Nagyon méltányos, hogy a tanácskozók és kísérôik sokasága ne szenvedjenek akadályoztatást a lassan gördülô utcai forgalomban, városnézô sétájuk, kocsikázásuk alkalmával. Kézenfekvô elgondolás volt, hogy a helybeliek ezekben a napokban ne közlekedjenek azokon az utakon és tereken, ahol a nagypolitikai nagyurak gyönyörködnek Sydney látványosságaiban. A háromnapos tanácskozás egyik napja pénteki munkanapra esik, amikor a város munkahelyeire igyekvô dolgozók, meg a teherforgalom zavarná a vendégek tágassági igényeit, ezért a NSW-i kormány úgy rendelkezett, hogy ezen a napon álljon meg a munka nagy-Sydney területén. Hirdetmény közli, hogy örvendjetek az ünnepnapnak, menjetek kirándulni ezeken a napokon, NSW tágasabb:

"From 7–9 September, Sydney-siders will enjoy the APEC bonus long weekend. It’s the perfect chance to get away and discover why there’s no place like New South Wales. From the coast to the country there’s a fantastic range of long weekend APEC deals on offer. From seaside resorts and mountain retreats to outback stations and romantic B&Bs, you’re sure to find your ideal get-away for the long weekend. Qantas-Link APEC special fares to regional NSW on sale now!"

Nagy története van hasonló nemzetközi konferenciák biztonsági intézkedéseinek, tüntetéseknek, azok kezelésének. Nem feliratokkal békésen ácsorgó nehézsorsú tüntetôkrôl van szó, hanem elszánt fiatalok sokezres létszámú szervezett csapatainak politikai töltetű garázdálkodásáról. Csak ízelítônek egy három évvel ezelôtti APEC-értekezlet elleni tüntetésrôl álljon itt egy tudósítás (amilyenbôl százat lehetne idézni):

„2004. november 22. Heves tüntetések, utcai harcok közepette zajlott a Santiago de Chilében rendezett APEC csúcs. A mass médiában inkább mint háború ellenes tüntetôk jelentek meg az antikapitalista, tôke ellenes proletárok. A hétvégi tüntetéseken a kapitalizmus és az iraki háború ellen tüntetô chilei tömeg festékbombákkal, kövekkel és üvegekkel dobálta a rendôröket, és barikádokat emelt – a rögtönzött akadályok kresztáblákból, padokból, nagyobb kövekbôl és szemétkonténerekbôl épültek fel. A rohamrendôrök pedig ismét vízágyúkat és könnygázt vetettek be. Mikor a rendôrségi helikopterek vetettek be könnygázt a tüntetôk ellen, egy kisebb, álarcos tüntetôkbôl álló csoport molotov-koktélokkal támadt egy McDonald’s étteremre. A huszonötezer fôre becsült tüntetô tömegbôl több mint százötven embert vett ôrizetbe a hatóság. Köztük három német és két amerikai diák is volt. »A gazdagok diktatúrája ellen vagyunk itt« – mondták. »Bush a jelképe a nemzetközi terrorizmusnak« – hangzott el az egyik tüntetô egyetemista szájából, míg Raúl Zurita költô, aki a Pinochet diktatúra alatt volt az ellenállás egy neves személyisége, a következôt nyilatkozta: »Bush ellen, az APEC ellen, a gazdagok diktatúrája ellen vagyunk itt.«”

Ez már az egykor nagyon eleven baloldal utolsó rugdalódzása. Lehet, hogy ezt is még a gazdagok finanszí-rozzák: ne legyen olyan föltűnô, hogy akkor múlik el az egykor virágzó kapitalizmus-ellenes mozgolódás, amikor beteljesedik a kapitalizmus világhatalma. Ettôl függetlenül a tény tény marad, és ha van rendbontás vagy annak esélye, a rendre vigyázó szerveknek feladatuk az elhárítás. A The Daily Telegraph aug. 6-án közölte, hogy a NSW-i zendülést elhárító csoport engedélyt kapott a Teaser stun-gun használatára, amelynek lövedéke pillanatig tartó magasvoltszámú áramütést okoz, ami nagy fájdalommal és az izmok átmeneti bénulásával jár. De ezt tömeg ellen nem használhatják, csak egy-egy személy ellen és csak személyes önvédelembôl. Ezt csak a tavalyi budapesti, ok nélkül fejre gumilövedékkel eszeveszetten lövöldözô rendôrök esetének kapcsán említjük.

