrárszövetkezet volt Magyarországon, míg az életképes családi gazdaságok száma mindössze 30 ezer. Egy 1999-ben megjelent cikk (Raskó György, Magyar Nemzet) szerint: „A magyar társadalom érdeke, hogy a több százezer családnak megélhetést biztosító mezôgazdaság versenyképessége az uniós csatlakozás idejére elérje azt a szintet, amely lehetôvé teszi, hogy hazai termelôink az uniós gazdák esélyes versenytársai lehessenek. Az Európai Unió agrárminiszterei több éves vita után az elmúlt hetekben véglegesítették az Agenda 2000 dokumentum mezôgazdaságot érintô reformlépéseit. Ezek szerint azt a multifunkcionális mezôgazdasági modellt fogják továbbfejleszteni, mely a családi munkaerôre alapozott árutermelô birtokot tekinti a termelés meghatározó formájának, s amely a jövôben fokozottan összpontosít a vidék gazdasági fejlôdésére, a környezet és a táj védelmére.”

Itt ha megállunk egy pillanatra, és veszünk egy nagy lélegzetet, és megkérdezzük: történt-e Magyarországon az elmúlt nyolc évben egy radikális földreform? Ha nem, mint ahogy jól tudjuk, nem történt, az unió viszont bekebelezte Magyarországot, megállapíthatjuk, hogy hazai termelôink nem lettek esélyes versenytársai az uniós gazdáknak. „Az EU fejlett országai családi birtokainak átlagához képest Magyarországon a tizedét sem éri el az egy magángazdaságra jutó tôkelekötés, sôt a mezôgazdasági kisvállalkozások kölcsöntôkéhez sem tudnak hozzájutni. A magyar és a nyugati mezôgazdaságok közötti technológiai rés tovább tágult, s a termelés hatékonyságát illetôen az elmúlt évtizedben még inkább lemaradtunk a versenytársaktól. És az EU-n belül már nem lesz közvetlen lehetôség beruházási támogatások nyújtására.”

Azóta eltelt nyolc év, és nem kell sok fantázia a mai helyzet megítéléséhez. Azt is meg kellene vizsgálni közelebbrôl, hogy mennyit ér az uniós Agenda 2000 dokumentum a valóságban, amikor majd elôírják a teljesítményt, vagyis lesz-e arra is teljesítményi kötelezettség, hogy létrejöjjön vagy legalább beinduljon a „multifunkcionális mezôgazdasági modell, mely a családi munkaerôre alapozott árutermelô birtokot tekinti a termelés meghatározó formájának, s amely a jövôben fokozottan összpontosít a vidék gazdasági fejlôdésére, a környezet és a táj védelmére.”

*

Egy nagyon felelôs gondolkodásra valló közlemény jelent meg a közelmúltban a magyar termôföld sorsáról, megtörve az érthetetlen hallgatást ebben a témában. A közleményt kibocsátó szervezet neve Országos Civil Fórum. Múlt évben alapították a mai magyarországi helyzettel elégedetlen és cselekedni kívánó értelmiségiek, látva, hogy valamit tenni kell az ország tönkretételén szorgoskodó kormány és egyéb hatalom ellenében. Alakuló levelében szerepét így határozta meg: „A civil társadalomnak a kisajátított állam, az eltulajdonított gazdaság, a cenzurázott nyilvánosság ellenében meg kell szerveznie a maga képviseleti intézményeit”. A Vidék sorsa című közleményébôl idézünk néhány bekezdést, melyek szakszerűen megvilágítják a mai helyzetet:

„A rendszerváltás utáni kárpótlás átgondolatlanul vagy éppen nagyon is tudatos módon úgy osztott földeket, hogy azok jelentôs része – kis mérete vagy éppen az osztatlan közös tulajdon miatt – egy család megélhetését nem biztosíthatta.

Hazánk 85%-a termôterület, 63%-a mezôgazdasági művelés alatt áll. A mezôgazdasági tevékenység jelenti a vidéki élet gerincét. Megfelelô gadálkodási módok alkalmazása esetén fenntartja a tájat, megôrzi a talajt, vizeinket, az élôhelyeket, egészséges élelmiszert biztosít. Megélhetést ad a vidéken élôk százezreinek, a hozzá kapcsolódó tevékenységeken keresztül millióknak. A vidéki életforma, kultúránk ôrzése felbecsülhetetlen értékűek a társadalom megmaradása szempontjából.

A vidék társadalmának felmorzsolódása társadalmi robbanással fenyeget. A 2010-ben bekövetkezô földpiaci liberalizáció annak az esélyét veti fel, hogy a hazai nemzeti vagyon közel egyharmadát kitevô földvagyon többsége a globális tôkeérdekek ellenôrzése alá kerül. Nem pusztán pótolhatatlan természeti erôforrásunk kisajátításáról van szó ez esetben, hanem az ország területi szuverenitásának alapjáról is. Olyan kihívásokra kell felkészülnünk, amelyekkel ezidáig valójában számot sem vetettünk.

Magyarországnak nincs konszenzussal elfogadott agrár- és vidékstratégiája. A gyakorlati szakpolitika nem független, az Európai Unió Közös Agrárpolitikájának alárendelt. Stratégia híján, de az EU-s társfinanszírozás segítségével a következô hét évben az agrárpolitika a mezôgazdaságban további intenzifikációt, birtokkoncentrációt irányoz elô, a termelés jelentôs mennyiségi növelése érdekében. A hivatalos agrárpolitika eltekint attól, hogy a nagyüzemi gabonatermelés felfuttatására koncentráló termelési szerkezet piacilag kevéssé megalapozott, újabb vidéki munkahelyek tömegének megszűnésével és természeti erôforrásaink további leromlásával járhat.”

