Az Európai Unió - nagyon helyesen - nem egyszerre jön létre, hanem szoktatósan, és mindamellett, hogy aligha lehetett volna kimaradni belôle, a bôvítés által keretébe sorolt államok, nem érzik kényszernek szuverenitásuk részleges és fokozatos megsz?nését, pedig olyan jogok feladásáról van szó, amelyek ennek elôtte az államnak, mint intézménynek alapvetô feltételei, attributumai voltak, amelyek érvényesüléséért, kivívásáért véres háborúk, közjogi küzdelmek dúltak, mint a felségterület, pénzkibocsátás, törvényhozás, haderô, vámrendszer, légtér, és még sok más jog, mint az állami lét megvalósítója.

"Az európai integráció nem egy önmagában való cél, sokkal inkább állomás a holnap szervezett világa felé vezetô úton." Ez Jean Monnet memfogalmazása, amelybôl az egységes világkormányzás vágya illatozik.

Monnet, akit az európai egyesülés atyjának tartanak, sokkal több volt, mint Európa jövôjéért ábrándozó entellektüel. A nemzetközi pénzvilág jelentôs személyisége volt - francia-angol-amerikai és nem utolsó sorban szovjet kapcsolatrendszerrel -, akinek nagy szerepe volt a háborús szövetségesek gyôzelméhez szükséges gazdasági együttm?ködés létrehozásában. 1943-ban a francia Nemzeti Felszabadító Tanács néven Algirban m?ködô francia ellenkormány tagja lett. 1943. augusztus 5-én tette meg híres kijelentését: "Nem lesz béke Európában, ha államait a nemzeti szuverenitás alapján szervezik újra. Európa országai túl kicsinyek ahhoz, hogy népeik részére garantálják a szükséges prosperitást és társadalmi fejlôdést. Az európai államoknak federációban kell egyesülniük."

Nem nehéz felismerni, hogy a nemzetközi pénzember oly sokat idézett mondatainak megvolt a szerepe Európa háború utáni történetében. Háborús idôkben felgyorsulnak az események, és egy-egy jól elhelyezett elgondolásnak nagyobb esélye van, mint a békés idôszakok medrében. Nagy változtatások háborús összeomlásokban történnek, ez akár célzott is lehet.

Monnet még azt is mondta: "Az emberek elfogadják a változást, ha látják a szükségét, de azt csak akkor ismerik fel, amikor nyakukon a válság." ("People only accept change when they are faced with necessity, and only recognise necessity when a crisis is upon them.")

Fogadjuk el válsághelyzetnek a háború végén Európa állapotát. A feltétel nélküli magadás érdekében teljes egészében összerombolt Európában megvolt a krízis állapota a tervezett változtatás feltételeként, amit annak nyugati részén el is lehetett kezdeni, míg keleti része majd csak az átnevelô táborból 45 év után kikerülve kapja meg a "felismerés" lehetôségét.

Sietve hozzátesszük, hogy a XX. század folyamán kialakult világhelyzetben az európai összefogás - függetlenül a gyôztesek akaratától - parancsoló életszükséglet. Nemcsak Európa világhatalmi szerepe mállott szét, de sorsának meghatározása is külsô erôvonalak függvénye lett. Ebbôl a helyzetbôl kell kiindulni. A kontinentális méret? egységes hatalmak kora jött el. Olyan megoldást kell keresni, ami úgy erôsíti a kontinenst, hogy nem ingerli a külsô erôvonalakat. Azt is hozzátehetjük, hogy - mint minden változásban - ebben is jelen vannak ennek az új helyzetnek a veszélyei. Európa soha nem lesz olyan egységesen irányítható nagyhatalom, mint Amerika, vagy mint a válságaiból kiemelkedô Oroszország. Növekvô energia-igényekkel, elégtelen erôforrásai mellett a kontinens kiszolgáltatott helyzetben marad.

Egy tanulmányból származik az alábbi fejezet, melynek címe: Az európai konstrukció, szerzôje Miszlivetz Ferenc, és amelyben az a panasz nyer kifejezést, hogy az Európai Unió létrehozásához nincs meg a kellô lelkesedés, ami szükséges lenne egy történelmi újrakezdéshez.

