Bekezdésként kifejtette, hogy a politikusoknak igenis szabad, sôt kell véleményt mondani a múltról, "mert az jelenlegi politikai és politikusi hitvallásunknak a tükörképét mutatja meg. Úgy látom, hogy történészi vita a lényeget illetôen viszonylag kevés van". Azért van kevés, mert ennek a témának a feldolgozására a baloldal alakított ki tudományos intézetet, ami komoly állami támogatást kap.

"Kétfajta nézôpontból lehet rátekinteni 1956-ra. Az egyik a megélt, személyes történelem nézôpontja. Erre a nézôpontra igaz az, hogy annyi 1956 van, ahányan vagyunk. Az egyéni látásmódok természetesen konfliktusosak. Másik oldalról van maga a történelmi ítélet. Hogyan helyezzük el 1956-ot a nagy társadalmi, politikai mozgások, küzdelmek sorában, hogyan ítéljük meg 1956 viszonyát a történelmi magyar progresszív hagyományok rendszerében? ... Azt gondolom, hogy nagy összességében 1956-ot a magyar történelmi progresszió fontos állomásának, részének tekintjük, a demokratikus szabadság-küzdelmek felvillanyzó elemének, eközben természetesen megjelennek a szereplôk a maguk történeteivel, az általuk megélt, a családból rájuk hagyományozott történetekkel, amelyek itt-ott konfrontálódnak ezzel. Számomra az az igazi nagy kérdés, hogy elég érett-e az ország arra, hogy megértse: mind a kettônek van igazsága. Hogy elfogadja azt, hogy az egyéni ítélet miért része az igazságnak még akkor is, ha jelentôsen konfrontálódik azzal, ahogyan a politikai közösség tekint erre az eseményre."

Gyurcsány érzékeli a "politikai közösség" és szereplôk és szemtanúk ütközését Ötvenhat történelmi szerepét illetôen. Most az a feladata hogy kifejtse: a kádári szemlélettel szemben a baloldaliak számára igenis vállalható az, ami '56-ban történt:

"A kádári legitimáció egyik alapja '56 tagadásához kötôdik. Milliók élik át azt a konfliktust, hogy egyik oldalról van egy tudatosan megélt és elfogadott viszony '56-hoz, ami egy pozitív viszony, a progresszióhoz való kötôdés. A másik oldalról pedig van egy ösztönös, ki nem munkált, strukturálatlan életélmény az azt követô három évtizedrôl, tele pozitív viszonnyal, helyenként hamis kivetüléssel is - és ez a kettô konfliktusba kerül millióknál. Nem tudják, hogy kit kell akkor ünnepelni? Ettôl lesznek üresek '56 ünnepei. Tudom, hogy ünnepelnem kell '56-ot, de mit kezdjek azzal az érzéssel, hogy nekem egyébként az '56-ot tagadó, azt elutasító, azt ellenforradalomnak tekintô Kádár-rendszerrôl pozitív életélményeim vannak."

Az, hogy milliók tudták, hogy hazugság az ellenforradalommá minôsítés, az helytálló, de ami a "progresszióhoz való kötôdést" illeti, annak igyencsak kis tábora lehetett, mert ebben az esetben azt jelenti, hogy a forradalom és szabadságharc célja csak a kommunizmus megjavítássa volt. A progresszió baloldali kulcsszó, még visszatérünk rá. Ezt a fejezetet Gy. F. így zárja:

"A tudatos homo politicus a mindennapok életét élô polgárral kerül kon-fliktusba, azaz ez nem csak személyek vitája, ez az egész politikai közösségnek egy nehéz vitája."

Gyurcsány gondja tehát az, hogy a "politikai közösség" azzal küzd, hogy meggyôzze Kádár népét, hogy fogadják el '56-ot, mert az bizony progresszív, vagyis vállalható a baloldaliak részére. Megfeledkezik két dologról: A politikai közösség közel felerészt nemzeti, tehát kommunista ellenes. Ugyancsak jó fele a társadalomnak nagyon jól tudja, hogy mit kell ünnepelni az évfordulón.

