Ilyenkor, október elején, történelmünk egy gyászos eseményére emlékezünk. 1849. október 6-án Aradon 13 személyt végeztek ki egy helyen, egy végben. A cselekmény rögzült a nemzeti emlékezetben, nem csupán azért, mert a szabadságharc neves katonai személyiségeit gyilkolták meg a királyi udvar ítélete alapján, hanem elsôsorban azért, mert ezek a személyek a nemzeti akarat megvalósításáért kapták ezt a gyalázatot. A nemzeti akarat, amirôl szó van, e döbbenetes cselekmény elkövetése elôtt másfél évvel reményteljes tavaszi rügyfakadás volt, akkor még csak egy kis csoport fiatal értelmiséginek, diákoknak merész vállalkozása, akik már a magyar reformkor eszméin nevelkedve megérezték a cselekvésre érlelôdés napját. Azóta számos történelmi elemzés látott napvilágot, eldöntendô ennek a vállalkozásnak igazolását vagy ártalmasságát, de a közértékelés egyértelműen nemzeti dicsôsséggé avatta a napot, március 15-ét, függetlenül a következményektôl.

Az a tény, hogy ez a nap a polgári nemzettéválásnak máig meleget adó szikrája volt, elnyomott minden józan mérlegelést. Ám a lelkesedés nem indokolja a gyakran emlegetett nézet elfogadását, miszerint ez a másfél év tette nemzetté a magyart. Az elôzménynek volt igazán nagyobb szerepe; a reformkor évtizedeit is tanítani kellene hazafias gyakorlatokon. Abban pedig a Széchenyi név ragyogott fel, aki a tárgyiasíthatatlan szabadság fogalomnak jelszóként alkalmazása helyett tanulást, gazdasági gyarapodást hirdetett. Kossuth a fellobbanó lelkesedés útján akarja bevinni az országot a szabadság állapotába, amirôl soha nem mondta meg, hogy az mi-lyen, Széchenyi megfogalmazott állapotok által elért eredményekben látta a lehetôségek viszonylagos szabadságát. Megfogalmazásainak bôséges tára van:

„Már pedig a szabadság legfôbb jó, s eképp bizonyos, hogy az soha nem lehet vad, tudatlan, rest, s önkényes embernek sajátja, hanem csak azé, ki nemesített kebeltül ösztönöztetve, s csinosult értelme által vezetve, szintúgy meg tudja becsülni mindenkinek sorstul nyert sajátját, valamint önmaga tulajdonát védelmezni bátor....”

„ ... s valamint a szabadság valódi lelkét csak tökéletesen igazságos s kifejlett ember ismerheti, úgy csak azon nemzetek lehetnek valóban szabadok, melyek a kultúra, a civilisationak azon lépcsôjén állnak már, melyrül azt látja a nagyobb rész, hogy csak úgy boldogulhat az egyes [egyén] valósággal és tartólag, ha mindenkinek sajátja megbecsültetik, s így természeti jussa szentnek tarta-tik.”

A józan mérlegelésnek lett volna értelme. Nemzeti függetlenség nem vívható ki egyedüliként egy ország számára, olyan környezetben, amely ilyen szerkezetet nem ismer el, mert hiszen létét fenyegeti. A Szent Szövetség, a dinasztiák világa, még ereje teljében van, Bécset akár moszkvai szuronyok védhetik. Habár a nemzetállamok világa már érik az idôben, a forradalmak levegôje lengi körül Európa fôvárosait – Párizsból biztatás árad, Amerikában lelkesednek a magyar forradalom hírére –, de kérdés: lesz-e majd segítség gerendatöréskor?

Március idusának fényéhez hozzátartozik október 6-a gyászos árnya. Nemcsak 13 megygyilkolt áldozata volt a megtorlásnak, hanem több száz, további ezrek várbörtönökben sinylôdtek. A levert szabadságharc után még évekig bujkáltak honvédtisztek és más körözött személyek. Sokan, a megélhetésükben tönkretett honvédek kéregettek, alamizsnán tengôdtek. Az ellenállás szelleme a hamu alatt izzott.