"Egy nemrégen publikált tanulmányában Claus Offe felteszi a kérdést: Mit is jelent Európa - és fôként mi a jelentése számunkra? Offe érzékeny pontra tapint rá: a mozgósító érzület, "a felszabadító érzés" hiányára. Az európaiakat nem hatja át az az érzés, állítja, hogy valami újnak és elkerülhetetlennek kell bekövetkeznie: "… az európai integráció központi problémája nem annyira az etnikai, kulturális, nyelvi és gazdasági sokféleség, hanem inkább a felszabadulás vonzerejének teljes hiánya, aminek szolgálatában az egység elérendô." Valóban hiányzik az EU közpolgárokból ez a hajtóerô, aminek következtében nem mutatnak elég lelkesedést és politikai akaratot sem a bôvítés, sem az újraegyesített "Új Európa" megteremtése irányában. Az európaiak en masse nem élik át, hogy a jelenlegi 15-ös taglétszámot kibôvítve a szabadság magasabb fokára jutnának. Offének igaza van, Európa jelenlegi állapotában aligha hordozza "a felszabadulás ígéretét", azt a mobilizáló erôt, ami nélkül nehezen elképzelhetô a bôvítés és mélyítés grandiózus feladatának sikeres megvalósítása."

Legyünk ôszinték magunkhoz, Európa forradalmaival és háborúival annyi gyulladó anyagot halmozott fel az utóbbi két évszázadban, hogy valamiféle egymásra utaltságból fakadó, önkéntes, demokratikus vagyis együttes szándékú, összesség-érdek? szervezetépítésbe fogjon, esélytelen lett volna. (Gondoljunk a kisantant államok viselkedésére 1956-ban.) Jövôjét az új világhatalmi helyzetben természetesen azok a hatalmak vették kézbe, amelyek találkoztak és megállapodtak a vasfüggyöny vonalán.

Ettôl függetlenül történelmi szükség van az európai egységesülésre. Visszaút nincs, végsô alakja még a kialakítás állapotában van. Az utóbbi években tett kísérletek ellenére nem sikerült alkotmányt létrehozni számára, mert nem lehet besorolni az eddig ismert szövetségi alakzatok közé a szükséges federációs hatáskör és a feladhatatlan állami szuverenitások ütközéseivel. A jelenleg folyó keleti bôvítés csak megnehetítette a megoldást amiatt, hogy ennek a tájnak a népei nemzetállami identitásuk felszálló ágában vannak, trianoni és hasonló növekedésük és herrenvolk státusuk korlátozását látják mások egyenlô esélyében.

Jacques Delors "Ambiciózus vízió a kibôvített Európáról" cím? vitairatában figyelemre méltó érvet vet fel: "Nyugat-Európának adóssága van Kelet- és Közép-Európával szemben, amit a keleti bôvítéssel törleszthet. Ugyanakkor meglátja, hogy a nyugati rész csupán haladottabb állapota a gyenge kiinduló helyzetben lévô csatlakozókat még rosszabb helyzetbe hozza. A kérdés, hogyan képes Európa összebékíteni a gazdasági profitabilitás és piaci hatékonyság primátusának elvét a hosszú távú politikai célokkal és a jövôre való felkészüléssel."

Ha igaz, arról van szó, hogy legyen olyan autoritás, amely a helyzetadta kihasználást eltíltja. De hogy lehet megállítani például orvosok (és más egyéb képzettség?ek) nyugatra áramlását, vagy a keleti ingatlanok felvásárlását? És a sor folytatható. Bennünk magyarokban is felmerül olyanféle autoritás igénye, ami véget vet a trianoni sérelemek itt-ott mind pimaszabb folytatásának. Hol helyezkedik el ilyen igény a tagállamok szuverenitás-keretében? Továbbra is belügy... Egyelôre, amit megjósoltunk évekkel ezelôtt, Szlovákia bevitte a kollektív büntetést az Unió jogrendjébe.

Két uniós esemény áll ma az érdeklôdés középpontjában: egyik az alkotmány-alkotás válságából ígér kilábalást, a másik - ami minket közelebbrôl is érint - beléptünk a schengeni övezetbe.

Három évvel ezelôtt Rómában aláírták az ún. Alkotmányszerzôdést. Hosszú folyamat gyümölcse lett volna ez az okmány, amely az Európai Unió alkotmányaként szerepelt. Már csak a tagállamok népeinek hozzájárulása volt szükséges. Eleget akarván tenni a demokrácia elvének, népszavazással kívánták megerôsíttetni azt, amiben a kormányközi konferenciákon megállapodtak. 2005 tavaszán elôbb a francia, majd a holland népszavazáson a javaslat elutasításra talált. Azóta folyamatosan dolgoztak a megoldáson, vagyis azon, hogy megôrízzék az alkotmány lényegi elemeit, és az emberek aggodalmait figyelembe véve, igyekeztek javítani rajta.

