A hatalom természetébôl fakad a hódítás mániája, az amerikai központú nemzetközi pénzközpontok monopóliumra törekvése világhódító kalandba vitte a két angolszász hatalmat a „demokrácia terjesztése” nevében.

Magyarországon másféle átok kísért olajügyben. Olcsón kapták a nyersolajat a bôven termô szovjet kutakból, állam bácsi olcsó fűtôolajjal látta el az olcsó béren tartott lakosságot. Ez az anyag azonos az itt, Ausztráliában is forgalmazott diesel üzemanyaggal. 1991-ben kormányrendelet jött szociálpolitikai okból, az „egy termék kétféle ár” elgondolás alapján a háztartási tüzelôolajat pirosra festették és olcsón lehetett megkapni. A taxisblokád után beláthatatlan következményei lettek volna, ha a fűtôolaj árát drasztikusan emelik. Az emberek azonban hamar rájöttek, hogy a pirosra festett gázolajjal ugyanúgy megy az autójuk, mint a színezetlennel. Erre fel élelmes vegyészek „szôkíteni” kezdték a színezett nyersolajat. Így már érdekes volt nagyban is kereskedni, benzinkutak részére szállítani vagonszerelvényekkel becsempészett üzemanyagot.

Mi volt a szôkítés? A nyersolajba kevert narancsvörös színű ferrocén nevű vegyianyagot kénsav adagolással színtelenítették. Ezt követôen már drágább üzemanyagként adható el. A művelet könnyen elvégezhetô akár egy eldugott tanyán, vagy – mint sok esetben történt – katonai üzemanyagtelepen. Ez lelketlen cselekedet is, mert a savazással megjelenô bomlástermékek ugyanúgy károsítják a motort, mint a ferrocén.

Kik űzték ezt a hasznos műveletet? Aki csak hozzájutott. A félévszázados „szocialista erkölcs” gyakorlata egyszerűen működésbe lépett a változás során nyitottá vált kereskedelem egy kínálkozó alkalmával. Az a tény, hogy belekerültek ebbe a bűncselekménybe politikusok, katonatisztek, vállalati vezetôk, köztisztviselôk – ha úgy tetszik bárki az elitbôl, arra utal, hogy a cselekmény elbírálása során nem az erkölcsi reflexek működtek, hanem az adott cselekményre szóló tilalom hiánya jött számításba. Nem egyetlen, nem is különleges esete ez a rendszerváltásnak – hisz a rendszerváltás egésze sem mentesülne a bűncselekmény vádjától –, így csupán egyik szimbóluma.

Nem lenne meggyôzô csak úgy kijelenteni, hogy: hát igen, a rendszerváltó elit afféle kommunista nevelés, ezek ilyenek. A gyökerek mélyebben fekszenek. Tôkéczki László történészprofesszor behatóan foglalkozik a magyarországi elitváltás kérdésével. „A magyarországi lumpen »elit« és sajátosságai” című tanulmányát így kezdi:

„Valamikor a XX. század elején a dinamikusan városiasodó dualista Magyarországon megjelentek olyan társadalmi csoportok (fôleg értelmiségiek), amelyek azt állították hogy korszerűségük (= »európaiságuk«) miatt immár ôk volnának jogosultak a korábbi, történelmileg legitimált elit helyett a társadalom vezetésére, s a hatalom totális birtoklására.” Majd kifejti, hogy ezek a csoportok politikai vonalon támadtak, a szociális kérdésre tették a hangsúlyt, a szociáldemokrata és kommunista elvek meghonosításával foglalkoztak. „Így jött létre Magyarországon az a lumpen »elit«, amely az I. világháborút követô magyar nemzeti katasztrófában aztán kétszer is uralomra jutott. Elôször 1918-ban ... majd a hatalom után sóvárgó népség felfedezte keletrôl a lenini világmegváltás vörös ôrületét, s népét és országát rögtön annak dobta áldozatul. ... A szovjet típusú lumpen »elitet» az különböztette meg minden más elittôl, hogy egy történelmi véletlen (az orosz háborús összeomlás 1917-ben) és az ügyes manipulatív hazudozás együttesében szerzett hatalmának a valóságban nem volt, nem lehetett etikus célja, mivel ôket csak az örök, abszolút hatalom érdekelte, az ellenôrzéstôl és ellenzéktôl mentes uralkodás.”