A NSW-i rendôrség felkészültségére utal – csak a légi ellenôrzést említve –, hogy a szövetségi kormány 4 millió dollárt költött ennek az ellenôrzésnek a begyakorlására. Augusztus 30 és szeptember 10 között nagy Sydney fölött csak a rendôrségi gépek repülhetnek. Szükség esetére a hadsereg légiereje is rendelkezésre áll. A belváros egy részét – amit Central Business Districtnek neveznek – a China Town-tól a Circular Quay-ig 2,8 méter magas vasbeton elemekbôl lerakott kerítéssel veszik körül. 600 ezerért vásárolt a rendôrség vízágyút, és 30 busz áll rendelkezésre a rendetlenkedôk begyűjtésére.

Valamiféle Amerika-ellenességre számíthatnak, mert a rendôrség a McDonald’s és a Starbuck üzletek fenyegettségétôl tart. Objektumok vannak veszélyben, hiszen a világ vezetô politikusai és üzletemberei megközelíthetetlenek lesznek a tüntetôk részére.

Jó kérdés, ha már egyszerre ennyi embernek három napra össze kell gyűlnie, miért választanak mindig egy-egy nagyvárost? A pénteki munka-szűnnap sem új ötlet, így volt az Chilében is, és talán másutt is. Már szinte felkínálkozás jellege van az ilyen feltűnést keltô hétvégéknek. Hozzászoktatni az emberiséget, hogy így intézik a sorsát, ha tetszik, ha nem?

Figyelve a szervezett tüntetéseket, szervezettségükben, taktikájukban, viselkedési szokásaikban nagyon hasonlatosak. Joggal gondolunk azonos receptre, netán szervezô központra. A politika történetében gyakran elôfordul olyan cselekmény, amelynek az a rendeltetése, hogy undorító módszere miatt a közönség azokat sajnálja és fogadja erkölcsi védelmébe, akik igencsak rászolgálnak arra, hogy a társadalom nyilvános kiállással tiltakozzon ellenük. Három éve hírt adtunk egy genfi nemzetközi konferencia elleni tüntetésrôl, amelynek elôkészítésében a német és a francia vasút külön járatokat szervezett a tüntetésre készülôk részére.

Az APEC története

Abban az évben, amikor leomlott a Berlini Fal, nemcsak Európában indított el új lépéseket a szovjet állam jelentôségének leáldozására utaló látványos jelzés, hanem másutt is – ezek egyikeként jött létre az APEC 1989-ben. Gazdasági egyeztetô szervezke-dés volt miniszteri szinten, regionális alapon. Canberrában volt az elsô ilyen összejövetel („informal economic dialogue”) egyeztetni szakmai és gazda-sági törekvéseket. A kezdeményezésben 12 állam gazdasági miniszterei vettek részt: Malajzia, Szingapúr, Thaiföld, Fülöp-szigetek, Indonézia, Brunei, Dél-Korea, Japán, Új-Zéland, Ausztrália, Kanada és Egyesült Államok.

A második miniszteri összejövetel Szingapúrban volt, a harmadik Szöülben, Dél-Koreában. Ehhez már csatlakozott Kína, Hong Kong és Tajvan. Itt már fontos dologban egyeztek meg, elkötelezték magukat az áru és a tôke szabad áramlására, az emberi és természeti tartalékok hatásosabb felhasználására, és gazdasági növekedésre. A negyedik összejövetelen, 1992-ben, újabb csatlakozókat fogadtak be: Thaiföld, Mexikó és Pápua-Új-Guinea. Szingapúrban állandó titkárság létesült.

Ötödik alkalommal (Seattle, USA) már elkötelezettséget nyilvánítottak a piac szabadságára, a kereskedelem és befektetések nyitottságára. Indonéziában volt a hatodik „csúcs” 1994-ben, Chile felvételével. Itt volt az elsô goromba tüntetés és elhárítás. Érdekes határozatokat hoztak. Határozatba tették, hogy teljes és tevékeny támogatást adnak a World Trade Organizationnak, és lefektették a „2020 Plan” nevű elkötelezettséget, ami szerint megvalósítják 2010-re a piac és befektetés szabadságát az iparosodott, 2015-re az újabban iparosodott, 2020-ra a fejlôdô gazdaságú országokkal.

