A Magyar Szocialista Párt elrakta a jelképet jobb idôkre, de a vörös drapériát megtartotta, ami jelzi, hogy az érdekcsoportok együtt vannak, jól érzik magukat. 2002-ben sikerült ismét kormányra kerülniük, és 2006-ben újra. Nagyon vékonyan, és távolról sem tisztességesen. Idôközben sikerült az ellenzék vezéréhez mérhetô, vele szembeállítható személyt találni a vörös televényben, akit elôbb miniszterré, majd miniszterelnökké ügyeskedett a párt, akivel újabb négyéves kormányhatalomra jutottak.

Utóbbi idôben azonban számukra aggasztó fejlemények jelentkeztek. A nép egyre jobban rádöbben arra, hogy becsapták, ismét szamárrá tették. A közvélemény fokozatosan távolodik a kormányzó pártoktól a kor-mány politikája miatt. A kormány erôs embere, Gyurcsány miniszterelnök alapvetô változtatásokat erôszakol a pártjára, olyan reformokat, amiket a külföldi tôkés érdekeltségek követelnek, amiket a közgazdászok neo-libetrális tanoknak neveznek. Amik eddig megvalósultak illetve megvalósulásuk következményei megmutatkoztak, százezrek érdekeit sérti, megélhetését veszélyezteti. A Gyurcsány-kormány elkötelezettsége és a közvélemény ellene fordulása feszült helyzetet teremtett a magyar politikai porondon.

Gyurcsány nem szállította a sikert az ország népe számára, de a szocialista párt számára sem, márpedig annak ígérete vette rá a párt vezetôit félreállni és utat engedni egy kintrôl a fejük fölé emelt, a pártmunkában eddig nem szerepelt újfiúnak. Az MSZP mélyeibôl egyre erôsödô morgás hallatszik. Ez nem veszélyes egy ilyen diktatórikus vezetéshez szokott párt alapszervezeteiben. Jelzésértékű azonban az, hogy neves baloldali poli-tikai elemzôk feszegetik a kérdést, hova vezet ez a kormány- és Gyur-csány-ellenes hangulat, és milyen következmények történhetnek, ha ez a folyamat tovább erôsödik. A szocialista államhatalom fenntartásából meggazdagodott érdekcsoportok aggódását sejthetjük a baloldali politikai elemzôk egyre-másra megjelenô írásaiban, melyekbôl nem a miniszterelnök pozíciójának, hanem a szocialista pártnak a féltése hangzik ki. Még pontosabban az, hogy szívesen lecserélnék Gyurcsányt, hogy már ne a párt is vele bukjon. Két dolog azonban aggasztja ôket: kit tegyenek a helyére, és milyen politikával? Továbbá, hogyan lehetne elérni azt is, hogy az ellenzék félreállítsa Orbán Viktort? Ez utóbbi cél érdekében évek óta megy a hajsza, lehetetlenné tenni Orbánt országon belül és kívül.

Lengyel László a baloldal legnevesebb politikai gondolkodója, akire nagyon odafigyel a baloldali politikai elit. A Népszabadság szept. 22-i számában írja:

„Lement a megszorító csomag elsô éve. Nincsenek utcai harcok. Szép idô van. Rossz hírek. Gazdasági mutatóink – növekedés, infláció stb. – nemcsak közép-európai versenytársaink, hanem az Európai Unió alatt. Nem fölzárkózunk, hanem leszakadunk. Nem mennek elôre a reformok. Nem állt helyre a kormány és az ellenzék hitelessége. Se új arcok, se új gondolatok. Rossz körben forgunk. ... Szeretjük nagyon Gyurcsány Ferencet, de ha nem képes jól kormányozni, a szétszedett rendszereket összerakni – már nem szeretjük. Imádjuk Orbán Viktort, de ha képtelen valami értel-meset mondani a mindennapi életrôl, és nem fog tudni kormányozni – nem kérjük.”