Ma már sokan gondolják, szakértôi szinten is, hogy a rendszerváltáskor a mezôgazdaság terén ami volt azt elrontották, amit tenni kellett volna annak még a lehetôségét is tönkretették. A kiindulás nem jogi kérdés, hogy kié legyen a föld a szocializmus után, hanem egyrészt nemzetpolitikai kérdés kellett volna legyen, másrészt gazdasági. Utóbbival kezdve, a rendszerváltoztatás intézkedéseinek következményeként a termelés nagy mértékben visszaesett a termelôszövetkezetek átalakítása során. A földhözjutottak túlnyomó része olyan kis darab földet (sokszor nem is egy tagban) kapott, amin a gazdálkodás nem lehetett kifizetôdô. Többszázezer falusi ember megélhetését kellett volna megoldani a földtulajdonrendezés során legalább úgy, hogy megerôsödésüknek kiszámítható esélye legyen.

Magyarországon 2,5 – 3 millió földtulajdonos van, ami nemcsak túlzott arányszám, de az is fennáll, hogy ennek jó része csak tulajdonos, de nem gazdálkodó. Akik pedig gazdálkodnak ebben a felaprózott birtok-kategóriában, eredményeik siralmasak, kellô felszerelés, kellô szaktudás hiányában. Ilyen körülmények között reménytelen elérni azt a kívánt állapotot, hogy felfejlôdjön egy szaktudással dolgozó sikeres gazdatársadalom.

A kiindulással történt az elsô nagy baklövés, amikor létrejött a kezdetlegesen gazdálkodó, alacsony kulturális színvonalon lévôk, fejlôdésképtelen kisüzemi agrártársadalma. Tudott dolog, hogy kifizetôdô gazdálkodáshoz egy bizonyos méretű földterület szükséges, amely lehetôvé teszi egy család foglalkoztatását, a szükséges gépesítést, a fejlôdés költségeit. Ezt legalább 15 kat. hold képes biztosítani. A közel másfél millió 5 holdnál kisebb birtok léte a maga lehetetlenségén felül nemzetgazdasági pazarlás, hiszen nagyobb részük vagy parlagon hever, vagy külterjesen megművelt.

Sokan arra várnak, hogy fölmennek a földárak, hiszen közelíteni kell az uniós árakhoz. Jelenleg a termôföldbe befektetésnek a hozama a legmagasabb Magyarországon. A magyarországi termôföld 9 év múlva szabadon vásárolható lesz az unión belüli érdeklôdôknek, bár olyan hír járja, hogy változás lesz, 2010-ben megszűnik az uniósok földvásárlási moratóriuma. Bizonyára lesznek érdeklôdôk, hiszen a magyar föld minôsége messze meghaladja az uniós átlagot, azok majd kialakítják a rentábilis méreteket, a világpiacra termelnek, azt ami nekik profitál, a birtokra nekik megfelelô munkásokat alkalmaznak, hozzák ahonnan nekik tetszik.

A jelenlegi kormány már nagyon rajta van az állami földek kiárusításán. Hazai spekulánsok máris nagyon mozgolódnak, Németh Attila, a Kis- és Középbirtokosok Egyesületének elnöke szerint már nemcsak a Dunántúlon, de a keleti országrészben is jellemzô, hogy a sokszor luxusterepjárókon érkezô budapestiek különösebb gond nélkül, azonnal kifizetik az általuk felvert vételárat a legnagyobb földterületekért is. A helyi gazdálkodók viszont képtelenek versenybe szállni és megfizetni a sokszor hektáronkénti hatszázezer forintos extra magas árat.

Font Sándor a Parlament mezôgazdasági bizottságának fideszes elnöke törvénymódosítást kezdeményezett a jelenlegi földértékesítési gyakorlat módosítására, mert az állam tulajdonában lévô, önálló helyrajzi számú földeket nem egyenként bocsátják áruba: ezeket ugyanis összevonják úgynevezett értékesítési egységbe, amelybe egy-egy település körzetében szinte valamennyi eladásra váró földterület bekerülhet, s így százötven–kétszáz hektáros óriási területek jönnek létre. A helybelieket hátrányosan érinti, hogy a pályázók csak értékesítési egységre licitálhatnak, hiába volna szüksége egy-egy családi gaz-dálkodónak a földjével szomszédos kisebb, öt-tíz hektáros területre. Az ilyen értékesítési egységért napjainkban harminc- és százhúszmillió forint közötti összeget is elkérhet az állam, s ezt képtelenek megfizetni az egyszerű gazdálkodók – magyarázza a helyzet tarthatatlanságát a politikus, aki szeretne ezen változtatni.

Magyarországon a földművelô kisegzisztenciákat az adók és egyéb szolgáltatások erôsebben terhelik, mint a nagyobb birtokosokat, ami azt jelenti, hogy az adórendszerben voltaképpen fordított progresszivitás érvényesül.

Olvassuk, hogy Amerikában is pont azokon a területeken a legnagyobb a szegénység, ahol a legteljesebben létrejött a nagybirtokrendszer, Dél-Amerika példája pedig egyenesen ijesztô. Milliószámra szorultak ki emberek a mezôgazdaságból, és hozták létre a bádogvárosokat, nyomortelepeket. A kép ilyen sötét, nagyon elkelne már a civil társadalom szervezett ellenállása.

» vissza a HUNSOR honlapjára