A pesti diákok elôször 1860-ban döntöttek úgy, hogy nyilvánosan megemlékeznek március 15-érôl. Az összegyűlt tömeg feloszlatása céljából a császári katonaság tüzet nyitott; a sebesült diákok egyike meghalt. Ez az eset nem elrettentette, de megkeményítette az érzéseket.

Minden az emlékezésben összpontosult. A kiegyezés (1867) Bécs és a magyar nemzeti vezetôk között kölcsönösen a helyzet reális értékelésén jött létre, csak innét lehetett tovább lépni. Nemzeti ünneppé elôbb csak április 11-ét, a magyar alkotmány születésének (1848. április 11.) napját tehették, ami a nemzet részérôl az alkotmányosságra való figyelmeztetés volt. Március 15-re és október 6-ra csak társadalmi egyesületek rendezvényein lehetett emlékezni.

Az október 6-i nyilvános megemlékezést az 1867-ben megalakult Gyöngyösi Honvéd Egylet kezdeményezte. A honvéd egyletek a volt honvédek anyagi támogatásán kívül a szabadságharc emlékhelyeinek megörökítését, eseményeirôl megemlékezést tartották feladatuknak. Ugyancsak Gyöngyösön tartotta a Társadalmi Kör és a Kaszinó az elsô március 15-i megemlékezést, ezt követôen 1882-tôl a megemlékezések nagyszabású tömegdemonstrációk lettek. Iskolákban csak az önképzôkörök emlékeztek e két nagy nap eseményeire. A Monarchia megszűntéig ezeknek a megemlékezéseknek rendszerellenes jellege volt. Hivatalos társadalmi és iskolai rendezvényekké Horthy Miklós kormányzósága idején váltak. A Bethlen-kormány kultuszminisztere, gróf Klébelsberg Kunó kezdeményezésére 1927 novemberében a parlament törölte a nemzeti ünnepek sorából április 11-ét, egyúttal hivatalos nemzeti ünneppé emelte március 15-ét.

Foglalkoznunk kell a lelkekben érlelôdött emléknapok különleges szerepérôl a népi emlékezetben. Elôírt ünnepek ezt nem tudják elérni, tiltások nem tudják érvényteleníteni. A ma egy híján 160 éves emlékezés hosszú történetében hivatalos állami ünnepként elôbb csak 18 évet (Horthy kormányzósága), majd máig 17 évet (a jelenlegi köztársasági idôszak) élt meg. Ez egyúttal az állami függetlenség éveinek összegezése is. A társadalom élményterében természetesen nincs ilyen tagoltság, de folyamatossága mellett hôfoka, általános élményszintje az említett 18 évben tetôzött. Annak a melegébôl tudott újra megjelenni 1990-ben.

1848-nak az a tragédiája, hogy nem valósult meg általa a reformkor. Pontosabban hôsei és lelkisége már hiányoztak abból a fellendülésbôl, ami ’67 után bekövetkezett, amibôl a haladó szellemű magyar nemesség kimaradt, mert szinte teljesen tönkretette a császári bosszú. A tönkretételt szó szerint kell érteni, ’67 nem jóvátétel volt, hanem kölcsönös alku az adott helyzetben. Az érvényesülés a Bach-korszak után minden bentvolt, beküldött, beáramlott idegeneké volt, a hódítás gyarmatosítás méreteit öltötte. Így a helyzetet lenyugtató kiegyezés nem tudott a letaglózott reformkor jóvátétele lenni.

A magyar társadalom még ma sem tudta feldolgozni 1848 lelki tragédiáját. A magyar reformkor komoly ígéret volt felzárkózni a XIX. század nyugati fellendüléséhez a Kárpát-medence adottságaival. Ehhez kellett az alkotmányos útra lépés. A történelemadta pillanatot kihasználta a magyar reformifjúság, a pesti forradalmat követô 36 nap múltán kihirdette a király a frissen alkotott alkotmányt. Ezt kellene betanulniuk az iskolásoknak a 12 pont helyett vagy mellett.

Magyarország államformája az 1848-as alkotmány alapján alkotmányos királyság lett, berendezkedését tekintve pedig polgári parlamentáris ország.

