A legkézenfekvôbb megfigyelés azt mutatja, hogy ami másutt erény, az nálunk bűn. Két világháború és közben persze Trianon meg mindezek folytatása és következménye minden kétséget kizáró egyértelműséggel közli velünk, hogy a kollektív bűn és büntetés – ami elvileg és jogilag nincs is – magyarok esetében van, jogszerű és érvényes. Volt, van és marad. Nemcsak a múltat s jövendôt kell megbünhôdni, de hetediziglen azt is amit a képzelet magyar bűnként megteremtett, hogy legyen indokolás mindazon bűncselekmények elkövetésére, amik érték ezt a nemzetet az utóbbi közel száz évben.

(Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke aug. 9-én adott sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy pártja olyan törvény elôkészítésén dolgozik, melynek alapján a trianoni békeszerzôdés és a Benes-dekrétumok hatályának megkérdôjelezôit büntetôjogilag felelôsségre lehet majd vonni és bírói ítélettel börtönbe zárni. „Hadd tudják meg, hogy annak, aki a II. világháború utáni európai rendezést kétségbe vonja, börtönben a helye. Ott aztán majd töprenghet mindezekrôl” ... „A Magyar Köztársaság a szlovákok sérelmeit akkor sem tudná orvosolni, ha még további két évezredig fennállna. Szlovákia megszállása idején, szlovákok ezreit mészárolták le, családokat irtottak ki, az öregasszonyokat pedig magyar szomszédjaik aggatták lámpavasakra”– jelentette ki Slota. – Hogy csak egy napi gyűlöletrohamot említsünk, zárójelben.)

De már elôtte is tapasztalhattuk azt, hogy nálunk minden másként működik, ami jó annak is nagy az árnyéka. Így jártunk a XIX. század liberalizmusával, ami lendületbe hozta a nyugati országokat, nálunk – mialatt ipart és kereskedelmet ugyancsak fellendített – elszegényített milliókat, százezrek kényszerültek kivándorolni, birtokok jutottak árverésre, vállalkozások mentek tönkre.

Amikor nyugati szocialisták és más egyéb baloldaliak összegyűltek megvitatni, hogy miként szedjék szét Magyarországot a nacionalizmus szellemében létrehozandó új országok érdekében, Magyarországon „demokratikus” forradalmat szítanak a nyugati szocialisták budapesti vakoló testvé-rei, majd ugyanazok élenjáróan proletárdiktatúrát vezetnek be – ez szolgált beépített idokul a cseh, oláh és szerb nacionalizmusok részére, francia katonai támogatással szétdarabolni azt a Hungáriát, ahol már olyan jogrend volt és parlamenti demokrácia (igen, a királysági államformában, csakúgy mint Angliában), amihez fogható még ma sincsen azokban az országokban, amelyeket Magyarország testébôl létrehoztak.

Az elsô világháború befejezése érdekes politikai képletet talál Európában. A gyôzelem azé az eszmerendé (nemzetköziség, köztársaság, demokrácia, szocializmus, liberalizmus) amely az akkori politikai képletben komilfo (mai szóhasználattal: politikailag korrekt) volt, és amelynek szorgos művelôit a franciaországi szabadkôműves páholy (Grand Orient de France) foglalta egybe az uralkodó politikai irányzat részére rendelt tervekhez. Ugyanakkor a háború – éppen mert országok, birodalmak között indult, de nemzeti megvalósulások, nacionalizmusok érvényesülésében fejezôdött be – teljessé tette az európai politikának a nacionalizmus vágányára állítását.

Kettôs játék volt ez, amiben már jelen volt a nacionalizmus (a majdani náci, fasiszta stb.) szónak az ellenség megbélyegzésére alkalmazása, ugyanakkor amikor a gyôztes államok gyôzelmi mámora a fogalom teljességében nacionalista eufória volt. A békeparancsok – a nacionalizmus korabeli hevületének megfelelôen – kegyetlen diktátumok voltak.

