Errôl külsô és belsô ellenségeink mindig is gondoskodtak, de a politikai baloldalnak erre tudományos módszerei vannak. Azon még külön el lehet tanakodni, hogy Magyarországon miért ment mindig sikeresebben mint másutt a társadalom osztályainak egymásnak ugratása.

Az osztálygyűlölet tudományos módszereinek legfejlettebb fokára a kommunizmus jutott. A szalámizást nem Rákosi találta ki, ô csak legjobb tanítványa volt a nagy elôdöknek. A XIX. század liberalizmusának kozmopolita vonulata már megcélozta az arisztokráciát, majd a dzsentrinek nevezett földbirtokos középosztályt, hogy 1919-ben nekirontson négy hónap után elvetélt kísérlettel, majd 1945-ben – egy újabb háborús összeomlásban, ezúttal külsô hatalom kiszolgálójaként – az egész társadalmi rendnek.

A kommunizmus, vagy leánykori nevén szocializmus, az osztálygyűlöletet teszi a társadalom megosztásának eszközévé. Hirdeti a munkáshatalmat, amely akkor teljesedik be általános jóléttel, ha a „haladás” ellenségeit elôbb elpusztítja. A Vörös Hadsereg oldalán megszerzett hatalmát úgy szilárdította meg, hogy elpusztította a magyar társadalom kultúra- és civilizáció-megtartó rétegét. Pedig – ha tényleg az lett volna a cél – a papíron oly szépen megfogalmazott szociális rendet és jólétet csak ezeknek a rétegeknek a helyzetbe hozásával érhette volna el.

A kozmopolita-alkotta bolsevizmus szívóssága és alkalmazkodóképessége átmenti a hatalmi elit uralmát minden új helyzetbe. Bár 1956-ban a kísérlet nem sikerült, az elkeseredett nép saját kezébe vette a törvényt és csak az egyik világhatalom fegyveres, és a másik világhatalom egyetértô beavatkozása taposta vérbe a kibontakozó szabadságot. Akkor még lett volna esélye a magyar társadalomnak öncélú magyar rendszert kialakítani, 1990-ben ez már nem sikerült. Az alkalmazkodóképesség ragyogó példája volt, ahogy az államközpontú szocializmus hatalmi elitje úgy vedlett át liberális kapitalistává, mintha csak ruhát cserélt volna. A tragédia ebben az, hogy kádári hatalmuk lóvátett milliói ezt a vedlést nem érzékelték. A munkáshatalom illúziója túléli a változás lényegét.

Ennek az illúzió-balgaságnak illusztris jelzése volt 1994-ben Horn Gyula elfogadása miniszterelnöknek. Igaz, hogy ennek már 13 éve, de ennek a közbutításnak most újabb apropója van, amiben ez a szánalmas figura a neoliberális kapitalisták díszprolija lesz. 1994-ben az SZDSZ húzódozott a koalíciótól, hogy az MSZP Horn Gyulát akarja miniszterelnöknek, de a kormányzás elnyerése érdekében megalkudtak a helyzettel. Az egész baloldal problémája volt, hogy nem tudtak különb legényt az élre állítani, de az alapszervezetekben is Horn volt a fogalom. Ez még a Kádár-kultusz meghosszabbítása, amivel igazolódik a hatalom „munkás-eredete”.

Az SZDSZ soha nem került volna kormányhatalomra az MSZP nélkül, és viszont – kivéve 1994-et – az MSZP rászorul az SZDSZ-társulásra. Sok összetevôje van annak, hogy a társas viszonyban jobbára a liberalisták akarata érvényesült. Amikor Medgyessy kormányelnöksége majdnem bukásba vitte a liberálbolsevisták kormányhatalmát, az SZDSZ mögötti üzleti körök az egyébként hatalmi mániás Gyurcsányt elfogadtatták a szocialistákkal – bukás vagy Gyurcsány –, akibôl kurtán-furcsán miniszterelnök is és pártelnök is lett. A nemrég létrejött SZDSZ–MSZP paktumról már beszámoltunk, ami a két újdonsült pártvezér-üzletember „egyeztetésének” eredménye. Ezzel elvégzett dolog lett a neoliberális reformok diktatórikus végrehajtása abban a koalícióban, amihez a többséget a falhoz állított szocialisták adják.

Ez volt az a pont, amikor a kormányzásban teljesen jelentéktelenné tett szocialistákat szent emberük ünneplésével kárpótolta a Gyurcsány–Kóka SZDSZ-es társaság. A szocialista elveket elvtelenül elhagyó szocialisták gyôzelemként fogadták a külföldi meghívottakkal felcicomázott ünneplést. A miniszterelnök felterjesztette Horn Gyulát a legmagasabb állami kitüntetésre, tudva azt, hogy egy kommunistának az sokat jelent, de bizonyára azt is tudta, hogy az államelnök nem fogja aláírni. Ebben ismét taktika volt: megerôsíti az MSZP-szavazókat a párt iránti ragaszkodásukban „az ellenséges indulatú” visszautasítás.