Bécs polgárai ugyancsak alkotmányos monarchiát követeltek Ausztriának, amelynek soha nem volt alkotmánya, jogi státusa szerint Habsburg családi birtok volt. Ha ezt elfogadta volna a bécsi udvar, ha nem szegi esküjét V. Ferdinánd, nem bánhattak volna úgy a Monarchiával, mint tették, rá 70 évre. Helyette legnagyobb támaszát támadta meg. Megmutatta a nemzetiségeknek a Trianonba vezetô utat. Megmutatta Moszkvának a Kárpát-medencébe vezetô utat. Minden erôt, amit a magyar nemzet összegyűjtött a levert Rákóczi szabadságharc óta, szétvertek Moszkva hadai és Bécs büntetô, pusztító gépezete. Azóta nem tudunk egy nevezôre jutni, együtt lépni, összefogni a nemzeten belül. Azóta nem tudunk megszabadulni hódítóktól és hódítók kártékony kiszolgálóitól.

Az elszakított területeken tisztábban maradt meg ’48–’49 misztériuma. Egyrészt a nemzeti szellemet sorvasztó Pesttôl való távolság, másrészt a trianoni sors-adta szerep teszi, hogy nemzeti kapaszkodóként ápolják a két nemzeti ünnepet. Erdélyben még külön zarándokhelyként szolgál Arad, mint a nemzetpusztítás gyászos színtere.

„A kollektív emlékezési gyakorlat során szimbolikusan a magyar kisebbség társadalmi emlékezés által határozza meg saját identitását és viszonyát politikai-társadalmi környezetével szemben. A vértanúkra való megemlékezési gyakorlat politikai jellegű rítusként működik, ami közösségi funkciót tölt be, és egy társadalmi drámának a szerves része. (Írja Péter László a Pro Minoritate, 2003/3. számában. Fejtegetése fontos számunkra:) A helyszín önmagában beszédes: kétszeresen is történelmi helynek minôsül, a kétszeres társadalmi dráma fizikai megtestesítôje. Elôször, itt végezték ki az osztrák hatóságok 1849. október 6-án az elbukott magyar forradalom és szabadságharc tiszti vezérkarának tizenhárom tagját. Másodszor, a helyszín 1918 óta egy Romániához tartozó városban, Aradon van, Erdélyben, ahol, a magyar etnikum kisebbségbe szorult. A kivégzés pillanatától kezdôdôen október 6. összekapcsolódott a magyar történelemmel, míg a másik társadalmi dráma töréspontja 1918, Erdély Romániához való csatolása. A második társadalmi dráma máig tart. Az emlékezés tartalmát tekintve a múltról beszél, de a jelenrôl szól.”

Nem is lenne értelme, ha nem szólna a jelenrôl is, hiszen a másfél évszázaddal ezelôtti dráma további ismétlôdései erkölcsi kötelességgé teszik a megemlékezések tárgyi kibôvítését. Ez különösen vonatkozik a mai magyar államhatárok között élô magyar társadalomra, amelyben a már csak pislákoló október 6-nak – ellentétben az erdélyiek hagyományvilágával – nincs hozzáadott, bôvített értelmezése. Így ez már nemcsak hiányos, de káros is. A kár óriási, valósággal kikezdi a nemzettudatot, azt sugallja, mintha az aradi gyalázat óta – amivel az egész nemzetet, a szabadság gondolatát, az erkölcsi helytállást gyalázták meg – ilyen többé nem érte volna a nemzetet.

Egy teljes félévszázad kiesik a nemzeti kegyelet emlékezetébôl. A XX. század derekán ismét akasztófával politizálnak és szocializálnak, amire a nemzeti kollektívum már nem reagál úgy, mint nemzeti méltóságában megtámadott, sértett fél. Már csak nyáj, amelyikbôl szenvtelenül kiemelik a vacsorára valót.

Paskievics hadai elvonultak a piszkos munka elvégeztével, átadva a helyet a császári bosszúnak. Malinovszkij marsall otthagyta a szovjet haderôt, készséges kiszolgálói megkezdhették az ország védelmét ellátó honvédek perbefogását, kivégzését, a nemzet megalázását minden módon. Ezek a perek, kivégzések feldolgozatlanok, nem juthattak be a nemzet kollektív tudatába. Megemlítésüket hiányoljuk az októberi megemlékezések alkalmából.