A békeszerzôdések dokumentumai világosan vallanak a megalkotott nemzetközi jog gyűlöletben fogant nacionalista jellegérôl, de még ma is tart az a kor, amely elfogultan érzéketlen mind a béke nevében elkövetett igazságtalanság, mind az így létrehozott békének revánsgerjesztô jellege elismerése iránt. A háború megtanította az embereket nemzeti alapú gyűlöletre, a békeszerzôdések ezt a háborúkeltette eltévelyedést állandósították. Az újabb háborúnak el kellett jönnie, mert még hátra volt a teljes megalázás. Európa népeinek, kormányainak, uralkodó elitjének politikai természetrajza azonos volt a kor uralkodó szellemében. Még tudatalatti reflexei is azonosak voltak. A törésvonal ezután már csak a gyôztes–vesztes ellentétpár vonalán volt. Németország 1918-tól 1933-ig próbálkozott elfogadhatóvá lenni az európai uralmak részére. Politikai-világnézeti hasonlóvá válási törekvések jellemezték ezt az idôszakot. Attól kezdve hogy a német állam átváltott a köztársasági formára, nyitott volt a nemzetközi eszméket valló mindenféle baloldali–anarchista–bolsevista mozgalmakra, beállt azon kapitalista államok táborába, amelyek lelkes támogatói voltak a Szovjetunió életképessé táplálásának. A szovjet ipart német mérnökök serege építette fel olyan idôszakban, amikor saját hazájukban nem kaptak munkát. Mind ez a felkínálkozás hasztalan volt, nem lágyította meg a brit és a francia nacionalista könyörtelenséget, amelynek csak Németország teljes tönkretétele felelt volna meg.

Magyarországgal is így jártak el.

„A britek 1938-tól úgy ítélik meg, hogy Magyarországon a játszma eldôlt. Csúnyán fogalmaznak néha a külpolitikusok, amikor maguknak fogalmaznak, és nem gondolnak arra, hogy egyszer egy történész kezébe fog kerülni a dokumentum. Magyarországgal kapcsolatban az volt az álláspontjuk 1938 májusában, hogy kár pénzt és energiát pazarolni egy olyan országra, ahol a játszma már eldôlt. 1938. november 10-én aztán egy újabb nagy elemzés kerül a brit minisztertanács elé, amelyet Halifax külügyminiszter terjeszt elô. Ebben újra végigveszik ezeket az országokat: hogyan húzzák meg a brit érdekek határait, milyen lehetôségek vannak? Magyarország esetében változás történik – azt mondják, hogy úgy látszik, mégsem dôlt még el teljesen a játszma. Érdemes tehát valami energiát befektetni Magyarországba, hogy az adott állapot fönnmaradjon. Úgy fogalmaznak: »igaz ugyan, hogy Magyarország Németország táborába tartozik, németbarát külpolitikát folytat, nem tud mást folytatni az adott körülmények között, de ha mi, britek segítséget nyújtunk, akkor Magyarország bizonyos mozgásszabadságot biztosíthat magának. De milyen segítséget adjunk ehhez?« Nagyon keserű élményem, de keserű humora miatt is érdemes elmondani, hogy világosan lássuk a dolgokat... A brit minisztertanács elé került javaslat – amelyet hosszan vitatott a brit minisztertanács (Chamberlain miniszterelnökkel az élen), majd a kormányközi bizottság és a tárcaközi bizottság – az volt, hogy támogassák Magyarországot a következôképpen:

Magyarországról elég sok pulykát exportálnak Angliába. De a pulyka vámja nagyon magas. Három és fél penny volt akkor fontonként, tehát kilónként több mint hét. »Ha ezt leszállítanánk – mondta a javaslat –, ez megnövelhetné a magyar pulykaexportot, és ez gazdasági segítség lenne Magyarországnak Nagy-Britannia részérôl«, és úgy gondolták, hogy ez a segítség esetleg fönntarthatná azt az állapotot, hogy azt a picike mozgásszabadságot Magyarország kihasználja, amit a németbarát politikán belül azért mégis az adott kormány megteremtett magának – szemben azzal, ami várható lenne, ha Magyarországon a szélsôjobboldal kerülne hatalomra. Ezt elfogadta a brit minisztertanács, és egy hónappal ez után született egy belsô följegyzés, ami a brit külügyminisztériumban készült, és ez azt mondja, hogy bizonyos fizetési könnyítéseket tettek Magyarországnak, továbbá megvitatták a pulyka vámjának csökkentését, de pulykaügyben végülis a tárcaközi bizottság nem hozott döntést. Ez az elemzés azzal fejezôdik be – és ezt most keserűen vagy irónikusan mondhatja az ember, de hát szó szerint idézem –, hogy: »Úgy tűnik hát, már csak arra gondolhatunk, hogy erôfeszítéseink fô területe kulturális legyen«. Mindez 1938-ban történik, és eléggé világosan mutatja meg Magyarország helyét a brit politikában.” (Forrás: Baló György, Kilenc beszélgetés a 80-as évekbôl. Interjú Juhász Gyula akadémius, történésszel, Múzsák 1988.)

