írta Csapó Endre
a HUNSOR munkatársa, a Magyar Élet főszerkesztője
2007. október 23., Magyar Élet, HUNSOR.se
Harminchárom év után (1989-ben) az akasztófás párturalom torkán akadt apapagályként betanult szó: ellenforradalom. Mindigis érezhették, mintpárjának, a felszabadulás szónak is, nehéz dolga volt megvalósulni anyilvánvaló valóság ellenében. Nem ment könnyen a hatalomnakbeleterrorizálni az új szótárt a társadalom tudatába.
A ’80-as évekre a hatalom második vonulatának utánpótlásra elôkészített
nemzedéke, a világot járt, külföldön pallérozott fiatalúr-elvtársak elôbb
észrevették mint a hatalom pártmaszlagon érdemesült betonfejű lumpen
pártelit tagjai, hogy: váltani kell. A váltásra áhítozók figyelték a nyugati
világ éppen erjedô politikai folyamatait: a megszilárduló nyugat-európai
konzervatív rend ellenében nyomuló, liberalista irányzatokat, és ügyesen,
már akkor bejelentkeztek a nemzetközi tôke szolgálatába.
Ugyancsak jó kapcsolatban álltak azokkal az elvtársaikkal – Nagy Imre
egykori párton belüli híveivel –, akik a kádári megtorlás elôl nyugatra
menekültek, fôleg Párizsban gyülekeztek, magukat reformkommunistának
nevezték. Ôk alapozták meg a Nagy Imre kultuszt, jelentettek meg könyveket,
folyóiratokat, amelyek kifejezett célja volt a forradalom dicsôségének
kisajátítása a reformkommunisták számára. Erre a szemléletre alapozták az
elvtársak – a párizsi emigráció és a hazai szamizdatos műellen-zékiek – a
rendszerváltoztatást.
Minden változás úgy eredményes, ha érzelmi alapon történik. Mi más, mint
Ötvenhat igazolása, lehetett volna alkalmasabb erre a célra. A kádári
tisztogatásnak bôven volt áldozata a kommunisták körében is, hiszen Kádárnak
november 4-e után nem csak az utcától és a munkások ellenállásától kellett
félnie, arról is biztosítani kellett a kezébe letett diktatúrát, hogy a
meglazult pártban érvényesíti az egy akaratot, és annak a rendjét, hogy csak
egy hivatalos irányzat van.
Ez meg is merevítette a hatalom szerkezetét, ami a 80-as évek több
rugalmasságot igénylô légkörében hátrányos volt a rendszer részére. Ez a
helyzet bátorította fel az érvényesülésre váró második vonalat. Ráéreztek,
hogy a merevség oldására Ötvenhat igazolása alkalmas eszköz lesz. A terv a
Történelmi Igazságtétel Bizottságban valósult meg 1988 tavaszán.
Kozák Gyula (az SZDSZ egyik alapítója, a Nagy Imre-temetés egyik szervezôje,
az 56-os intézet egyik alapítója) írja a kezdetekrôl (Élet és Irodalom 2006.
dec. 1.): „Közös történetünk 1981-ben kezdôdött. Kerekasztal-beszélgetés
ötvenhatról. Fölsorolom a résztvevôket: Csalog Zsolt, Donáth Ferenc, Halda
Alíz, Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz
Sándor, Szabó Miklós, Széll Jenô, Vásárhelyi Miklós és jómagam. Az 56-os
forradalmat »raktuk össze« egy éven át, megkíséreltük az igaz (és talán
valódi) történetét elmondani. A belügy, csodával határos módon – bár mint
késôbb kiderült mindenrôl tudott – nem avatkozott közbe. A rendszerváltásig
ez volt a legteljesebb és leghitelesebb története a forradalomnak. És ez
volt a magva annak a tudományos műhelynek, amelybôl az 1956-os Intézet
született. [Litván] Gyuri sürgette, hogy készítsük el a forradalom
kronológiáját, írjuk meg a történetét. A kronológia itthon szamizdatban
jelent meg, Párizsban a Magyar Füzetekben, a forradalom története már
legálisan, a rendszerváltás elôtti utolsó pillanatban, 1989-ben. Hogy a
meghívott alapítókon keresztül a szervezet széles kört képviseljen, Fónay
Jenô, Obersovszky Gyula, Hegedűs László, Mécs Imre, Erdélyi Tibor
személyében ott voltak a fegyveresek, Dénes János, Rácz Sándor, Nagy Elek a
munkástanácsokat, a munkásságot képviselte, s természetesen a kivégzett
nagyimristák özvegyei, illetve Szilágyi József lánya is a TIB tagja lett. De
ott volt az alapítók között Fekete Gyula író, Darvas Iván és Mensáros László
színművész, Göncz Árpád és Regéczy-Nagy László, a Bibó-per két életben lévô
tagja, s a Recsket is megjártak közül Pártay Tivadar és Zimányi Tibor.”