Mennyire rá lehet ismerni a mai magyarországi „baloldal” ügyes hazudozással megszerzett hatalmának etikátlan gyakorlására, mivel ôket is csak az örök, abszolút hatalom érdekli, tehát az ellenôrzéstôl és ellenzéktôl mentes uralkodás. Éppen e sorok írása napján közlik az újságok a nagy hírt a kormánykoalíciót képezô két politikai párt teljes egyetértésérôl. Ez a nagy egyetértés úgy jött létre, hogy két egykori KISZ-elvtárs – majd privatizátor újgazdag tettestárs – leült beszélgetni új hatalmi minôségükben. Üzletembernek a politika csak akkor érdekes, ha azon többet tud keresni, mint privát vállalkozásán. Üzletembernek azért kell a politikai pálya, hogy üzleteléséhez kedvezô törvényeket hozzon. E két embernek néhány éve, hónapja, semmi köze nem volt a két kormányzó párthoz. Most leülnek és döntenek. A sajtó közli:

„Újabb reformok elindítását és a már elindítottak folytatását rögzíti a koalíciós szerzôdés legújabb melléklete. Négy csomagba helyeztek el több tucatnyi intézkedést az egyházfinanszírozástól az ügynökügyön és nyugdíjrendszeren át az újabb adócsomagig a koalíciós szerzôdés vasárnap aláírt mellékletében. A megállapodás, melyre a nyereségérdekelt biztosítók rendszerének mindkét kormánypárt által támogatott bevezetése kapcsán került sor, komplett intéz kedéscsomagot jelent. Jövô januártól új áfatörvény lép hatályba és a do-kumentumban szerepel a munkaadói és a munkavállalói járulék, a szakképzési, a rehabilitációs hozzájárulás, az innovációs járulék összevonása, továbbá a környezetvédelmi termékdíj, környezetterhelési díj egy törvényben való szabályozása. Jön az ingatlanadó, a szigorúbb szja keményebb bírságokkal. A kormány a megállapodás értelmében ez év végéig dönt a nyugdíjkorhatár emelésérôl, a korai nyugdíjba vonulás visszaszorításáról.”

Most nem az a kérdés, hogy mindez jó avagy nem, hanem az a tétel igazolódik, hogy „ôket csak az örök, abszolút hatalom érdekelte, az ellenôrzéstôl és ellenzéktôl mentes uralkodás.”

Még egy rövid Tôkéczki idézet ide illik:

„A magyar lumpen »elit» kimagasló képviselôje Aczél György volt, akinek körébôl – nagyon okosan – kinövesztették a lumpen »elitet« késôbb átmentô »demokratikus ellenzéket”, amelynek legtöbb alakja származásilag is a lumpen »elitben« gyökerezik. S ô és környezete teremtette meg azt a médiabeli lumpen »elitet« is, amely 1989 után másfél évtizedig nagyvonalúan életben tartott egy olyan pártot – az SZDSZ-t –, amely az egyetemes magyar nemzet zömére nézve példátlanul kártékony és destruktív. Ez a társaság, ugyanúgy mint a klasszikus kommunizmus, mindig a magyar közösségen/nemzeten kívüli érdekek elszánt képviselôje, egy valódi helytartósági brancs, amelynek ezért a globalista (internacionaliszta-kozmopolita) pénztôke médiájában mindig fantasztikusan jó híre van – s ömlik a zsozsó is! A lumpent pedig soha nem érdekli, hogy mibôl él jól. Ha jól megfizetik, rendelkezésre áll.”

A színjájék úgy szólt, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból, ha... Ezt követôen Gyurcsány és Kóka megegyeztek. Gyurcsány hitet tett az SZDSZ liberalizmusa mellett. Aczél György jól tudta, hogy kapitalizmusban, demokráciában, parlamenti törvényességben is tovább éltethetô a kommunista diktatúra. Minden csak fogalmazás és kommunikáció kérdése.