Ha hozzávesszük, hogy a brit piac csak dióbélen hizlalt pulykát vett át, azt látjuk, hogy a brit kormány stratégiai pulykapolitikája csak kihasználta azt a nyomorúságos állapotot, hogy a Trianon gödrébe taszított Magyarország el kellett vonja az élelmet polgárai szájától, hogy az uzsorásoktól valutát kapjon a hadisarc kifizetéséhez. Éppen 1938-ra szabadult fel az ország a gyôztes hatalmak (Tyler, népszövetségi pénzügyi fôbiztos) ellenôrzése alól.

A törésvonal napos oldalán a gyôztesek és szövetségesei nacionalista gyűlöletüket még önmaguk ôszintesége elôl is becsomagolták egy divatossá propagált eszmerendbe, aminek szép ókori nevet adtak: demokrácia. Aki pediglen a demokrácia-klub tagja, az az igazság oldalán áll, tett légyen bármit. Ugye, jól tudjuk, Csehszlovákia demokrácia volt, Magyarország pedig fasiszta diktatúra. Ezek eléggé tartós dogmák, hitelvi értékűek, máig tartóan. Nem tudja megrengetni a benesi dekrétumok nyilvánvaló gyalázatossága sem. A hitleri Németországot ellenállás nélkül kiszolgáló csehszlovák ipar és egész hadiipara kollaboráló múltja, nem érintette az ország gyôztes státusát. A Hitler által létrehozott Szlovákia is örököse lett a csehszlovák gyôzelmi privilégiumoknak, gyôztesutódként gyűlölheti és üldözheti az öröklôdô bűnben élô magyarokat az idôk vég-telenségéig. Pedig volt a magyar állam vonalasan öngyalázó népidemokratikus, ma pedig továbbra is a szomszédállamok érzékenységére figyelô liberális demokrata – nem mostuk le a gyalázatot.

A fajgyűlöletet magyarokkal is gyakoroltatták a népi németek kiűzetésével. Ez a bűncselekmény – ezt jól jegyezzük meg – a gyôztes nagyhatalmak utasítására, potsdami határozattal valósult meg, talán a művelt Nyugat gyarmati igazgatási hagyománya-inak európai alkalmazásaként, amit – szégyenünkre – a magyarországi fajgyűlölôk attól kezdve nagyhatalmi engedéllyel intézményesítettek. Ami a Szovjetuniót illeti, a háború befejezésekor, halmozott bűneinek tetejébe egy fontos területen a legélesebb és legbrutálisabb kollektív büntetést alkalmazta. Nemzetiségei szinte mindenhol ellenkeztek és lázadtak a háború ellen.

„Azt, hogy ez bizonytalan pont volt, olyan dolgok is mutatják, mint a szovjet háborús szépirodalom reprezentatív műve, Alekszandr Bek »A volokalamszki országút«-ja. Ennek hôse, nem véletlenül, egy nemzetiségi származású tiszt – pontosan azért, mert velük volt a legtöbb baj. Az angol külügyi delegáció egyik tolmácsa, Poszten, egy orosz származású közgazdász professzor, volt. Késôbb többször járt Magyarországon is, és egyik történész kollégámnak elmesélte, hogy egy beszélgetés során Sztálin elmondta Winston Churchillnek: »Biztosan feltűnt Önnek, milyen kevés nemzetiségi származású tisztet tüntettünk ki. Ne gondolja azonban azt, hogy ez rajtunk múlott. Mi politikai okokból a kvótát fölemeltük volna, de egyszerűen nem tartottak ki annyira, hogy ki lehessen tüntetni ôket.« A nemzetiségek megbízhatatlannak mutatkoztak. Ezért egy sor bűnösnek talált népet, a krími tatárokat, a kalmüköket, a meszheti törököket, az észak-kaukázusi balkár kisebbséget (és még néhány kisebb népet) áttelepítették közép-ázsiai területekre. Nem kaptak személyi igazolványt, hogy ne mehessenek el külön engedély nélkül, és a legrosszabb munkákat kellett végezniük. Több olyan bizottságot, amelyek a háború alatt a nemzetiségekkel együttműködtek, mintegy népfrontszerű intézmények voltak, nemcsak hogy megszüntettek, hanem likvidálták is a tagjaikat.” (Szabó Miklós: A Szovjetunió története).