Ez már a globalizáció programja ebben a csendes-óceáni régióban, amely része lesz a teljes globalizációnak. Egyúttal a világ legnagyobb szabadpiaci régiója lesz 2020-ban népesség, kereskedelem, befektetés, gazdasági erô tekintetében egyaránt. A világ közel fele minden tekintetben. Oroszország és Peru (1997), végül Vietnam (1998) csatlakozásával elérte az APEC a mai 21 létszámot. Nehéz lenne ma megmondani, milyen élet lesz ebben a nagy jövés-menés szabadságban mindössze 3–13 év múlva, hiszen a jelen években – a terrorizmusra hivatkozva – mind nehezebb belépni az országba. Lehet, hogy lenyűgözô ez a nagy szabadkereskedelmi régió, de jó kérdés, hogyan lesz kezelhetô a legfejlettebb országok (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Japán) társadalmának elkeveredése a legelmaradottabbak társadalmával?

A neves közgazdász David C. Korten hoz fel erre egy személyes élményt:

„1988 és 1992 között Manilában, a Fülöp-szigetek fôvárosának kereskedelmi és pénzügyi központjában, Makatiban dolgoztam. Irodám egy felhôkarcoló tizenegyedik emeletén volt. Az ablakból Manila ötcsillagos szállodái közül kilátás nyílt háromra, továbbá látszott számos hatalmas banképület. A napnak szinte bármely szakában láttam egy vagy több magánhelikoptert, amelyek e felhôkarcolók tetején található irodákba vagy irodákból szállították éppen a manilai üzleti élet bennfenteseit, magasan szállva a legendás hírű, manilai forgalmi dugókban ragadt autók fölött, és messze ama ingázók fölött is, akik – autójuk nem lévén – kénytelenek voltak sorban állva a tömegközlekedés kipufogó gázainak vastag felhôjében várakozni. Manila másik felében, a Smokey Mountain nevű gôzölgô szemétdomb tetején húzódtak a kevésbé szerencsés manilaiak ezrei által hulladékokból összeeszkábált putrik. Lakóik abból éltek, hogy a bűzlô szeméthelybôl kiválogatták a palackokat, a műanyagdarabokat, meg egyéb eladható dolgokat. A fülöp-szigeteki lakosság évente százezerszámra hagyja el az országot, és kétségbeesetten keres valami munkalehetôséget külföldön, amibôl el tudnák tartani magukat és családjukat. A nôk közül sokan Japánban kötnek ki, ahol »szórakoztató személyzet«-ként dolgoznak, vagy beállnak cselédnek valamelyik közép-keleti országban. Ilyenek gyakran ráébrednek, hogy gyakorlatilag rabszolgasorba kerültek, és szexuálisan teljes mértékben kihasználják ôket. A fülöp-szigeteki kormány úgy tekint tengerentúlon dolgozó munkásaira, mint alapvetô devizaforrásra: ôk teremtik elô a pénzt, amit többek között arra fordítanak, hogy a fényűzô, légkondicionált óriásáruházak polcait feltöltsék importból származó, korszerű fogyasztói elekronikai cikkekkel, divatos ruhákkal. Az így elôteremtett pénzt arra is használják, hogy fedezzék az ország több mint 32 milliárd dolláros külföldi adósságát.”

Ez a példa szolgálhat elképzelni az ausztrál munkavállalók helyzetét a beözönlô, alacsony bérért is dolgozni hajlandó fülöp-szigeteki vagy mexikói stb. emberekkel szemben, majd amikor egy itteni japán vagy orosz tulajdonos gyárában egy szempont érvényesül: melyik lesz olcsóbb? Ez ellen az állam semmit sem tehet, hiszen magáévá tette a tôke és vállalkozások teljes szabadságát, nem is szólva arról, hogy olyan politikai erô a hatalom közelébe sem jut, amelynek munkásvédelmi elképzelései vannak. Hol vannak már a szakszervezetek, a bérsztrájkok?

A Korten-féle fülöp-szigeteki példa közvetlenebbül utal a magyarországi állapotokra, ahol a gazdasági élet már a globalizmus alapszabályai szerint működik, és halad abba az irányba, ahol a Fülöp-szigetek és Mexikó van. A magyar állam elérheti a globalizációban megkövetelt GNP eredményeket úgy is, hogy azt a helyileg idegen vállalatok termelik ki a magyar természet és munka kihasználásával, miközben a lakosság munkavállaló többsége még inkább elszegényedik. Ezen az úton még messze el lehet menni Budapest ötcsillagos szállodái és helikopteren szálldogáló miniszterek és üzletemberek mellett bűzlô nyomornegyedekig. Onnét már csak rendôri feladat az elégedetlenség lecsillapítása.

