A ’80-as évekre a hatalom második vonulatának utánpótlásra elôkészített nemzedéke, a világot járt, külföldön pallérozott fiatalúr-elvtársak elôbb észrevették mint a hatalom pártmaszlagon érdemesült betonfejű lumpen pártelit tagjai, hogy: váltani kell. A váltásra áhítozók figyelték a nyugati világ éppen erjedô politikai folyamatait: a megszilárduló nyugat-európai konzervatív rend ellenében nyomuló, liberalista irányzatokat, és ügyesen, már akkor bejelentkeztek a nemzetközi tôke szolgálatába.

Ugyancsak jó kapcsolatban álltak azokkal az elvtársaikkal – Nagy Imre egykori párton belüli híveivel –, akik a kádári megtorlás elôl nyugatra menekültek, fôleg Párizsban gyülekeztek, magukat reformkommunistának nevezték. Ôk alapozták meg a Nagy Imre kultuszt, jelentettek meg könyveket, folyóiratokat, amelyek kifejezett célja volt a forradalom dicsôségének kisajátítása a reformkommunisták számára. Erre a szemléletre alapozták az elvtársak – a párizsi emigráció és a hazai szamizdatos műellen-zékiek – a rendszerváltoztatást.

Minden változás úgy eredményes, ha érzelmi alapon történik. Mi más, mint Ötvenhat igazolása, lehetett volna alkalmasabb erre a célra. A kádári tisztogatásnak bôven volt áldozata a kommunisták körében is, hiszen Kádárnak november 4-e után nem csak az utcától és a munkások ellenállásától kellett félnie, arról is biztosítani kellett a kezébe letett diktatúrát, hogy a meglazult pártban érvényesíti az egy akaratot, és annak a rendjét, hogy csak egy hivatalos irányzat van.

Ez meg is merevítette a hatalom szerkezetét, ami a 80-as évek több rugalmasságot igénylô légkörében hátrányos volt a rendszer részére. Ez a helyzet bátorította fel az érvényesülésre váró második vonalat. Ráéreztek, hogy a merevség oldására Ötvenhat igazolása alkalmas eszköz lesz. A terv a Történelmi Igazságtétel Bizottságban valósult meg 1988 tavaszán.

Kozák Gyula (az SZDSZ egyik alapítója, a Nagy Imre-temetés egyik szervezôje, az 56-os intézet egyik alapítója) írja a kezdetekrôl (Élet és Irodalom 2006. dec. 1.): „Közös történetünk 1981-ben kezdôdött. Kerekasztal-beszélgetés ötvenhatról. Fölsorolom a résztvevôket: Csalog Zsolt, Donáth Ferenc, Halda Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Szabó Miklós, Széll Jenô, Vásárhelyi Miklós és jómagam. Az 56-os forradalmat »raktuk össze« egy éven át, megkíséreltük az igaz (és talán valódi) történetét elmondani. A belügy, csodával határos módon – bár mint késôbb kiderült mindenrôl tudott – nem avatkozott közbe. A rendszerváltásig ez volt a legteljesebb és leghitelesebb története a forradalomnak. És ez volt a magva annak a tudományos műhelynek, amelybôl az 1956-os Intézet született. [Litván] Gyuri sürgette, hogy készítsük el a forradalom kronológiáját, írjuk meg a történetét. A kronológia itthon szamizdatban jelent meg, Párizsban a Magyar Füzetekben, a forradalom története már legálisan, a rendszerváltás elôtti utolsó pillanatban, 1989-ben. Hogy a meghívott alapítókon keresztül a szervezet széles kört képviseljen, Fónay Jenô, Obersovszky Gyula, Hegedűs László, Mécs Imre, Erdélyi Tibor személyében ott voltak a fegyveresek, Dénes János, Rácz Sándor, Nagy Elek a munkástanácsokat, a munkásságot képviselte, s természetesen a kivégzett nagyimristák özvegyei, illetve Szilágyi József lánya is a TIB tagja lett. De ott volt az alapítók között Fekete Gyula író, Darvas Iván és Mensáros László színművész, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László, a Bibó-per két életben lévô tagja, s a Recsket is megjártak közül Pártay Tivadar és Zimányi Tibor.”

Ez a széles kör késôbb szétválik, az SZDSZ és a Soros Alapítvány kebelbeliek ernyôje alá nem mindenki illik oda.