„Ha az egyik fél, a kormányoldal talál valakit a baloldalon, aki tiszta kezű – nemcsak közigazgatásban nem lopott, hanem a privatizációban sem – nem felelôs közvetlenül az elmúlt hat év kormányzati baklövéseiért, s ért valamihez – a gazdasághoz vagy a közigazgatáshoz, netán a joghoz, akkor nyert ügye van. Egy éve írtam, hogy Gyurcsány Ferencnek egy éve van hátra: meg kell szorítania, és el kell kezdenie a reformokat. Hitelessége teljes elvesztése után ennyi adatott neki. A megszorítás jól-rosszul sikerült, a reformok igen részlegesen eredményesek. Hitele továbbra sincs. Becsületes dolog az lenne, ha a továbbra is kemény, nem népszerű költségvetés beadása után, önként átadná a helyét valaki másnak. Megalázó várnia, hogy háta mögött összesúgnak, utódját találgatják. Ezzel bizonyítaná, hogy ô nem Orbán Viktor, aki állandó vereségei után is, ha kilökik az ajtón, visszamászik az ablakon.”

Lengyel László szorgalmasan hamisít. Mindenáron azonosít: a két oldal – két vezér nála az alapképlet. Ebben a mondatában éppen a bukás kérdésében hamisít. A megbukás peremén álló Gyurcsányt derékíti az általa feltételezett önkéntes távozással. Amitôl még nem derék legény, mert még nem távozott. Orbánt nem lökték ki az ablakon, hanem két nagyon is kérdéses választáson alul maradt a szavazócédulák számával. Ezt a pártján belül is így értelmezték, ezért lehetett újra és újra pártelnökké. Lengyel László ismét csak összehasonlít:

„A baloldalt az különböztette meg pozitívan korábban a jobbtól, hogy a társadalom ügyét elôbbre valónak tekintették a személynél – el is küldték, ha kínlódva, késve is Hornt és Medgyessyt.”

Nézzük csak. 1994-ben a megrontott MDF által elrontott gazdasági helyzet miatt állt elô az a történelmi ficam, hogy a várt változás élményétôl megfosztott nép leváltotta a kormányt, azzal a bizakodással, hogy a szocialisták „szakértô kormányt” ígértek. Megkapták a gyôztes MSZP-tôl Horn Gyulát, de már csak a gyôzelem után, akinek a személyével a megbukott MSZMP költözött vissza a hatalomba. Az a tény, hogy Horn a párt részérôl a legesélyesebb volt a miniszterelnöki székre, az MSZP gárda vészesen alacsony színvonalára utal. Ezt akarták jobbítani 2002-ben Medgyessyvel, ami egy másik szegénységi bizonyítvány volt. Ôt még jó idôben lecserélték. Lengyel László ebbôl is baloldali érdemet varázsol, mondván hogy Horn és Medgyessy párt általi menesztése annak jegyében történt, hogy „a társadalom ügyét elôbbre valónak tekintették a személynél.”

Az igazság az, hogy Orbán Viktor volt a mérce, olyan valakit kellett találni, aki hozzá mérhetô, vele szemben kiállítható. Ezt Gyurcsány Ferenc személyében vélték megtalálni. Erre állt rá a gépezet: mindenkit hátra, Gyurcsányt a párt élére! A párt egyvezéres diktatúrája az Országgyűlés házában egyvezéres törvényhozást, a kormányban egyvezéres kormányzást eredményezett. Ekkora hatalma Kádárnak sem volt, hiszen neki is, csakúgy mint Rákosinak, félszemmel Moszkvára kellett figyelni, másik szemével a környezetére, az összeesküvések fészkére. Mennyivel jobb környezet egy bolsi diktátornak a mai parlamenti demokrácia, amely a sztalini törvények átmentésével olyan szerkezetet kapott, amelyben lehetetlen leváltani a miniszterelnököt, tett légyen bármit is.

Lengyel László fölteszi a kérdést:

„S vajon mit tenne Orbán Viktor, ha teljesen új szereplô állna vele szemben? Milyen hihetetlen újdonsággal áll elô húszéves, matuzsálemi politikai pályafutása újabb megpróbáltatásakor? Ha máskor nem, az elmúlt évben Orbán bebizonyította, hogy tökéletesen alkalmatlan nemcsak az ország, hanem a modern jobboldal vezetésére. Egész Európa liberális reformokkal kínlódik, ô ezek ellen szónokol és népszavaztat.”