Említettük, hogy az APEC tanácskozásai miniszteri szinten történnek, ami arra utal, hogy helyben döntésképesek. Ez bizonyára nagy elôny nemzetközi tanácskozások esetében, de ha az 1994-ben Indonéziában megtartott tanácskozás határozataira tekintünk, kétségeink támadnak a döntés jogszerűségében. Áru, tôke, vállalkozás, munkaerô szabad áramlásának engedélyezése olyan méretű változások sorozatát valósítja meg, amely megszakítja az állam és társadalom történelmi folyamatát, és új pályára helyezi az ország és annak minden polgára életét. Frontálisan ütközik az alkotmánnyal és a közvélemény állam- és alkotmányszemléletével. Nagyobb horderejű ez a változás, mint lenne a köztársasági államformára való áttérés, ami már kétszer bukott meg népszavazáson. Ilyen horderejű változtatás sokszorosabban megkívánná a nép véleményének kikérését, mint az államforma megváltoztatása. Nem sok vigasz, hogy a szabad költözködés kölcsönös, ausztrálok épp úgy elözönölhetik Indonéziát, Indokínát, Fülöp-szigeteket viszonzásul, bár arrafelé nem ismerik el a multikultúrát.

Míg a korai APEC csúcstanácskozókon miniszterek találkoztak, a mostani már a nevében is mást jelöl:

„The APEC Australia 2007™ Business Summit, in a break with previous practice, is being organised directly by the Australian Government on an invitation-only basis. The summit has been designed to maximise the opportunities for genuine dialogue between economic and business delegates... provides unparalleled opportunities for strategic engagement and networking with prominent business leaders, international opinion setters, policy makers and leaders of Asia-Pacific Economic Cooperation (APEC) Member Economies.”

A címben (The APEC Australia 2007™ Business Summit) kifejezésre jut, hogy ez már üzleti tanácskozás (is), nem (csak) politikai. Persze így kívülrôl, csak sajtótájékoztatás alapján nem lehet, nem is szabad eldönteni a partnerség arányait, de annyira már megismerkedtünk magyarországi vonatkozásban a neoliberális gazdasági irányzat és politika viszonyaival, hogy itteni esetünkben is az üzlet, azaz a Big Business érdekeinek az érvényesítését véljük megvalósulni, mint elsôdleges szempontot. A nagy és jobbára ismeretlen üzletemberek mellett itt lesznek a nagy politikusok, élen Bush elnökkel, aki már a globalizmus szimbóluma, ô elôbb jön pár nappal, és korábban távozik, még fontosabb dolga miatt.

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO = World Trade Organization, 1995-ben alakult a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] utódaként) azért alakult, hogy a világkereskedelem liberalizálása minél nagyobb kört érintsen, de úgy hogy közben minden résztvevô a számára elfogadható gazdasági egyensúlyt alakíthasson ki. Ugyanakkor általánosan elfogadott cél volt, hogy a fejlôdô országok érdekeinek, fejlesztési szempontjainak különösen nagy hangsúlyt kell kapniuk. A WTO-ban a világ államai képviseletet kapnak, külön csoportot képezve a magasan fejlett, a fejlôdésben lévô és a fejlôdésben elmaradt országok. Itt minden ország védelmezheti gazdasági érdekeit. Tavaly a tárgyalások megszakadtak, az elmaradott országok nem látták lehetônek érdekeik védelmét. Erre utalt John Howard miniszterelnökünk, amikor azt mondta, hogy ha a Doha Round (Katar Doha nevű fôvárosában 2001-ben elindított) tárgyalások megfeneklenek, Ausztrália más megoldást keres. „We have negotiated free trade agreements with New Zealand, Singapore, Thailand and the United States. Other negotiations in the region – including with Japan, China, Malaysia and ASEAN – are underway.”

Kifejtette, hogy ezt a megoldást az Egyesült Államok javasolta, ami egy élô változat, és elfogadható – amennyiben a Világkereskedelmi Szervezetben nem jutnak eredményre. Megjegyezzük, hogy a Doha-forduló eredménytelenségét az Egyesült Államok okozta azáltal, hogy nem hajlandó engedményekre a mezôgazdasági termékek támogatása kérdésében. Szeptember után már aligha várható változás, mert kezdôdik a jövô évi elnökválasztás elôszezonja. Ilyenkor az amerikai politika megmerevedik – tudjuk 1956 óta mi is.

Ebben az értelemben várjuk a szeptemberi tanácskozás eredményeit, melyek ismeretében közelebb jutunk eltervezett sorsunk megismeréséhez.

» vissza a HUNSOR honlapjára