Ha az a kifejezés, hogy nácizmus meg fasizmus azt jelenti, hogy fajüldözô, népirtó nacionalista, akkor a szlávok pánszláv eszmerendje évszázaddal megelôzte a németek nácizmusát, fasizmusát.

„Az 1848-as forradalom és szabadságharc orosz segítséggel történô leverése a magyar politikai elit számára egyúttal évtizedes félelmek beigazolódását is jelentette. A XVIII. század végének nemesi reformátorai a magyar nemzet – hagyományos értelemben vett, tehát a nemességet tömörítô politikai nemzet – politikai súlyának megôrzéséért indultak el a belpolitikai reformok ingoványos, magán- és még inkább közjogi buktatókkal teli útján, hogy a megromlott hatalmi viszonyok között kiutat találjanak. A francia forradalom és a napóleoni háborúk viharainak múltával a hatalmi befolyás problémája még égetôbbé vált: a reformkor államférfiai már olyan evidenciaként kezelték a szláv veszélyt, mely lángba boríthatja a térséget, maga alá temetve a magyar korona tekintélyét, sôt létét, az önálló Magyarország megvalósulásának minden esélyét. A pánszlávizmus hazai interpretációja erôteljesen befolyásolta a magyar liberálisok nemzetiségi politikáját: asszimilációs szándékaik mögött inkább a félelem, semmint a nemzeti agresszió munkált. Wesselényi, Deák, Eötvös és Kossuth egyaránt ferde szándékokat sejtettek a horvátok és általában a szlávok nyelvi panaszai és követelései mögött, a pánszláv mozgalom pedig mint Oroszország kinyújtott keze jelent meg a köztudatban. A szabadságharc leverése után e hatalmas tömbön belül, melyet a Magyar Királyság határain belül és kívül élô szlávok alkottak, különleges jelentôségre tett szert a Szerb Fejedelemség és Oroszország, az elôbbi mint a függetlenségi háború alatt az egy politikai nemzet eszméjére épülô Magyarországgal szemben a legerôsebb ellenállást kifejtô kisebbség anyaországa, az utóbbi mint a függetlenségi háború kimenetelét eldöntô, Európa sorsának alakításában egyre aktívabb szerepet játszó, vallási tekintetben is eltérô jegyekkel bíró nagyhatalom.” (Dán Károly: Kállay Béni és a magyar imperializmus).

Ha történelmi perspektívában nézzük a XX. század folyamán, Közép-Európa rendjének átrendezése során elkövetett emberellenes és nemzetellenes cselekedeteket, megállapíthatjuk, hogy a mai Európa politikai rendjét külsô erôszak hozta létre, amely Európát másodrendű hatalommá nyomorította, a vasfüggönytôl keletre esô részt pedig a gyűlölet állandósult völgyévé tette. A magyar nemzet a trianoni szakadékokban szövögeti a könnyített uniós országhatárokon át az egységesülés szálait, és keresi a módját a szomszédsági megértésnek, annak, ami most a Szent István ünnepi alkalmakkor is említésre került, hogy a Kárpát-medence szétszaggatott állapota együttes ártalom az ott élô minden nép számára. Ám a megértés politikája egyelôre csak reményt ígér, mert a prizma másik oldalán továbbra is csak az vetítôdik ki, hogy az ajándékul kapott területek biztonságos megtartása csak úgy lehetséges, hogy a magyarok onnan eltűnnek. Az idô ennek kedvez, de a magyarellenes nacionalisták türelmetlenek, minduntalan fel akarják gyorsítani a folyamatot. Nekik a XX. század két világháborús gyôzelem, gyarapodás, diadal, lehetôség: a nemzeti nagyság százada.

A magyar megmaradás olyan nemzetpolitikát követel, amelynek két alapvetô feladata van: a nemzet egyesítése és a Kárpát-medence gazdasági egységének visszaállítása. Mindkét követelmény megvalósítására történelmi esélyünk van.