Ha teljesen új szereplô állna vele szemben? Ez egy jó kérdés. Honnan vesz elô az MSZP egy Orbán ellen kiállítható új pártvezért? Nos, ez legyen az ô gondjuk. Ismét kintrôl? Ezt a szégyent nem viselné el az egyszer már háttérbe kergetett pártvezetô gárda. Egyszer megtették, mert azt mondták nekik, ezt a párt érdekében meg kell tenni.

És hogy milyen hihetetlen újdonsággal állna elô Orbán Viktor? Annyi problémát összegyűjtött a baloldali kormányzás, hogy aligha lesz szűkében a feladatoknak. Például az alábbiakban körvonalazta a helyzetet a lakitelekiek huszadik évfordulóján rendezett tanácskozáson, amelynek tárgya éppen a hogyan tovább volt, a kiút a mai bajból, ami vetekszik a 20 évvel ezelôttivel. Orbán Viktor Lakiteleken világosan fogalmazott:

„Mostanra kiderült, hogy az új baloldal valójában nem más, mint egy újfajta milliárdos klikk, amely bevezette Magyarországon a maffiapolitikát, amely pillanatnyilag teljesen eluralta a közéletet. Ez az új baloldal lényege és semmi több. Ez az új baloldal három tekintetben mutatta meg az igazi arcát: lerombolta a rendszerváltás erkölcsi fundamentumait, tönkretette a gazdaságot, és elindította a hatalommal való visszaélés politikáját.”

A másik politológus régi ismerôsünk, a bukófélben lévô szovjet-rendszer bukdácsolásainak részleteirôl a ’80-as évek vége felé Tamás Gáspár Miklós írásait közölték az ausztál lapok, legtöbbször csak TGM névvel. Egyike volt a késô kádári idôkben sokat szereplô „disszidenseknek”, Kádár-ôfelsége cirógatva üldözött ellenzékének. Marxista alapú nézeteit gyakran változtatja, hogy mindig izgalmasan érdekes legyen. Fôleg a baloldalt leckézteti (a jobboldalt csak gyalázza) integer baloldali eszmeiséggel – az ô egyéni megfogalmazásában. Most éppen Gyurcsánnyal foglalkozik:

„Az ancien régime, a »bolsevista« cidevant nómenklatúra szociokulturális stigmáitól megszabadult Gyurcsány, elsôként az »utódpárt« vezetôi közül, megszerezte »az ellenfél kultúrájának«, az újbaloldaliból és ellenzéki ellenállóból, az ancien régime hipermodernista, majd posztmodernista ellenzékébôl nagyrészt polgári liberálissá vált értelmiségnek a bizalmát.”

A mi vulgáris fogalmazásunkban ez így hangzana: – A magukat nagytôkéssé összerabolt fôbolsevisták körükbe fogadták Gyurcsányt. Nem érdemelte meg a bizalmat, hiszen:

„Éppen ô volt az, aki a baloldaliságot kisajátítva a neoliberális-neokonzervatív offenzívával szembeni ellenállás dicsôségét átengedte a szélsôjobboldalnak. Az, hogy ma Magyarországon a »baloldali« azt jelenti, hogy »kétes hírű, Amerika-barát milliárdos«, nem kizárólag a gátlástalan és lelkiismeretlen jobboldali propagan-dának köszönhetô, bár ebbôl aztán igazán nincs hiány. Az, hogy ma – az önsorsrontó szociálliberális sajtónak is köszönhetôen – Orbán Viktor tűnhet föl holmi »baloldali« törekvések autentikus, hiteles képviselôjének (avval talán, hogy meghirdette a milliomosok osztályharcát a milliárdosok ellen?), bizony mindenekelôtt a Magyar Szocialista Párt vezérkarának (amelyet Gyurcsánynak, a várakozások ellenére, egyáltalán nem sikerült átalakítania) köszönhetô, amely Gyurcsány I és Gyurcsány II - egymással szögesen, sarkosan ellenkezô - politikáját ugyanavval a lelkesedéssel követte, ma pedig már (félelmében) egyre gyakrabban kifelé kacsingat.”