Ez a széles kör késôbb szétválik, az SZDSZ és a Soros Alapítvány kebelbeliek
ernyôje alá nem mindenki illik oda.
Az „írók a teraszon” nevű internetes portálban Ónagy Zoltán így közli az
idôrendet:
„1985-tôl a gazzal sűrűn benôtt 301-es parcella besüppedt gödrei feltűnnek a
BBC híradóiban, a The New York Times címoldalán.
1988 tavaszán volt ötvenhatos politikai foglyok megalakítják a TIB-et.
1988 június 16-án a párizsi Pére-Lachaise temetôben felavatják Nagy Imre és
társai szimbolikus sírját.
1988 májusában az MSZMP leváltja Kádárt, aki morcosan ellenez mindenféle
szembenézést a múlttal – (»Múlt nincs, jelen van és jövô, menjetek a
p.....a, elvtársak!)” – ami nem csoda a tények ismeretében.
Az 1988. június 14-i PB-ülésén határozat születik, hogy a rendôrség verje
szét a Batthyány örökmécsesnél tartott Nagy Imre-emlékezést. Grósz elvtárs
pártfôtitkár a június 16-i tün-tetés szétverése után az Egyesült Államokban
kijelenti, »Nagy Imrét helyes volt bíróság elé állítani, mert egy
miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az alkotmányt«. Augusztus
4-én Grósz bejelenti: »humanitárius szempontokból megtörténhet a kivégzettek
eltemetése«. És a legendás Grósz-mondat: »El kell tudni viselni és kell
tudni kezelni«.
Pozsgay Imre 1989. január 28-i beszédében, 1956-ot »népfelkelésként«
minôsíti, ... a PB 1989. február 7-i ülésén kifejti saját és pártja
motívumait. Szerinte a népfelkelés szó azért különösen jó, mert »nem hordoz
szovjetellenes tartalmat, de antisztalinista és kielégíti jelen pillanatban
azokat is, akik másik variációt dédelgetnek magukban, a forradalom, nemzeti
forradalom és függetlenségi háború, függetlenségi harc gondolatát. Ez az
összefüggés az, ami véleményem szerint a pártot kisegíti egy aktuálpolitikai
kényszerbôl született fogalom fogságából anélkül, hogy teljes identitását és
önbecsülését aláásná, anélkül, hogy az egész párttal szembenézve kellene itt
valami különleges számonkérést és elszámoltatást véghez vinni. [...] Tehát
nem arról van szó, hogy szakítani az ellenforradalom kategóriájával, hanem
arról is, hogy nehogy újra forradalom legyen a neve egyértelműen.»
A szavak mögött világos a szándék, megmaradni a hatalomban minden áron, Ôk
még az új fogalmakat is kiötlik, ne fáradjon szegény megfáradt, műveletlen
társadalom.”
Ismét Kozák Gyulát idézzük:
„1989. június 16., Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének napja volt a
rendszerváltozás konkrét pillanata. Ritkán adódik a történelemben, hogy
egyetlen aktushoz, egyetlen idôponthoz köthetô egy meghatározó jelentôségű
társadalmi, politikai változás”.
Készen volt tehát a recept, ideológiát a reformkommunisták kevertek a
fôzelékbe, és a magyar néppel lenyelették. Ezen az alapon lehetett elkerülni
a rendszer megbélyegzését és érvénytelenítését egy nemzetgyűlés által. A
következményeket most nem követjük, csak a forradalom ünneplésének,
megítélésének sorsát.
Negyvennyolc megünneplésének történelmébôl tudhatjuk, hogy az ilyen
ünnepeket minden kormányzat igyekszik a maga politikai eszméje igazolására
felhasználni. Ötvenhat megünneplésének rövid 17 éves története is igazolja
ezt a tételt. A rendszerváltoztató kommunisták sikerre vitték szándékaikat:
1. Ötvenhatot a reformkommunisták forradalmává történészkedték.
2. Ezt a forradalom-szemléletet az 1989-ben deklarált köztársaság eszmei
alapjává tették.