"A második konfliktus a valósnak és a lehetségesnek a konfliktusa. Ami történt és ami történhetett volna ... Ha az ember a 16 pontot olvassa, akkor igazat kell adni, azt hiszem Király Bélának, amikor azt mondja, hogy '56 nem forradalomként, hanem reformmozgalomként indul. '56 indulásában nem antikommunista, hanem sokkal inkább reformkommunista, vagy reformszocialista. Sok tekintetben a deszovjetizálás, a demokratikus szocializmus igényével, Nagy Imrét a kormányba és a központi vezetôség élére, és folytathatnám a sort. Igen ám, ilyenkor boldog a magyar baloldal. Azt mondja, hát megvan. Tényleg, hát '56 akkor ezek szerint a baloldali örökség része, és a munkástanács pedig maga az egyetlen demokratikus tanácsrendszer a világtörténelemben. Milyen szép ez, a munkástanácsok maga a szovjet, ugye, a demokratikus szovjet.

De az is látszik: ahogy megy elôre '56, ahogy távozunk október 23-tól, egyre inkább megjelennek a nem reformszocialista, a nem reformkommunista elemek. És teljesen világos, hogyha kifejlôdik '56 a maga demoratikus ígéretében a többpártrendszerrel, akkor ebbôl polgárosodás, demokratizálási folyamat indul el, és az eredeti eszményekbôl, a szocializmus, a kommunizmust megreformálásából minden bizonnyal hosszabb távon egy, a mai polgári demokratikus berendezkedéshez nagymértékben hasonlító folyamat bontakozott volna ki.

Összeegyeztethetô-e az eredeti szándék a politikai vitákban, van-e bennünk kellô nyitottság, és megértjük-e, hogy ez folyamatosan változik a november 4-ig terjedô napokban? Mindenki, aki csak szemezgetni akar, talál magának valót éppen ezért ebben a 13 napban. Találnak a demokratikus baloldal képviselôi is és találnak az erôsen antikommunista, antiszocialista politikai szándékkal és meggyôzôdéssel fellépô mai politikai erôk is. Mindegyik benne van ebben az értelemben ebben a 13 napban. Hozzáteszem: '56 értelmezésében a legerôteljesebb választóvonal a bal- és a jobboldali értelmezések között."

Ezzel a résszel egyet kell értenünk, azzal a kiegészítéssel, hogy már a meglepôen kevés eltérést mutató, általában 16 pontból álló követelések pontjai között több olyan szerepel, ami a diktatúra leváltása nélkül nem valósulhat meg. A Műegyetem kiadványából idézzük: "Október 22-én este a 14 pont 16-ra bôvült. A címe: A MEFESZ Építôipari Műszaki Egyetem diáknagygyűlés határozatának fôbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai. Ennek elsô pontja: Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerzôdés határozatai alapján." Az 5. pont: "Általános, egyenlô és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából kövea munkásság sztrájkjogának biztosítását." Természetesen másnap, a felvonuláson és az követôen mind erôsebben és világosabban megnyilatkozott immár a nép, amelynek egyértelmű üzenete volt az egyéni szabadság, az állami függetlenség. Október 28-áig a kormánnyal, annak erôszakszerveivel és a kormány által igénybevett szovjet alakulatokkal szemben, ami természetesen fegyveres felkelésben nyilvánult meg.

Folytatva Gyurcsány mondatait:

"Nagyon sokaknak a hétköznapi személyes lelkében kibékíthetetlen ez a kétfajta örökség. Hadd használjak itt egy fogalmat, amelyet ezen a konferencián hallottam éppen Romsits Ignáctól, aki azt mondja, hogy a demokrácia fogalma kibôvült, és ma már beszélünk szociális demokráciáról, mondjuk műveltségi demokráciáról és külön beszélünk politikai demokráciáról.

Akik '56 után megpróbálnak egy relatívabb viszonyt kialakítani '56-hoz, azok azt mondják, hogy: De hát itt van Kádár szociális és műveltségi demokráciájának világa. Az is egy érték Magyarországon. Ez igaz, de az is teljesen világos - azt gondolom én is - , hogy ebben lehet egyenesen beszélni. Semmilyen szociális vagy műveltségbeli demokratikus igényt és törekvést nem igazolhat a politikai demokrácia hiánya és a szabadság megvonása. De hogyha ebben a fogalmi környezetben vagyunk, akkor az nyilvánvalóan alapkonfliktus, hogy a szociális-műveltségi demokrácia támogatóinak és a politikai demokrácia primátusa támogatóinak vitájával állunk szemben. Ez okozza a relativizálás állandó kényszerét.