Az „írók a teraszon” nevű internetes portálban Ónagy Zoltán így közli az idôrendet:

„1985-tôl a gazzal sűrűn benôtt 301-es parcella besüppedt gödrei feltűnnek a BBC híradóiban, a The New York Times címoldalán.

1988 tavaszán volt ötvenhatos politikai foglyok megalakítják a TIB-et.

1988 június 16-án a párizsi Pére-Lachaise temetôben felavatják Nagy Imre és társai szimbolikus sírját.

1988 májusában az MSZMP leváltja Kádárt, aki morcosan ellenez mindenféle szembenézést a múlttal – (»Múlt nincs, jelen van és jövô, menjetek a p.....a, elvtársak!)” – ami nem csoda a tények ismeretében.

Az 1988. június 14-i PB-ülésén határozat születik, hogy a rendôrség verje szét a Batthyány örökmécsesnél tartott Nagy Imre-emlékezést. Grósz elvtárs pártfôtitkár a június 16-i tün-tetés szétverése után az Egyesült Államokban kijelenti, »Nagy Imrét helyes volt bíróság elé állítani, mert egy miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az alkotmányt«. Augusztus 4-én Grósz bejelenti: »humanitárius szempontokból megtörténhet a kivégzettek eltemetése«. És a legendás Grósz-mondat: »El kell tudni viselni és kell tudni kezelni«.

Pozsgay Imre 1989. január 28-i beszédében, 1956-ot »népfelkelésként« minôsíti, ... a PB 1989. február 7-i ülésén kifejti saját és pártja motívumait. Szerinte a népfelkelés szó azért különösen jó, mert »nem hordoz szovjetellenes tartalmat, de antisztalinista és kielégíti jelen pillanatban azokat is, akik másik variációt dédelgetnek magukban, a forradalom, nemzeti forradalom és függetlenségi háború, függetlenségi harc gondolatát. Ez az összefüggés az, ami véleményem szerint a pártot kisegíti egy aktuálpolitikai kényszerbôl született fogalom fogságából anélkül, hogy teljes identitását és önbecsülését aláásná, anélkül, hogy az egész párttal szembenézve kellene itt valami különleges számonkérést és elszámoltatást véghez vinni. [...] Tehát nem arról van szó, hogy szakítani az ellenforradalom kategóriájával, hanem arról is, hogy nehogy újra forradalom legyen a neve egyértelműen.»

A szavak mögött világos a szándék, megmaradni a hatalomban minden áron, Ôk még az új fogalmakat is kiötlik, ne fáradjon szegény megfáradt, műveletlen társadalom.”

Ismét Kozák Gyulát idézzük:

„1989. június 16., Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja volt a rendszerváltozás konkrét pillanata. Ritkán adódik a történelemben, hogy egyetlen aktushoz, egyetlen idôponthoz köthetô egy meghatározó jelentôségű társadalmi, politikai változás”.

Készen volt tehát a recept, ideológiát a reformkommunisták kevertek a fôzelékbe, és a magyar néppel lenyelették. Ezen az alapon lehetett elkerülni a rendszer megbélyegzését és érvénytelenítését egy nemzetgyűlés által. A következményeket most nem követjük, csak a forradalom ünneplésének, megítélésének sorsát.

Negyvennyolc megünneplésének történelmébôl tudhatjuk, hogy az ilyen ünnepeket minden kormányzat igyekszik a maga politikai eszméje igazolására felhasználni. Ötvenhat megünneplésének rövid 17 éves története is igazolja ezt a tételt. A rendszerváltoztató kommunisták sikerre vitték szándékaikat:

1. Ötvenhatot a reformkommunisták forradalmává történészkedték.

2. Ezt a forradalom-szemléletet az 1989-ben deklarált köztársaság eszmei alapjává tették.

Ezt erôsíti meg – sokadszor és sokadikként – Gyurcsány Ferenc ezév október 4-én a Nagy Imre Társaság évfordulós rendezvényére küldött köszöntô levelében:

„ ...megtiszteltetés számomra, hogy levélben köszönthetem Önöket. Nagy Imre és köre számomra baloldaliként és a köztársaság híveként, demokrataként is fontos. ... Nagy Imrét és körét a Harmadik Köztársaság alapító atyáiként tisztelem, hiszen az általuk képviselt elvek és értékek maradéktalanul az újratemetésük után, 1989-ben megszületô új köztársaságban tudtak érvényesülni, illetve mai politikai hazánkban, amely ma szabad, de nem magára hagyott ország – tagja az Eu-rópai Uniónak és a NATO-nak, a kontinens és a szabad világ legnagyobb érték- és érdekszövetségeinek. Hiszem, hogy Nagy Imre és köre lehetne a közös nevezô a mai, már nem csupán versengô, de kifejezetten megosztott politikai elitnek, illetve a közélet, az ország, a köztársaság hagyományai iránt érdeklôdô polgárok sokaságának.”

