"Rendkívüli állapot az emigráció. Gondoljunk csak bele, a tizenötmilliós magyarságnak csak az a kis része élvezi a sajtószabadságot, amely ma külföldön, az úgynevezett nyugati államokban él. A feladat csak annyi, hogy a sajtószabadsággal élve megmondjuk az igazat, ezenkívül többféle felelôsség is terheli az emigrációs újságírót. Az igazság mellett a valóságot is meg kell írni. A kettô nem ugyanaz, mert például Trianon problémakörében elmondott igazságaink mellett azt is meg kell írni, hogy senki azt meg nem hallgatja, mert a valóság az, hogy a nagypolitika érdekei nem esnek egybe a magyar érdekekkel. A felelôsség ott van, ahogyan ezt és minden más kérdést kezelünk."

Az újság a civilizált társadalom fontos tájékozódási eszköze, így a befogadó országokban letelepedôk kialakuló magyar közössége igényelte a magyar újságot. Civil kezdeményezésként és legtöbb esetben szakmai gyakorlat nélkül jöttek létre újságaink - világszerte.

A civil újságírás Shayne Bowman és Chris Willis definíciója szerint a következô: "Egy állampolgár vagy állampolgárok egy csoportja aktív szerepet vállal hírek és információk gyűjtésében, tudósításában, elemzésében és terjesztésében. E részvétel célja olyan független, megbízható, pontos, széles körű és releváns információk nyújtása, melyekre egy demokráciában szükség van."

Lehet, hogy új fogalom a civil újságírás? Jelentôsége van a jelzôk sokaságának: független, megbízható, pontos, széleskörű és releváns? A válasz: minden bizonnyal!

A független sajtót a mindenkori hatalom veszélyezteti. És mindazok, akik a hatalomhoz anyagilag vagy akár érzelmileg kötôdnek. "Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését!" - hangzott a márciusi követelések elsô pontjaként.

A sajtó hôskorát nemcsak Magyarországon jelzi a hűtlen kezelés, a hirtelen nagyra nôtt hatalommal való visszaélés. Így volt ez világszerte, és így volt ez elsôsorban Amerikában, ahol a napi sajtó a legnagyobb mértékben vált a mindennapi élet minden mozzanatának nemcsak tudósítójává, de irányítójává is. John Swinton, a New York Times egykori szerkesztôje megbotránkoztatta a sajtóvilágot, amikor 1914-ben nyugalomba vonulása tiszteletére bankettot rendeztek, és ott valaki poharat emelt a független sajtóra. Swinton válaszként a következôket mondta:

"Olyasmi, hogy "független sajtó" - nincs! Van esetleg a vidéki városkákban - ezt önök tudják, én is tudom. Önök között nincs egyetlenegy sem, aki le merné írni az ôszinte véleményét, és ha mégis megtenné, jól tudja elôre, hogy az soha nem fog nyomtatásban megjelenni. Engem itt ennél az újságnál heti 250 dollárral fizettek azért, hogy bármilyen ôszinte véleményt elutasítsak ebbôl az újságból. Önöket hasonló fizetéssel, hasonló feladatokra tartják itt, és ha bárki önök közül olyan ostoba lenne, hogy leírná ôszinte véleményét, kint találná magát az utcán, másféle munkát keresni. Az újságíró feladata megölni az igazságot, habozás nélkül hazudni, zülleszteni, rágalmazni, és alázatosan hizelegni a Mammon lábainál, csak azért, hogy a mindennapi kenyeréért elárulja a fajtáját, elárulja a hazáját. Önök is tudják ezt, én is tudom, hogy micsoda dôreség ez a pohárköszöntô: Független sajtó! Mi csak eszközei, vazallusai vagyunk a függönyök mögötti gazdagoknak. Zsinóron rángatott bábuk vagyunk, ôk húzkodják a zsineget és mi táncolunk. A tehetségünk, a lehetôségeink és az életünk is más emberek tulajdona."

Douglas Reed a huszadik század egyik legnevesebb újságírója a londoni The Times részére dolgozott 1921-tôl 1938-ig. Külpolitikai levelezô és rovatvezetôként a legragyogóbb analizáló tanulmányírói tehetségrôl adott példamutató bizonyságot. Szakírói területe Közép-Európa volt, amit helyszíni utazásokból alaposan ismert. Insanity Fair című könyve 1938-ban egycsapásra világhírűvé tette. Ettôl kezdve könyvei egymás után jelentek meg, és bestsellerek lettek. Mint olyan ember, aki szeret az események szerkezetébe is betekinteni, sok mindent meglátott a második világháború eseményei, és azt követô politikai fejlemények során.