Akadály van bôven, és azt is tudnunk kell, hogy a legtöbb akadály országon belül van. A határokon túli gyôztes-szemléletnek nagy vonzása van arra a rétegre, amely a már említett komilfo-magatartásban látja érvényesülését, a magyarság kárára. Ez a komprádor (a gyarmatosító tôkésekkel összejátszó, azokat kiszolgáló hazai tôkés) réteg, amely a bolsevisták által kipusztított magyar elit ellenében jött létre, ország feletti hatalmát az ország érdekeinek elárulásával, folyamatos gyengítésével igyekszik fenntartani. Állandó harcban áll a nemzeti szemlélettel, és szajkózza azt a gyôztesek gyűlölete igazolására alkotott propaganda szólamkészletet, amely a legyôzöttek örökös erkölcsi megbélyegzésére alkottatott. A kisantani gyűlölködôkkel versenyezve ítélik el a magyar nemzet élniakarásának megnyilvánulásait megbélyegzôen nacionalizmusként, hogy ebben a csomagolásban folytathassák minden magyar érték 1945-ben elkezdett pusztítását. Ezen a rétegen kell tehát túladni, mielôtt érvényesíteni lehetne a nemzeti érdekeket.

Reményt keltô elôrejelzést ad az esélyek kérdésében a kiváló délvidéki magyar pszichológus Dr. Hódi Sándor elemzô társadalomlélektani tanulmányában, amikor felhívja a figyelmet a globalizáció azon járulékos következményére, ami szerint: „A nagy egészben való feloldódás veszélye felerôsíti a védekezô reflexeket, melynek folyományaként a már bomlásnak indult etnikai közösségekben is újult erôvel jelentkezik a nemzeti identitáskeresés. A »nemzetek halálára« vonatkozó jövendölések nem új keletűek. A kommunisták is ezzel érveltek fél évszázadon keresztül, mígnem csôdöt mondtak vele. Vajon miért lenne ez a globalizáció esetében másként? ... A nyugati politikusok nem akarják tudomásul venni, hogy ebben a térségben, különbözô okoknál fogva, az emberek – egyéb közösségi keretek mellett – nemzeti közösségekben óhajtanak élni. Nevezhetjük ezt a felfogást nacionalizmusnak, elmaradottságnak, vagy aminek akarjuk, a stigmával azonban nem sokra megyünk, maguknak az érintett népeknek az akaratával szemben nem lehet tartós békét teremteni. ... Az a körülmény, hogy 250 év után az Egyesült Királyságban újjáalakulhatott a skót parlament és kormány, azt jelenti hogy talán mégis inkább a politikai decentralizáció jelenti a társadalom demokratizálódásának az útját, nem pedig a nemzeti önrendelkezési törekvések minden áron való elnyomása.” (Hódi Sándor: Nemzeti önkép, Logos, 2003.)

„Meg kell találni annak a módját, hogy a nép egészséges többsége, akiket eddig nem ragadott el a politkai élet, s akik ugyanakkor nem fordítottak teljesen hátat a közéletnek, hogyan tudnák megfelelô politikai és társadalmi formában saját érdekeiket érvényesíteni. Mindenképpen sort kell keríteni a hatalom decentralizálására, a helyi önkormányzatok megerôsítésére, a civil szféra felemelésére, amelyeket jelenleg a párthatalom fojtogat. És el kell érni, hogy a mondvacsinált demokrácia helyett a nép valóban a saját képviselôit segítse hatalomra, mielôtt még a párt-parazitizmus teljes egészében káoszba taszítja az országot.” (Dr. Hódi Sándor, Fotó & Média Internetes újság.)

Jól példázza ennek az írásnak a lényegét a „Székelyföld” feliratot tartalmazó tábla székelyek általi felállítása, és lebontatása négy nap múlva a román hatóságok által. A fénytörô prizmahatás ebben a két cselekményben érzékletesen felmutatkozik. Székely nemzeti érvényesülés meg a román nemzeti érvényesülés szemléleti konfliktusa, amit egy magyarnyelvű tábla is felgerjeszt – immár az európai uniós világban is. A Kárpát-medencébe benyomult balkáni viselkedés visszaszorítása legyen végre európai uniós feladat.

» vissza a HUNSOR honlapjára