No, persze értjük a filozófiai magyarázatot, az elsô Gyurcsány-kormány adakozó volt, tehát „baloldali”. A második a neoliberális nagytôke szolgálatában mindent visszavett, és beindította a folyamatos kifosztórendszert, és így módot adott Orbánnak, hogy ô legyen a köznép védelmezôje. Az a tétel, hogy a baloldal a köznép védelmezôje, a legnagyobb történelmi hazugság. Ellenkezôleg elszegényítôje (kapitalizmusban) és proletárrá süllyesztôje (a szocializmusban). A magyar köznép jobban tudja, mi a baja Gyurcsánnyal, mint a baloldali politológusok.

Tölgyessy Péter alkotmányjogász, az SZDSZ alapító tagja és egykori elnöke egy interjú keretében az alábbiakat mondta:

„A miniszterelnök nem a pártján belüli szamárlétrán lépegetve emelkedett a szocialisták élére. Medgyessy Péter bukása után a baloldal utolsó reménye volt Orbán Viktor megállítására. Választási diadala egy pillanatra megkérdôjelezhetetlenné tette vezérségét. Ám, hogy a gazdasági összeomlást kivédje, nyomban bele is kellett kezdenie a megszorításokba. A reformerség hôsies pózával iparkodott pótolni a választásokon nyert legitimációja kicsorbulását. Ha csak szavakban van reformpolitika, oda lehet pótolhatatlansága. A 2008-as költségvetés elfogadása után elvileg így kitelhet ideje. Csakhogy az utolsó leheletéig küzdeni fog. Szenvedélye a politikusság, a siker az egyedüli világnézete. A szocialisták között nem látszik a Fidesz vezérének újabb legyôzôje. De Orbán Viktor is dolgozik, így nem kizárható Gyurcsány újabb sikere, ám vele, másik szélsô lehetôségként, akár történelmi vereséget is szenvedhet a kormánykoalíció.”

Gyurcsány halott, mondja Tölgyessy Péter, mert véget értek alakváltozásai, s ennek következtében képtelen a küzdelemre. Volt feltörekvô vállalkozó, volt nemzeti közepet és jóléti rendszerváltást ajánló tanácsadó, volt balra kampányoló fejlesztô, volt rettenthetetlen reformer, most 48 pontos konszolidáló reformrealista – ez már sok. A költségvetés beadása után menni fog. Orbán viszont örökre itt marad, és ellenében kell fölállnia egy bátor harcosnak.

*

A cím (Takarodik vagy eltakarítják) két lehetôséget feltételez. Ez így természetesen csak az idézett politikai elemzések említette esélyekre utal. A harmadik lehetôség az, hogy marad, kitölti az idejét. Az elsô kettô mellett, mint láttuk, a kormány és a miniszterelnök kudarca szól. A forrongásokra alkalmas ôszi idôszak még elôttünk van, és a költségvetés buktatója is. A tüntetôk megveretése megóvta a kormányt a további nagyméretű demonstrációktól, de presztizsben nagy árat fizetett érte. A megismétlés mindkét oldalról valószínűtlen.

Gyurcsány leváltása pártja részérôl kockázatos, a leváltás ügyének nincs látható elôkészülete, nincs vezére, aki majd a miniszterelnöki székbe vagy a pártelnöki székbe ülne. Az SZDSZ a választáson volt 6 százalékának felét sem mondhatja elérhetônek. Kívülrôl nincs esély kormányt dönteni, sem a parlamenti közegben. Még elképzelhetô hogy elszabadulnak az indulatok az MSZP táborában, de annak sikerre vitele kétes. Viszont, ha így folytatódik a kormányzó pártok gyengülése, 2010-ben elbúcsúzhatnak a kormányhatalomtól hosszú idôre. Van olyan vélemény, hogy ennek elébe kell menni elôrehozott választásokkal. Nem fogunk unatkozni a közeljövôben sem.

» vissza a HUNSOR honlapjára