No, lássuk, milyen elvek és értékek érvényesültek az 1989-ben megszületô új köztársaságban?

Amíg ’56-ban a reformokért lelkesedô párttagok és az október 23-ára a kommunisták által a helyzetük megmentése érdekében elôráncigált Nagy Imre álmában sem gondolt a szocializmusnak nevezett egypártrendszer lebontására, többpártrendszerű parlamenti demokrácia bevezetésére – 1989-ben viszont pont errôl volt szó.

Igaz ugyan, hogy 1956-ban, október 28-ára elôkerültek a korábbi politikai pártok, de az nem a reformkommunisták, sem pedig Nagy Imre akarata volt, hanem a gyôztes társadalmi forradalom kommunizmus ellenes jellegének természetes következménye, amit – tessék figyelni – az orosz hatalom jóváhagyott.

Charles Gati így ír errôl: „Amikor Nagy Imre október 30-án visszatért irodájába Orsó utcai otthonából, készen állt arra, hogy újabb lépéseket tegyen a felkelôk követeléseinek teljesítésére. Tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval. Helyettese, Tildy egyébként egy teljes órás magánbeszélgetést folytatott Mikojannal; megvitatták a többpártrendszer visszaállításának kérdéseit, s beszámolója szerint Mikojan »mindenbe beleegyezett«”

Nagy Imre még aznap rádóbejelentést tett: „A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erôk hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány, az MDP Elnökségével egyetértésben, a nemzet életében sorsdöntô elhatározásra jutott, amelyet a következôkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezi. Ennek megfelelôen a nemzeti kormányon belül szűkebb kabinetet létesít, amelynek tagjai: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és a szociáldemokrata párt által kijelölendô személyiség.”

Nagy Imrérôl illik elmondani, hogy egy hét múltán csatlakozott a forradalomhoz. Tehát csak az elkövetkezô 5, azaz Öt napra lépett a nemzet hűségébe. De, mint láttuk, nem a szovjet ellenében, hanem annak engedélyével. Nagy Imre életre szólóan elkötelezte magát a kommunizmus eszméjével. Feladata volt a forradalom leverése. Minden megtett ennek érdekében október 30-áig. Új feladata lett, a forradalom élére állni, annak irányát eltéríteni. Ekkor találták ki a Nemzetôrséget, Király Béla szerepét. A feladat, amiben Kádárnak is volt szerepe, meghaladta képességeit. Elbukott a feladatban, a kommunizmus hűségében.

A Nagy Imre köpenyébe kapaszkodó kommunistáknak nincs erkölcsi alapjuk azon fejlemény hôsének szerepére, amelynek feladata volt az egypártrendszer lebontása a ’80-as évek végén. Sajnálatosan, mégis ôk valósították meg a rendszerváltoztatást – a nemzet érdekei ellenében. Az új neoliberális világgazdasági irányzathoz való készséges felajánlkozásuk ismeretében eléggé kétes értékű kitüntetés a Harmadik Köztársaság alapító atyáiként üdvözölni ôket.

„Az ötvenhatos célokat csak nagy általánosságban és áttételesen lehetett az 1989-es köztársaság viszonyaira vonatkoztatni. Valójában más volt a tartalma a formálisan azonos nemzeti és demokratikus törekvéseknek. Másként jelentkezett a nemzeti függetlenség problémája egy összeomló birodalom peremén, amikor az európai integráció jelentett reális perspektívát, mint az ötvenes években, amikor a Szovjetunió vezetôi éppen a birodalom megszilárdításán és kiterjesztésén munkálkodtak. A rendszerváltáshoz vezetô világtörténelmi folyamat tendenciája nem csupán illúziónak mutatta az egykori harmadikutas szocialista célokat, hanem egyenesen visszahúzó erôknek tüntette fel képviselôit. A liberális demokrácia kiépítése és az új világgazdasági helyzethez való alkalmazkodás kényszere nem volt összeilleszthetô a munkástanácsos, a közvetlen demokrácia gyakorlatát meghonosítani kívánó, jelentôs állami tulajdont fenntartani szándékozó ötvenhatos eszményekhez.” (Ripp Zoltán: III. Magyar Köztársaság – 1989. A tárgyalások eredményei és az új köztársaság.)