A polgárokat foglalkoztató aggodalmak elsôsorban a globalizáció ártalmairól szóltak, mint a klímaváltozás, a közösség gazdasági kormányzása, az európai szociális modell fenntartása, a bôvítési politika, az európai pénzügyek reformja, energiakérdés, globális verseny, bevándorlás.

Végülis Lisszabonban létrejött az alkotmány pótlásául, új nevén, a "Reformszerzôdés". Az EUvonal november 20-i közleménye szerint:

"A több mint két éves intenzív tárgyalási idôszak után, 2004-ben létrehozott Alkotmányszerzôdés egy olyan, a korábbi alapszerzôdéseket felváltó új, egységes szöveg? alapdokumentumot kívánt létrehozni, melynek legfontosabb célja az uniós intézményrendszer, a döntéshozó-törvényalkotó mechanizmusok egyszer?sítése és az unió polgárközelibbé, átláthatóbbá tétele volt. Az intézményi válság elkerülése érdekében kötött, kompromisszumokon alapuló új reformszerzôdés egy kisebb változtatást kivéve megtartja az alkotmányban szereplô intézményi reformokat, egységes jogi személyiséget biztosít az uniónak, növeli a nemzeti parlamentek az EU-jogalkotásba való beleszólását, nyilatkozatban rögzíti az EU-jog a nemzeti joggal szembeni elsôbbségét, és majd 50 területen felszámolja a tagállamok vétójogát. Ugyanakkor a szerzôdés 2014-ig érvényben tartja a jelenlegi szavazati rendszert, és közvetlenül nem tartalmazza az alapjogi chartát. A megállapodás számos kimaradási lehetôséget és kivételt engedélyez az egyes tagállamoknak, s meghiúsult az alapdokumentum egyszer?sítésének célja is. A tagállamok minden olyan elemet kigyomláltak a szövegbôl, amely az EU-t, mint szuperállapot tüntetné fel, így kikerültek a dokumentumból a szimbólumok, a külügyminiszter - igaz ennek csak az elnevezése változott - és az európai törvények is, s a szerzôdés elnevezése reformszerzôdésre változott. A tagállamok a reformszerzôdés pontos szövegezését egy kormányközi konferencia keretében végzik el."

A másik napi hír a schengeni övezet. Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Málta polgárai szabadon közlekednek Európa nyugati országai polgáraival, és az Európa Tanács jóváhagyásával december 21-én megsz?nik a belsô ellenôrzés a szárazföldi és a vízi határokon. A repülôtereken 2008. március 30-án lépnek életbe hasonló szabályok.

Magyarország hét szomszédja közül most három - Ausztria, Szlovénia és Szlovákia - irányában sz?nik meg az állandó határellenôrzés. Az Európai Unió keleti határának tizenöt százalékát ezentúl Magyarország biztosítja. A schengeni rendszer lényege, hogy beutazás szempontjából a térséghez tartozó 24 ország területét egységes egészként kezelik. Külsô határain szigorú ellenôrzést tartanak, belül azonban meg sem kell állni az országhatárok átlépésekor, sôt a határ bárhol átléphetô, nem csak a határátkelô állomásokon.

Horvátország, Szerbia és Ukrajna Magyarországgal közös határszakaszain viszont megszigorítják az ellenôrzést. A határ átlépése vízummal lehetséges. Az Európai Unió lehetôséget biztosított arra, hogy a schengeni határok két oldalán, legfeljebb 50 kilométeres sávon belül fekvô települések polgárai kishatárforgalmi engedélyt kapjanak. Ezzel vízum nélkül utazhatnak át egymás országába, de ott csak az 50 kilométeres sávon belül tartózkodhatnak. Magyarország és Ukrajna már megkötötte ezt a megállapodást, ha az illetékes szervek áldásukat adják reá, 244 magyarországi és 382 kárpátaljai település lakossága élvezheti a kishatárforgalom elônyeit. A délvidéki magyarok részére az 50 km-es sáv kevés, ezt nem fogadják el, ragaszkodnak a kettôs állampolgárság követeléséhez, amit a szerb állam állítólag nem elle-nez.

Az Európai Unió 27 tagországa közül 22 tartozik majd a schengeni övezethez, közöttük Magyarország is, öt ország - Bulgária, Románia, Ciprus, az Egyesült Királyság és Írország - viszont nem. Beletartozik viszont a nem EU-tag Norvégia és Izland.

Múltheti számunkban a Kárpát-medence új esélyeirôl szóltunk, így ebben a megindult folyamatban a Felvidék visszakerült a történelmi idôkben kialakult gazdasági és kulturális egységbe. Remélhetjük, hogy a két nép majd kilencvenéves szembenállásából csak múló tanulság marad.

» vissza a HUNSOR honlapjára