Ezt erôsíti meg – sokadszor és sokadikként – Gyurcsány Ferenc ezév október
4-én a Nagy Imre Társaság évfordulós rendezvényére küldött köszöntô
levelében:
„ ...megtiszteltetés számomra, hogy levélben köszönthetem Önöket. Nagy Imre
és köre számomra baloldaliként és a köztársaság híveként, demokrataként is
fontos. ... Nagy Imrét és körét a Harmadik Köztársaság alapító atyáiként
tisztelem, hiszen az általuk képviselt elvek és értékek maradéktalanul az
újratemetésük után, 1989-ben megszületô új köztársaságban tudtak
érvényesülni, illetve mai politikai hazánkban, amely ma szabad, de nem
magára hagyott ország – tagja az Eu-rópai Uniónak és a NATO-nak, a kontinens
és a szabad világ legnagyobb érték- és érdekszövetségeinek. Hiszem, hogy
Nagy Imre és köre lehetne a közös nevezô a mai, már nem csupán versengô, de
kifejezetten megosztott politikai elitnek, illetve a közélet, az ország, a
köztársaság hagyományai iránt érdeklôdô polgárok sokaságának.”
No, lássuk, milyen elvek és értékek érvényesültek az 1989-ben megszületô új
köztársaságban?
Amíg ’56-ban a reformokért lelkesedô párttagok és az október 23-ára a
kommunisták által a helyzetük megmentése érdekében elôráncigált Nagy Imre
álmában sem gondolt a szocializmusnak nevezett egypártrendszer lebontására,
többpártrendszerű parlamenti demokrácia bevezetésére – 1989-ben viszont pont
errôl volt szó.
Igaz ugyan, hogy 1956-ban, október 28-ára elôkerültek a korábbi politikai
pártok, de az nem a reformkommunisták, sem pedig Nagy Imre akarata volt,
hanem a gyôztes társadalmi forradalom kommunizmus ellenes jellegének
természetes következménye, amit – tessék figyelni – az orosz hatalom
jóváhagyott.
Charles Gati így ír errôl: „Amikor Nagy Imre október 30-án visszatért
irodájába Orsó utcai otthonából, készen állt arra, hogy újabb lépéseket
tegyen a felkelôk követeléseinek teljesítésére. Tárgyalt Mikojannal és
Szuszlovval. Helyettese, Tildy egyébként egy teljes órás magánbeszélgetést
folytatott Mikojannal; megvitatták a többpártrendszer visszaállításának
kérdéseit, s beszámolója szerint Mikojan »mindenbe beleegyezett«”
Nagy Imre még aznap rádóbejelentést tett: „A hazánkban mind szélesebben
kibontakozó forradalom, a demokratikus erôk hatalmas megmozdulása válaszút
elé állította hazánkat. A nemzeti kormány, az MDP Elnökségével
egyetértésben, a nemzet életében sorsdöntô elhatározásra jutott, amelyet a
következôkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország
életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer
megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok
demokratikus együttműködésének alapjaira helyezi. Ennek megfelelôen a
nemzeti kormányon belül szűkebb kabinetet létesít, amelynek tagjai: Nagy
Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és
a szociáldemokrata párt által kijelölendô személyiség.”
Nagy Imrérôl illik elmondani, hogy egy hét múltán csatlakozott a
forradalomhoz. Tehát csak az elkövetkezô 5, azaz Öt napra lépett a nemzet
hűségébe. De, mint láttuk, nem a szovjet ellenében, hanem annak
engedélyével. Nagy Imre életre szólóan elkötelezte magát a kommunizmus
eszméjével. Feladata volt a forradalom leverése. Minden megtett ennek
érdekében október 30-áig. Új feladata lett, a forradalom élére állni, annak
irányát eltéríteni. Ekkor találták ki a Nemzetôrséget, Király Béla szerepét.
A feladat, amiben Kádárnak is volt szerepe, meghaladta képességeit. Elbukott
a feladatban, a kommunizmus hűségében.
A Nagy Imre köpenyébe kapaszkodó kommunistáknak nincs erkölcsi alapjuk azon
fejlemény hôsének szerepére, amelynek feladata volt az egypártrendszer
lebontása a ’80-as évek végén. Sajnálatosan, mégis ôk valósították meg a
rendszerváltoztatást – a nemzet érdekei ellenében. Az új neoliberális
világgazdasági irányzathoz való készséges felajánlkozásuk ismeretében eléggé
kétes értékű kitüntetés a Harmadik Köztársaság alapító atyáiként üdvözölni
ôket.