A lényeg az, hogy a lumpen elit meggazdagodott, és most már a törvényt is ôk hozzák, a végrehajtást is ôk gyakorolják. Az állam be van fogva, azt már többé el nem eresztik. A két üzletember és persze a háttér-politikai maffia ellátja az államszerkezetet olyan biztosítékokkal, amik a törvény szigorát érvényesítik mindazokon, akik a fennálló rend megváltoztatására törekednek. A demokrácia és a jogrend védelmében természetesen – a fasiszta veszéllyel szemben.

Most egy brutális támadással újra közvélemény elé került az olajügy. Kármán Irén újságírónôt utcán jártában elkapták, berángatták egy autó hátsó ülésére, karját kicsavarták, fejét lenyomták, egy órán át nyomorgatták, ütlegelték, néha eszméletét vesztette, majd megkötözve kidobták a Duna parton, meg is rugdosták. Súlyos állapotban találtak rá, kórházi kezelés mentette meg az életét. A magyarországi média hetek óta ezzel az esettel foglalkozik.

Az olajmaffia bosszúja lehet, mondják, de lehet más is, hiszen az újságírónô bűnügyi oknyomozásra szakosodott, és más ügyek is érdekelték. Az olajügy csak egyike volt a rendszerváltó bűncselekményeknek, aminek szereplôi más egyéb „ügyeskedésben” is foglalatoskodtak. Így jött létre a kapitalistává lett újgazdag osztály, amely iparban, kereskedelemben és szinte minden állami és magánintézetben vagyona és összeköttetései révén az ország vezetô elitje. Érthetô, hogy az akkori szerzések, harácsok és jutalékok ma a védett magántulajdon tételei, és azok keletkezését számonkérni törvényesen lehetetlen, magánszorgalomból veszélyes.

Kármán Irén olyan történetekkel foglalkozott, amelyeket államtitokká nyilvánítottak. Olajozott viszonyok címen könyvet írt, most dokumentumfilmet készít. A mintegy 50 perces dokumentumfilm a rendôrségi ügyek, és a gazdasági visszaélések mentén mutatja be az államháztartásnak 1500 milliárdos kárt okozó olajhamisítást. A film a rendôrség kapcsán kitér a korrupcióra, valamint a gyanús Békés megyei rendôr-„öngyilkosságok”-ra, amelynek során négy rendôr távozott az élôk sorából.

Az olajmaffia terjedelmérôl fogalmat alkothatunk Bartus László nyilatkozatából, aki ugyancsak tényfeltáró újságíró, aki nem érti, miért verték meg Kármán Irént:

„Könyvet írtam a témáról. Az orosz maffia és a rendôrség összefonódását próbáltam fölvázolni négyszáz sűrű oldalon át, valódi nevek és cégek százait sorolva, olyan bérgyilkosokat említve, akik egyetlen ütéssel terítik le az áldozatot, mégsem ért semmiféle fizikai támadás. De rajtam kívül még sokakat nem, akik megírtak már néhány kényes ügyet. Testközelbôl ismerem az olajbűnözés szereplôit, naponta forogtam közöttük, Magyarország legnagyobb keresztapáival, az orosz maffia egyik félelmetes alvezérével tárgyalgattam, akirôl az a hír járta, hogy saját kezűleg vágta le egyegy ember fülét. Kényszerűségbôl megszereztem az olajügyek dokumentumait, s az olajbizottság létrejöttében – elnézést a szerénytelenségért, de ez az igazság – is volt szerepem. De sehol egy verôlegény, sehol egy golyó. Meggyôzôdésem volt, hogy a legnagyobb támadások a bíróságokon érik az oknyomozó újságírást, nem az alvilág részérôl. Én a korábban megjelent könyvemben Sándor Istvánt az alvilág egyik prominenseként mutattam be, Kármán Irén pedig arról írt könyvet, hogy ô a legtisztább ember. Úgy fest, hogy Kármán Irén akkor Sándor István eszközévé vált... Érdekes végignézni, mi lett a sorsuk némelyeknek, akik Sándor Istvánnal valamilyen kapcsolatba kerültek. Az Aranykéz utcai robbantásban elhalálozott Boross Tamásnak ô volt a rendôrségi kapcsolata. A „Papa” látókörébe került Seress Zoltánt szitává lôtték. Lakatos Csabát, ugyancsak a „Sándor-istállóból”, az ügetôn lôtték le, alig élte túl a támadást. Most pedig Kármán Irént verték majdnem halálra.”