Baloldaliként, demokratikus baloldaliként, anélkül, hogy az ember sérteni akarná sokak érzékenységét, muszáj azt mondani: a harmadik Magyar Köztársaság az '56-os barikádoknak csak az egyik oldalán épült fel. Nincs mese.

Az a kétfajta hagyomány, amely az utolsó évtizedben itt van: Nagy Imre hagyománya és Kádár hagyománya a nemzeti progresszió keretrendszerében nem egyeztethetô össze. Egyéni életek tekintetében ezek természetesen megférnek egymással, az ember megmagyarázza magának. Történelmi értelemben ez két, alapvetôen kibékíthetetlen hagyomány. Ez akkor is így van, hogyha nekünk, millióknak - akiknek a személyes élete egyébként nagyon sok tekintetben tele van pozitív viszonnyal az '56 és '82 közötti idôszakban -, nehéz ezt elfogadni. Azt gondolom, hogy a történelmi perspektívát illetôen ez még így van.

Abban a vitában, amely a történelmi szerepek megítélésének vitája, Nagy Imre és Kádár vitája, abban a demokratikus baloldalnak és a harmadik Magyar Köztársaságnak a nagyimrei hagyományokat kell követnie."

***

Gyurcsány teljesen figyelmen kívül hagyta a nemzeti oldalt. Csak elvtársai meggyôzésével foglalkozott abban a körben, amelyben a hithű baloldali történészek már megírták a magyar forradalom és szabadságharc olyan történelmét, amit az elvtársak elvállalhatnak, csak az ellenforradalom-gombócot kell lenyelni. Igazán nem nagy ár a hatalomban megmaradásért. Végülis a forradalommal megint a baloldal gyôzôtt, ugye - forradalom csak baloldali lehet.

Elôször is, vegyük komolyan, hogy az ami október 23-án este és azt követôen bármely napon történt, nem lehetett elôre megtervezni senki által. A hatalom két tényezôje (kormány az erôszakszerveivel és szovjet a hadserege) mellé az események elôidézéséhez egy harmadik tényezô színrelépése kellett. A harmadik tényezô a diákság volt, amely tiltakozó felvonulása által jött létre, de 23-án órákon belül a köznép csatlakozása tette veszélyessé a felvonulást a hatalom számára. A kormány a bűnös, mert fegyveres megoldást választott. A védekezô lakosság a rendszer teljes lebontásában látta akaratának megvalósulását. Ez tette forradalommá az eseményeket. A magyar nép történelmi tudata, szabadságeszménye működésbe lépett, saját egyéni szabadsága követelését a nemzet szabadságában, országának függetlenségében határozta meg. Ebben a folyamatban semmiféle baloldali, nemzetközi, politikai szemléletnek nem volt szerepe.

A kommunisták azt tették, amit az angol közmondás sugall: if you can't beat them, join them. A nemzeti forradalom gyôzött, mert arra kényszerítette a kormányt, hogy teljesítse a követeléseit. És milyen nagyszerű, amit az I. kerületi Nemzeti Bizottmány Felhívása követelt, azt szorult helyzetükben Moszkva hű cselédei teljesítették - ugyancsak moszkvai utasításra - hogy el ne söpörje ôket is a népharag:

"Követeljük a kormánytól:

A szovjet csapatoknak az egész ország területérôl való azonnali kivonását!

A varsói szerzôdés haladéktalan semmissé nyilvánítását és Magyarország teljes semlegességének azonnali kimondását!

Követeljük a még garázdálkodó ÁVH bandák azonnali lefegyverzését!"

***

Gyurcsány beszédeire oda kell figyelni. Az ömlô fecsegésben érzékelhetô a marxi filozófia alapos ismerete és ügyes felhasználása. Minden fontos szerepre elôállított baloldali politikust jól felkészült gárda lát el szellemi municióval. A baloldal pártjai mögött évszázados működéssel, a nyugati világ szellemi műhelyei (egyetemek, tudományos intézetek, folyóiratok, agytröszök, híressé tett gondolkodók) adják a támogató hátteret a hatalom sikeres megtartására. Gyurcsány beszédírói ennek a hálózatnak a szolgálatában támogatják ôt, nem a személye miatt, hanem feladata érdekében. Ha nem felel meg a várakozásoknak (ami jelenleg legfôképpen Orbán Viktor ellensúlyozása), találnak másvalakit, de a folyamatot tovább éltetik.