Amíg az 1849-ben bekövetkezett katonai legyôzetés utáni évtizedekben élénk emlékezetben maradt az aradi gyalázat, a második világháború romhalmazán berendezkedô bolsevizmus magyar katonai és állami vezetôket akasztó, lelövetô ítélkezései nem hagyhattak olyan nyomot a társadalomban, mert a terror és az agymosás az egész lakosságot sújtotta. Az ’56-os forradalmat követô akasztások áldozatai is csak a rendszer összeomlása után kaphatták meg a hôsiesség és mártíromság osztályzatát. A mai magyar társadalom kegyeletôrzô közösségtudata elsorvadt az utóbbi fél évszázadban.

A XIX. század magyarja még akart nagyot cselekedni, fölemelkedni a kárpát-medencei méretekhez és a magyar történelem nagy korszakaihoz. A XX. század elsô felében szétdarabolták a nagyot alkotás műhelyét, második felében az alkotás tűzét is eltaposták. Innét kellene új honfoglalásra indulni, visszahódítani legalább a maradék országot a nemzet egységének megteremtésével, hogy az is el ne vesszen. Helyt kell állni, mert a történelem folytatódik az új keretben is. Ki kell bontakozni Trianon lelki béklyóiból is.

Egyébként ha van olyan ebben az egységesülô Európában, hogy egyenlô elbírálás, akkor tessék felszámolni az elfogadható együttélés érdekében azt a háborúalkotta elrendezést, hogy vannak gyôztesek és vannak vesztesek, és a gyôztesek büntelenek, a vesztesek bônösek és bűnük soha nem évül el, és továbbá kollektíve is bűnösök, utódaikban is, in eternum amen.

Éppen napjainkban felfakadóban van a Benes dekrétumok üszkösödô gennyes sebe. Ennek bűzölgésében vizsgázik most az Európai Unió; kiveti-e magából a szlovákok által Európa jogrendjébe becsempészett kollektív bűnösség jogérvényét? Ideje lenne felvetni a háborús bűnösség jogrendjének párjaként a háború utáni bűnösség jogrendjét, ami a védtelen, ellenállásra képtelen és ártatlan polgári lakosság elleni bűncselekményekkel foglalkozik, olyan bűnesetekkel, amelyeket faji, vallási, nemzetiségi, állampolgári megkülönböztetés alapján, és súlyosbítottan kollektív alapon követtek el, és amelyek kihatnak mind a mai napig, az akkori áldozatok utódaira is.

Mit lehetne tenni tehát a magunk portáján? Legyen végre rend a nemzettudat területén. Vissza kell szereznie a magyarnak önmegbecsülését a jelenkori történelemismeret helyreállításával. Ennek egyik fejezete a realitások talajára helyezni a nemzeti ünnepek és megemlékezések értelmi és érzelmi tartalmát.

1956. október 22-én a MEFESZ és a Budapesti Műegyetem hallgatóinak éjszakai gyűlésén megfogalmazott elsô követelések között már szerepelt a „nemzeti ünnepek visszaállítása”, elsôsorban március 15-ét megnevezve, melyet 1951-ben töröltek a „piros betűs napok” sorából. Néhány 1956. október 23-i programváltozatban október 6-a ünneppé nyilvánítása is megjelent, mint „nemzeti kegyeleti nap”. Ezt követôen már csak az Orbán-kormány foglalkozott a kérdéssel, 2001-ben 237/2001.(XII.10.) Korm. rendelete alapján ezt a napot nemzeti gyásznappá nyilvánította.

Az emigráció példaadásának tekinthetô, hogy amióta kiadunk Kalendáriumot illetve Falinaptárt Ausztráliában, tehát 1964 óta, március 15-e neve: Magyar Szabadság Ünnepe, és október 6-a Magyar Mártírok Napja néven szerepel. Ennek értelme tudatosan az általánosság elfogadása volt, hogy lehessen szólni a Bocskai szabadságharcról is, Rákóczi szabadságharcáról is március 15-én, és hogy egy napon emlékezzünk meg október 6-án mindazokról, akik nemzetük megvallásáért vagy annak szolgálatában szenvedtek mártíromságot.

» vissza a HUNSOR honlapjára