A továbbiakban egy kis általános összegezést adunk abból az információ áradatból, ami az újságírónô maffiás stílusú figyelmeztetése nyomán elárasztotta a magyarországi sajtót:

Az ügyben megkérdezett rendôrök, vámosok, kereskedôk és az egykori „olajosok” rendre kitérô válaszokat adtak arra a kérdésre, szerintük miért tűrte el közel egy évtizeden keresztül a politika, hogy betörô, tolvaj, autótolvaj és orgazda múltú bűnözôk szervezetei évente (a legóvatosabb becslések szerint is) átlagosan 50–150 milliárd forinttal rövidítsék meg a költségvetést.

Bennfentesek szerint pártközeli cégeken és vállalkozókon keresztül maguk a pártok is milliárdokhoz jutottak az olajüzletek hasznából. Egyes, olajügyekben is érintett cégek igazgatóságaiban, felügyelôbizottságaiban állítólag nem véletlenül ültek pártkatonák, vagy azok ilyenolyan szintű rokonai. Ez az a politikai szál, amit érdemes lenne vizsgálni, kikutatni és felgöngyölíteni az olajügyekben, s ez az, amit eddig senki nem tárt fel, senki nem nyomozott ki – talán nem véletlenül.

Amikor az olajügyeket jól ismerô ma már nyugalmazott rendôrtisztet megkérdezték, ha valóban kaptak a pártok az olajpénzekbôl, ha valóban léteztek „bôröndös” emberek, akik milliókkal egészítették ki a pártok állami támogatását, hogyan, mivel hálálták ezt meg nekik a pártok, hogyan könyvelték el az efféle bevételeket, csak annyit mondott: a szôkített olaj eladásáról soha nem állítottak ki számlát. A pártok sok esetben nem is pénzt kaptak, hanem szolgáltatást, például valaki kifizette a nyomdaszámlájukat. „De ha ebben a témában tovább akar kérdezôsködni, maga is könnyen kórházba kerülhet.”

Az állami költségvetés az olajmaffia működésének következményeként becslések szerint több ezermilliárd forint veszteséget könyvelhetett el, míg ebbôl a pénzbôl egyesek óriási magánvagyonokat halmoztak fel. Ilyen nagyságrendű bűncselekmény sorozatot szinte képtelenség lebukás nélkül elkövetni, hiszen az olajszôkítés hatalmas felszerelési hátteret igényelt, ám az igazságszolgáltatás a nagy halak közül szinte senkit nem ért utol, bár a kilencvenes évek elsô felében a közvetítôk és az egyszerű végrehajtók – közöttük majd’ kéttucatnyi katonatiszt – kerültek rács mögé.

Az olajügyek tisztázására 1999-ben vizsgálóbizottság alakult, ám a testület egy év alatt egy tapodtat sem jutott elôre.

Gyurcsány Ferenc felszólította a Fideszt és az MDF-et, hogy ne használja fel politikai célokra a hét végén megvert Kármán Irén tényfeltáró újságíró ügyét, mert szerinte ez a két párt mindent megtett azért, hogy az olajszôkítési botrány felderítése elakadjon. A kormányfô kijelentése azért is figyelemre méltó, mert éppen az ô egy korábbi vállalkozása keve-redett bele az elmúlt másfél évtized legnagyobb olajbotrányába.