Azért kell a nagy apparátus, hogy biztosítsa a nemzetközi baloldal irányító szerepét az országonként hatalomra juttatott baloldali kormányok által. A "baloldaliságon" azt értelmezik, hogy a nép jólétét, az elnyomottak szabadulását, az elesettek megsegítését szolgálják, tehát a nép érdekében és a nép akaratából birtokolnak mindent, ami a hatalmat megvalósítja. Elméleteinek vezérfonala a progresszió, vagyis a haladás egy igazabb, szebb, jobb világ felé.

A roppant méretű apparátus azért kell a nemzetközi baloldal tulajdonságainak propagálására, mert mind annak, amit hirdet, pont az ellenkezôjét cselekszi. A munkásmozgalmakból nem munkásjólét lett, hanem Szovjetunió, nem béke hanem két világháború, meg a többi, nem szabadság hanem diktatúra. Magyarország kiemelten súlyos áldozata lett ennek a kalandnak. Ráadásul ennek a nemzetközi embertelenségnek a megvalósítói a szovjet összeomlást követôen a "szocialista" politikai és gazdasági hatalom igazgatóiból a kapitalista állam jogrendjében a gazdaság tulajdonosai, a politika helytartói lettek, lelki megrázkódtatás nélkül megtagadva mindazt, amit hittek és tanultak, fogadták el a kapitalizmust, amely - úgymond - ellentéte volt mind annak, amit hittek és tanultak.

Ugyanezt a mai kényes illemű politika-filozófiai szalonokban így fogalmazzák:

"Az új magyar liberalizmus a demokratikus ellenzék és az értelmiségi reformerség találkozásából keletkezett. Igaz, a 80-as évek vége elôtt sem a reformerek, sem az ellenzékiek nem voltak még liberálisok. A demokratikus ellenzék, miközben elkötelezôdött az emberi jogok és az alkotmányos demokrácia mellett, abban sokáig bizonytalan maradt, hogy a kapitalista piacgazdaságot el kell-e fogadni. Az ellenzékiek többsége számára csak a reformerekkel való találkozás során vált egyértelművé, hogy intellektuális horizontunkon belül a kapitalizmusnál jobb modell nem ismeretes. Mellesleg, a reformerek jó része is csak a nyolcvanas évek közepén jutott el a kapitalista piacgazdaság maradéktalan helyesléséig, és az ellenzéknél késôbb látta be a többpártrendszerű, alkotmányos demokrácia szükségességét.

Másodszor, mind a reformerek, mind az ellenzék köreiben népszerű volt a "magyar progresszió" gondolatvilága: mindkét tábor elutasította az úri Magyarország iránti nosztalgiákat, az állam vallási és világnézeti elfogultságát, az antiszemitizmust, rasszizmust és nacionalizmust. Harmadszor, mindkét csoportban sokan voltak, akik a marxizmus valamilyen revizionista változatától elrugaszkodva haladtak a liberális álláspont felé. Ennek azért volt jelentôsége - jóllehet mindkét kör régesrég túljutott a marxizmuson -, mert az onnan kapott társadalomkritikai szemléletet itt is, ott is sokan megôrizték, ami aztán nyomot hagyott az induló liberalizmus karakterén. (Idézet Kis János neves baloldali filozófus Liberalizmus Magyarországon c. írásából.)

Ilyen szépen elmagyarázta, hogy az ártatlan lelkű reformerek és demokratikus elenzékiek milyen idegenül közeledtek a liberalizmushoz, persze akkor éppen Che meg Mao iránti lelkesedés hevítette ifjonti keblüket, míg "eljutottak a kapitalista piacgazdaság maradéktalan helyesléséig". Szinte látjuk, hogy piruló önfeladással tették magukat a nemzeti vagyon tulajdonosává.

Itt tehát a nemzetköziség házon belüli átcsoportosítása történt, magyar viszonylatban pedig a nagyhatalmi függésben csak égtáji váltás. Ugyan mit számít emellett a nemzetközi kizsákmányolás ellen megharcolt nemzeti forradalom kisajátítása? Illik a pántlika a liberálbolsevik kalapra!

» vissza a HUNSOR honlapjára