„Az ötvenhatos célokat csak nagy általánosságban és áttételesen lehetett az
1989-es köztársaság viszonyaira vonatkoztatni. Valójában más volt a tartalma
a formálisan azonos nemzeti és demokratikus törekvéseknek. Másként
jelentkezett a nemzeti függetlenség problémája egy összeomló birodalom
peremén, amikor az európai integráció jelentett reális perspektívát, mint az
ötvenes években, amikor a Szovjetunió vezetôi éppen a birodalom
megszilárdításán és kiterjesztésén munkálkodtak. A rendszerváltáshoz vezetô
világtörténelmi folyamat tendenciája nem csupán illúziónak mutatta az
egykori harmadikutas szocialista célokat, hanem egyenesen visszahúzó erôknek
tüntette fel képviselôit. A liberális demokrácia kiépítése és az új
világgazdasági helyzethez való alkalmazkodás kényszere nem volt
összeilleszthetô a munkástanácsos, a közvetlen demokrácia gyakorlatát
meghonosítani kívánó, jelentôs állami tulajdont fenntartani szándékozó
ötvenhatos eszményekhez.” (Ripp Zoltán: III. Magyar Köztársaság – 1989. A
tárgyalások eredményei és az új köztársaság.)
A magyar forradalmakat nem lehet pártcélokra kisajátítani. Soha nem volt
egyiknek sem politikai ideológiája. Egyetlen eszménye volt: a szabadság. Az
egyén, az ország, a nemzet szabadsága. Ebbe beletartozik a
ki-zsákmányolástól mentes gazdasági élet is, meg a manipulációtól mentes
szellemi élet. Az – amire oly sokat hivatkoznak mostanában –, hogy
parlamenti demokrácia van, jogállam van, szólásszabadság van – ez idáig mind
egyéni szabadságigényt teljesítô intézmény – ha valóban meg is valósulnak –,
de hiányoznak közülük a közösség szabadságának biztosítékai.
Egészen sajátosan a november 4-i fegyveres lerohanás által kiváltott
munkásellenállás volt a forradalom folyamatában az a részleg, amely
politikai ideológiának is nevezhetô elgondolást fogalmazott meg, és hitt
abban, hogy annak megvalósulását ki tudja kényszeríteni a kialakult
helyzetben, és éppen a szovjet lerohanás után megindított sztrájkokkal és
egyéb közakarat-megnyilvánulásokkal.
Rácz Sándor a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke írja „Parázsló
szándék, Emlékek és tények 1956-ról” című könyvében:
„Mindenki tudja, hogy Magyarországon a termelôeszközök 1956-ban állami
tulajdonban voltak. A forradalom alatt a magyar munkások eldöntötték, hogy a
termelôeszközöket elveszik az államtól, és társadalmi tulajdonban működtetik
tovább, de ehhez be kellett vezetni a gyárakban a munkás önigazgatást. A
munkás önigazgatáshoz pedig ki kellett alakítani a munkástanácsokat. Ez az
óriási méretű társadalmi átalakulás napok alatt, felsô irányítás nélkül ment
végbe az egész országban.”
Rácz Sándor idézi Kemény Istvánt (Magyar Munkástanácsok 1956-ban.
Dokumentumok. Párizs, Magyar Füzetek kiadása. 1986.), aki szerint:
„A szocializmus mindig a termelôeszközök köztulajdonát hirdette. A
termelôeszközök állami tulajdonba kerültek, és az állam fölött uralkodó
pártvezetôség rendelkezett róluk. Magyarországon 1956-ban került sor
elsôízben arra, hogy a gyár valóban a dolgozó kollektíva kezébe kerüljön.
Meg is maradt tulajdonukban egészen januárig, mert hiába özönlöttek be
november 4-én a szovjet csapatok, hiába alakult meg a Kádár-kormány, a
gyárak továbbra is a munkástanácsok kezében maradtak. Egészen addig, amíg a
megszállók és az általuk megszervezett fegyveres különítmények be nem
hatoltak a gyárakba, le nem tartóztatták a munkástanácsok tagjait és sok más
munkást is, szét nem verték a sztrájkolókat és a tüntetôket. Csak
kivégzésekkel, börtönökkel, internálásokkal tudták a gyárakat visszavenni a
munkásoktól, valamint azzal, hogy az egész országban mindenütt végig verték
az embereket.”
Ne szélhámoskodjanak tehát a mai hatalom kommunistái-kapitalistái holmi
’56-os eszmei utódlásról szóló hazudozással, hiszen ôk voltak az államosítás
ürügyén a magyar vállalkozások elrablói, ôk voltak a magyar munkások
fegyveres üldözôi, a nemzeti vagyon újra államosítói, majd ennek a nemzeti
vagyonnak kiárusítói és nemzetközi kapitalista kézre juttatói.
Ezekkel együtt ünnepelni Ötvenhatot? Soha! A hűségesek ünnepeljenek csak
magukban, mindaddig, amíg el nem jön magyar földre az a szabadság, amiért
munkásifjak és diákok kimentek az utcára ország–világ tudomására hozni, hogy
a folyamatosan veszélyeztetett szabadságért ki kell állni mindenkor és bárki
ellen.
» vissza a HUNSOR honlapjára