Mára a feledés homályába merültek azok az információk, amelyeket még 2003. december harmadikán hozott nyilvánosságra a Népszabadság ren-dészeti kapcsolatokkal foglalkozó tudósítója, aki szerint: „A kilencvenes évek közepén, az úgynevezett Energol-ügy nyomozása közben a rendôrség felfigyelt a Fortus Rt.-re, de miután közvetlen kapcsolatot nem találtak az Energol nevével fémjelzett cégcsoportosuláshoz, a további vizsgálatokat a vám- és pénzügyôrség nyomozói folytatták. A VPOP az egyik legnagyobb hazai olajipari magáncég, az ETL Rt. ellen indított eljárás keretében vizsgálta a Fortus Rt. tevékenységét. Adataik szerint 1996 és 1998 között a Fortus nevében szállították Magyarországra a szlovákiai Szlovnaft finomítóiból a nehéz fűtôolaj jelentôs hányadát, míg az ETL Rt. importálta a könnyű fűtô-olajat. A vámôrség akkori nyomozásai – közelebbrôl nem részletezett – közös befektetôi és működtetôi ér-dekcsoportot találtak az ETL és a Fortus hátterében. Az ETL Rt.-nél 1998-ban büntetôeljárást indított jövedéki és más bűncselekmények megalapozott gyanújával a vámôrség. A Népszabadság által ismertetett nyo-mozati információk szerint a Fortus Rt. tehát 1996 és 1998 között érintetté válhatott nagy mennyiségű (egyes adatok szerint 2,5 millió liter), késôbb illegálisan üzemanyagként értékesített fôtôolaj importjában.

A cégbírósági adatok szerint a részvénytársaság működésének törvényszerűségére akkoriban egyebek mellett nem másnak, mint Gyurcsány Ferencnek kellett ügyelnie, aki 1995 szeptemberétôl 1997 májusáig volt a Fortus felügyelôbizottsági tagja, és a cég egyik fô részvényese a Gyurcsány-cégbirodalom zászlóshajója, az Altus Rt. volt.

A botrány feltárása még várat magára, hiszen az Energol-ügy nemrégiben kezdôdött újra a bíróságon. A legismertebb olajszôkítési bôncselekmény-sorozat tizenkilenc vádlottja ôsszel számíthat az elsôfokú ítéletre. Az ügyészség vádirata szerint csaknem 6,7 milliárd forint kárt okoztak az államnak. A sajtó korábban többször is felhívta a figyelmet arra, hogy az ETL Rt. felügyelôbizottságában Karl Imre szocialista politikus, a Horn-kormány energetikai kormánybiztosa is helyet foglalt.

Mindezek után meglepô, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a parlamentben Kármán Irén, az olajügyekben nyomozó és brutálisan megvert újságírónô kérésére hivatkozva azt mondta: „a politikusok ne foglalkozzanak a támadással, különösen az MDF és a Fidesz képviselôi, hiszen az ô kormányzásuk alatt ütközött a legnagyobb ellenállásba az olajügyek feltárása”. Gyurcsány szerint mindebben élen járt egy „Pallag nevű képviselôjük”. „Az istenekre kérem, hagyjuk abba, hogy mindenbôl politikai ügyet csinálunk!” – fordult a képviselôkhöz.

Petô Iván SZDSZ-es képviselô a Fideszre utalva szintén úgy fogalmazott: politikai bizniszt csinálnak Kármán Irén megveretésébôl a „farizeusok”.

Takács Albert igazságügyi és rendészeti miniszter ígéretet tett az ügy határozott és pontos kivizsgálására. A kormány nyilvánosságra kívánja hozni az olajügyekben keletkezett, államtitkot nem érintô információkat.

A választási kampányok olyan alkalmak, amikor jelentôs pénzösszegre van szüksége a pártoknak, és ilyenkor nehéz ellenállni az ajánlatoknak. Az is elképzelhetô, hogy a jótékony adakozóról a párt nem is tudja, hogy maffiózó, aki olyankor támogatja a másik oldal pártjait is: bármelyik gyôz lekötelezettjeként csak nem fog kutakodni, hogyan szerezte a pénzt egy olyan világban, amiben, aki gazdag, csak az állami vagyonok magánosításával, vagy az állam további megkárosításával lehetett azzá. Ami pedig minden esetben az átmeneti korszak erkölcsi normája, hiszen a feladat az állami mindenhatóság lebontása, a magántulajdon-alapú társadalom létrehozása, ami annyira ilyen módon történt, hogy ez volt a természetes. No persze, nem mindenkinek, nem akárkinek, csak a még élô szocialista összeköttetés vonalán.

» vissza a HUNSOR honlapjára