Volt egy kis epizód az ünneplésen, „a Gyula” még mondott volna valami alkoholosan ôszintét a reformokról, de Gyurcsány lerohanta, elragadta egy istentelen lendületű „Isten éltessen” köszöntéssel, fogva karját az épp naggyá teremtett kisembernek, aki nem tudott ellenállni, mert ahhoz már gyengén állt a maga lábán. Egyébként Gyurcsánynak az ünnepléssel az volt a szándéka, hogy dicsôségével tűnjön el Horn a politika színterérôl, ne zavarja a kapitalizmus manôvereit holmi szociális következmények emlegetésével.

Ez azonban még mind csak melléktermék. Ami a lényeg, benne vagyunk a kommunista hatalomátmentés folyamatában, amit azzal az ötlettel érvényesítettek 1989-ben, hogy az ellenforradalom-elméletet megtagadták, és Nagy Imrét nemzeti hôssé tették. Most tovább léptek ebben kommunista múltat igazoló folyamatban azzal az igénnyel, hogy Horn Gyulát állami kitüntetésben részesítsék, ami a forradalmat leverô kádári terrorhatalom igazolását jelentette volna. Újságunk 8-ik oldalán ismertetett színjáték ennek a szándéknak a megjelenítése. A jelenlegi kormányzó elitnek szüksége van bolsevista múltja fényesítésére ahhoz a szándékához, hogy hatalmát kiterjessze olyan törvényes lehetôségekkel megtoldva, amikkel fasisztának lehet bélyegezni és elhallgattatni minden ellenzéki megnyilvánulást. A művelt és fejlett Nyugat majd azzal is vele örvendezik, mint Horgyula boldoggá avatásának ceremóniájával.

Mert a dolgok bizony összetartoznak. A szovjet gyôzelem kapitalista elôsegítése, a szovjet szféra elismerése, a forradalom cserbenhagyása, a hidegháborús idôk világfelezése, az eladósítás, az átmenet garantálása a kommunisták számára olyan körív, amiben a két ellentétes világnézet egy pontban találkozik. Kicsiben, országon belül is beigazolódik a körív, az Amerika-imádó neoliberalisták kezdettôl máig tartó politikai koalíciójával a kommunista-utód szocialistákkal. Ebben a közegben nehezen tartható az a nézet, hogy 1956-ban kommunizmust elvetô nemzeti forradalom volt. Tavaly politikai provokációval – jelezzük, puszta provokáció az is, hogy kormányhatalomban vannak – mindent elkövettek, hogy lejárassák ’56 forradalmát, és most önelégedetten jelentik ki, hogy azóta rend van.

Nagy Imrét már nemzeti hôssé tették 1989-ben, október 23-át nemzeti ünneppé tették, de ebben az ellenforradalom/forradalom szemléletváltásban elsikkadt a forradalom lényege. Az alkotmány nem annak szellemébôl indult ki, hanem a szovjet megszállás sztalini alkotmányából. Parlamenti demokráciának tekintették az 1945 utáni rövid többpártrendszert, amiben tombolt a vörös terror, amiben csak a szovjet megszállók által engedélyezett pártok indulhattak, és azok is kezdettôl üldözésben részesültek, míg 1948-ra egyetlen párt maradt. Ez volt az az idôszak, amikor minden épeszű ember láthatta, hogy nem demokrácia épül, hanem diktatúra. Ekkor váltak el útjaik azoknak, akik a diktatúra szolgálatába álltak, és 1956 konfirmációs próbája volt a népellenes bolsevisták párthűségének. Ez volt az alapja a Kádár-rendszernek, amelynek 34 évet adott (a 12 tetejébe) az US–USSR világkormányzat.

Az U-kanyar igazolására eljött régi elvtársát ünnepelni Gorbacsov, aki el merte mondani Budapesten, hogy szükséges volt 1956-ban a szovjet beavatkozás. Az egykori szovjet államfô beszédében kitért arra is, hogy véleménye szerint Magyarországon még nem értékelték megfelelôen Kádár János történelmi szerepét. Az ország jelenvolt miniszterelnöke elmulasztotta figyelmeztetni a vendéget, hogy a Magyar Köztársaság állami ünneppé tette október 23-át, és ilyen kijelentés sérti az uralkodó közhangulatot. De miért is tette volna, hiszen Horn Gyula ünneplése is épp olyan provokáció. Horn forradalom utáni cselekedeteirôl, egy fegyveres pártalakulatba lépésérôl okiratok tanúskodnak, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) V. Kerületi Intézôbizottsága 1956. december 12-én felszólította „Horn Gyula elvtársat, hogy karhatalmi beosztása végett jelentkezzen Czinege Lajos alezredes elvtársnál” a Nádor utcai pártközpontban.