A magyar forradalmakat nem lehet pártcélokra kisajátítani. Soha nem volt egyiknek sem politikai ideológiája. Egyetlen eszménye volt: a szabadság. Az egyén, az ország, a nemzet szabadsága. Ebbe beletartozik a ki-zsákmányolástól mentes gazdasági élet is, meg a manipulációtól mentes szellemi élet. Az – amire oly sokat hivatkoznak mostanában –, hogy parlamenti demokrácia van, jogállam van, szólásszabadság van – ez idáig mind egyéni szabadságigényt teljesítô intézmény – ha valóban meg is valósulnak –, de hiányoznak közülük a közösség szabadságának biztosítékai.

Egészen sajátosan a november 4-i fegyveres lerohanás által kiváltott munkásellenállás volt a forradalom folyamatában az a részleg, amely politikai ideológiának is nevezhetô elgondolást fogalmazott meg, és hitt abban, hogy annak megvalósulását ki tudja kényszeríteni a kialakult helyzetben, és éppen a szovjet lerohanás után megindított sztrájkokkal és egyéb közakarat-megnyilvánulásokkal.

Rácz Sándor a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke írja „Parázsló szándék, Emlékek és tények 1956-ról” című könyvében:

„Mindenki tudja, hogy Magyarországon a termelôeszközök 1956-ban állami tulajdonban voltak. A forradalom alatt a magyar munkások eldöntötték, hogy a termelôeszközöket elveszik az államtól, és társadalmi tulajdonban működtetik tovább, de ehhez be kellett vezetni a gyárakban a munkás önigazgatást. A munkás önigazgatáshoz pedig ki kellett alakítani a munkástanácsokat. Ez az óriási méretű társadalmi átalakulás napok alatt, felsô irányítás nélkül ment végbe az egész országban.”

Rácz Sándor idézi Kemény Istvánt (Magyar Munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Párizs, Magyar Füzetek kiadása. 1986.), aki szerint:

„A szocializmus mindig a termelôeszközök köztulajdonát hirdette. A termelôeszközök állami tulajdonba kerültek, és az állam fölött uralkodó pártvezetôség rendelkezett róluk. Magyarországon 1956-ban került sor elsôízben arra, hogy a gyár valóban a dolgozó kollektíva kezébe kerüljön. Meg is maradt tulajdonukban egészen januárig, mert hiába özönlöttek be november 4-én a szovjet csapatok, hiába alakult meg a Kádár-kormány, a gyárak továbbra is a munkástanácsok kezében maradtak. Egészen addig, amíg a megszállók és az általuk megszervezett fegyveres különítmények be nem hatoltak a gyárakba, le nem tartóztatták a munkástanácsok tagjait és sok más munkást is, szét nem verték a sztrájkolókat és a tüntetôket. Csak kivégzésekkel, börtönökkel, internálásokkal tudták a gyárakat visszavenni a munkásoktól, valamint azzal, hogy az egész országban mindenütt végig verték az embereket.”

Ne szélhámoskodjanak tehát a mai hatalom kommunistái-kapitalistái holmi ’56-os eszmei utódlásról szóló hazudozással, hiszen ôk voltak az államosítás ürügyén a magyar vállalkozások elrablói, ôk voltak a magyar munkások fegyveres üldözôi, a nemzeti vagyon újra államosítói, majd ennek a nemzeti vagyonnak kiárusítói és nemzetközi kapitalista kézre juttatói.

Ezekkel együtt ünnepelni Ötvenhatot? Soha! A hűségesek ünnepeljenek csak magukban, mindaddig, amíg el nem jön magyar földre az a szabadság, amiért munkásifjak és diákok kimentek az utcára ország–világ tudomására hozni, hogy a folyamatosan veszélyeztetett szabadságért ki kell állni mindenkor és bárki ellen.

» vissza a HUNSOR honlapjára