Az Adminisztratív Osztály vezetôjénél tett látogatása után a 24 éves pénzügyi elôadó bevonult szolgálatra a Hunyadi laktanyába. Ha ottani személyes ténykedésérôl nem is szólnak korabeli források, a zászlóalj féléves tevékenységérôl annál több jelentést találni. A pártkatonaságra azért volt szükség, mert a szétesett ÁVH nem volt kéznél. Egyértelmű, ha ebbe az alakulatba leellenôrzött, megbízható szovjetpártiakat szerveztek be, hogy ez politikai üldözô szerv.

Hazudik Horn amikor azt állítja, többek között a Die Welt-nek tett nyilatkozatában, hogy feladatuk a közönséges bűnözôk összefogása volt. Horn a megtorlás megindításában kulcsszerepet játszó élcsapat kitüntetéssel elismert tagja volt. Ilyen cselekményekben való részvétel számos országban valószínűleg kizárna egy politikust a közéletbôl, vagy ha maradna is a pályán, nem tartaná ildomosnak e cselekedeteket a „törvényes rend védelmének” beállítani. A karhatalmi szolgálatért kapott Munkás–Paraszt Hatalomért Érdeméremrôl már nem tesz említést.

Szerdahelyi Szabolcs, a Deport ’56 nevű civil szervezet vezetôje azt állítja, a Nyugatinál lezajlott tömegoszlató akciónál Horn Gyula is ott volt: „Bennünk felmerült a kérdés, hogy Horn Gyula karhatalmistaként vagy csak provokátorként vett részt az eseményekben. A rendelkezésünkre álló adatok szerint alapos a gyanú arra, hogy Horn Gyula nem vörös zászlós »tüntetôként« volt jelen a Nyugatinál, hanem fegyveres karhatalmistaként.” (A vörös zászlósok kiprovokálták a járókelôk felháborodását, hogy a pufajkások a megnyilatkozókat begyűjtsék, mint ellenforradalmárokat). A fentieket erôsíti meg a Ribánszky Róberthez – Kádár akkori titkárához – befutott, a karhatalmi egységek akcióiról szóló napi és heti jelentéseibôl leszűrt véleménye. Ribánszky Hornról a következôket mondta: „Hogy lehet például egy Horn Gyula most jobboldali? Ô, aki pufajkás volt. Nagyon kegyetlen pufajkás, hisz a pici emberek általában kegyetlenek, hisz megalázottak... Szóval karhatalmista volt, és mivel a bátyját nagyon kegyetlenül gyilkolták meg az ellenforradalmárok, a Gyula nagyon kemény volt. Ô vágott, lôtt, mint a bolond.”

Bizony nem nagyon szép ez a kép. Ribánszky a maga balos módján ráadásul jobboldalinak látja egykori fegyvertársát. Ami viszont Ribánszky memóriáját illeti, interjújában egy hibát azért 1994-ben felfedezett a Chrudinák Alajos vezette tévés stáb: a félszemű bátyot nem az „ellenforradalmárok” ölték meg, hanem egy szovjet tehergépkocsi gázolta halálra a Népligetnél 1956. december 13-án. Hogyan jutott Magyarország ebbe a politikai pöcegödörbe, holott megvolt rá a történelmi alkalom új erkölcsi alapokra épített, valódi demokratikus állam létrehozására? Itt vagyunk megint a rendszerváltásnak nevezett szégyenkônél. Pedig elhangzott a meggondolt, bölcs figyelmeztetés:

„A jogállam társadalmi elôfeltételekre épül. Eszményeiben konszolidált állapotot feltételez. Nem zárhatja ki kivételes állapotok kivételes kezelését, és nem fenyegetheti a nemzet létérdekeit. Hazai körülményeinkre vetítve: nem arra való, hogy jog elôtti vagy jogellenes állapotokat megörökítsen vagy átmentsen. A jogállamiság és jogfolytonosság eszméje magában foglalja tehát a folyamatosságot és a megszakítottságot egyaránt. Folyamatosságot jelent általában és azokban az esetekben, amikor a jogrendszer további működésérôl van szó. (Például a családjog, polgári jogi vagy a köztörvényes bűncselekményekre vonatkozó büntetôjogi jogviszonyok területén.) De megszakításról van szó akkor, ha a nemzet létérdekeit sértô jogellenes helyzeteket vagy azok következményeit kell felszámolni.”

E jogászi figyelmeztetés még jó idôben, 1991-ben, a megszálló szovjet-orosz csapatok távozásával egyidôben hangzott el. Megfogalmazója Dr. Zétényi Zsolt országgyűlési képviselô beterjesztette azt a törvényjavaslatot, amely az önkényuralom által politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények megbüntetését volt hivatva lehetôvé tenni. Indokolásában Dr. Zétényi ezt mondta:

„Meggyôzôdésem, hogy ezek a bűncselekmények minden külön törvényi rendelkezés nélkül üldözhetôk, mert büntethetôségük nem évült el. Nem évült el azért, mert az alkotmányos elvekbe ütközô módon, az állam által vagy érdekében elkövetett bűncselekmények üldözése tekintetében a dolog természeténél fogva nyugszik az elévülés mindaddig, amíg a tényleges állami üldözés lehetôsége meg nem nyílik. Ezt az elvet nemzetközi büntetôjogászok is elfogadták és helyeselték. A magyarországi szakértôk közül többen ugyancsak elfogadták az említett felfogást.” A törvény vitája során a parlamentnek csaknem kétharmada helyeselte a törvény tartalmát.

Sok érdek lendült az 1991. november 4-én elfogadott Zétényi törvény ellen, az Antall-kormány is húzódozott tôle, végül egy kérdéses legitimitású szervezet, amit még a pártállam parlamentje hozott létre, a neki tulajdonított illetékesség alapján az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte, ennek alapján a törvény meghalt. A hivatkozott alkotmány természetesen az, amit a politikai elit elfogadott: az 1947-es szovjet alkotmány magyar változata.

Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III.5.) AB határozata: „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy »Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetôségérôl« szóló, az Országgyűlés 1991. novem-ber 4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenes.” „A törvény sérti az alkotmányos büntetôjognak azt a követelményét, hogy a bűncselekmények büntethetôségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés idôszakában az elkövetôre nézve ked-vezôbb szabályok léptek hatályba.”

„A rendszerváltás legalitás alapján ment végbe. A legalitás elve azt a következményt támasztja a jogállammal szemben, hogy a jogrendszer önmagára vonatkozó szabályai feltétlenül érvényesüljenek. A politikai szempontból forradalmi változásokat bevezetô alkotmány és sarkalatos törvények a régi jogrend jogalkotási szabályainak betartásával, formailag kifogástalanul, és kötelezô erejüket ebbôl származtatva jöttek létre. A régi jog továbbra is hatályban maradt.”

Világos beszéd. A Rákosi- és Kádár-korszak bíráskodása jogérvényes maradt. Külön csemege az Olvasónak: a kilenc alkotmánybírói aláírás élén ez áll: Dr. Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke.

***

Nehéz ebbôl a kelepcébôl kikerülni. Az idézett alkotmánybírósági határozat értelmében „csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet elítélni (bűnösnek nyilvánítani) és megbüntetni...” Horn az elkövetéskor hatályos törvény szerint vágott, lôtt, mint egy bolond – ahogy a Die Welt-nek mondá – a törvényes rend védelmében. Ja ez már egy másik Alkotmány-bíróság? Avagy – amiben reménykedünk – számításba vették ennél a kitüntetésnél a közvélemény értékítéleti megsértésének veszélyét?

Dr. Zétényi Zsolt szavaival zárjuk ezt a még hosszan fejtegethetô esetet:

„A megsértett erkölcsi és jogi világrendet helyre kell állítani azért, mert tiszta lelkű, öntudatos nép nem létezhet le nem mosott gyalázat bélyegével. Az erkölcsi célokon kívül igen erôs, a szó legnemesebb értelmében vett politikai magyarázata és indoka van a felelôsségrevonásnak. Ez pedig nem más, mint a demokratikus államhatalom felelôssége és közösségvállalása a magyar nemzettel, amelybôl vétetett, amelynek akaratából kormányoz. A legitimitás tényébôl következik a megsértett magyar nép ellen elkövetett bűnök megtorlásának elemi kötelezettsége. Az embereknek le kell számolnia – nem emberekkel, hanem – azokkal a lidércekkel, félelmekkel, amelyek megbénítják, félelemmel töltik el és visszariasztják a hatalomban való részvételtôl, az önigazgatás gyakorlásától. Ilyen szembenézés, múlttal való elszámolás nélkül nem tudhatja az egyszerű magyar polgár, hogy elmúlt az az idô, amikor büntetlenül meg lehetett sérteni, életét is ki lehetett oltani, emberségét sárba lehetett tiporni.”

» vissza a HUNSOR honlapjára