Élete alkonyán D. Reed úgy érezte hogy ki kell egészítenie könyveinek sorát egy az amerikai politikáról szóló kötettel. E célból Amerikába költözött két évre, és 1951-ben megjelent Far and Wide című kötete, amiben megdöbbentôen összegezte a látható politika mögötti láthatatlan hatalomról általa megismert erôket, összefüggéseket. Ez a könyv, röviden szólva, a titkos világuralmi törekvések leleplezô dokumentációja volt. Mint nyugdíjast ekkor már nem érhette megélhetési megtorlás, de kiadóját tönkretették, további könyveihez nem kapott neves kiadót. Esete itt a sajtószabadság kérdésével kapcsolatban merül föl.

Az említett két neves újságíró rámutatott a két nyugati nagyhatalom sajtóviszonyaira, ami inkább jellemzô diktatórikus államra. A felszínen még ideálisnak is nevezhetô, hogy Amerikában és az Egyesült Királyságban a tájékoztató ipar nem állami, hanem magántársasági, üzleti kézben van. Elvileg megfelelhet annak az ideális követelménynek, ami szerint a független sajtó ellenôrizheti a hatalmi szerveket a kormányzás demokratikus végrehajtásában. De hiszen, mint láttuk, a sajtó nem független, hanem elképesztô egyöntetűséggel irányított. Kell legyen egy nagyhatalmú gazdája. Az államnál is hatalmasabb.

Regôs Sándor (tavaly elhúnyt kiváló újságíró) válaszol erre a kérdésre egyik írásában:

"A polgári demokráciákban a sajtó - a hatalom ellenôrzése címszó alatt - a negyedik hatalmi ággá nôtte ki magát, egyébként mind a mai napig megválaszolatlanul hagyva a kérdést: ki ellenôrzi az ellenôröket? De sajnos ez a kérdésfeltevés egyre veszít idôszerűségébôl, hiszen a kapitalizmus torz fejlôdése, a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzvilág korlátlan térnyerése maga alá gyűrte a sajtószabadságot harsányan hirdetô ellenôröket is. Így már itt is szinte kötelezôvé vált a manipuláció, a tények elferdítése, a hazudozás, csak éppen nem egy ideológia nevében, hanem kölönbözô gazdasági érdekcsoportok szándékainak, kívánalmainak megfelelôen. A globalizációt, a fogyasztói társadalmat kiszolgáló média az olvasónak vagy tv-nézônek egy virtuális világot igyekszik közvetíteni, amelyben nincs helye olyan évezredes, az emberi közösséget fenntartó elveknek, mint az egymás iránti megértés, a tolerancia, a szeretet, a másokhoz való alkalmazkodó képesség, az idôsek megbecsülése, a család rangjának tisztelete." Sokan megfogalmazták, és a demokrácia elképzelt szép épületébe illesztették a sajtónak, mint negyedik hatalmi ágnak (parlament, kormány és bíróság után) polgári ellenôrzô szerepét. A jelenlegi, sztálini gyökerű magyar alkotmány szerint felépített államhatalom szervezetében még látszatra sincs jelen a hatalommegosztás elve. A választásból sikeren kikerülô politikai párt uralja az országgyűlést, adja a kormányt és államelnököt, nevezi ki a bírói kart. Ebben a többpárti egypártdiktatúrában bizony jól jönne a polgári ellenôrzést ellátó független sajtó. Azonban ilyen létrejöttének nincsenek meg a feltételei. Még ellenkezôbben, a sajtó a kormányok és pártok fölötti olyan elitréteg birtokában van, amely a pártállami politikában gyakorolt hatalmát a privatizációval gazdasági hatalommá is kifejlesztette.

Ugyancsak neves médiaszakember, Chrudinák Alajos írta 1999-ben (Napi Magyarország, május 13.) így, többek közt:

"Ez az európai demokráciákban ismeretlen, és tôlük idegen, szinte totális sajtómonopólium arra törekszik, hogy Magyarország bel- és külpolitikáját és az ezzel kapcsolatos döntéseket ômaga határozza meg és befolyásolja. Ezt a médiát több mint fél évszázada csaknem ugyanaz a politikai, gazdasági érdekcsoport uralja. Az idôközben "liberálissá" átvedlett hatalmi csoport bizonyos külföldi tôkével ôsszefonódva nemcsak a magyar gazdasági életet, a bank- és pénzpiac jelentôs részét tartja szintén kezében, hanem a médiát és kulturális életünket is ellenôrizni és befolyásolni szándékozik. ... A Fidesz gyôzelme [1998] után ezek a sajtócézárok megijedtek. Van, aki félelmét így magyarázgatja: "Ha nem mi vagyunk hatalmon, akkor nem érezzük magunkat biztonságban, akkor végünk van."... Kornis Mihály ekként fenyegette meg a szókimondó, karakán Bayer Zsoltot: "Más választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni!""

Ha jól beletekintünk a fenyegetésbe, ötezer politikai és gazdasági oligarcha (ennél kevesebb futatta a diktatúrát negyvenöt éven át), akiknek alárendelten él további százezer vezetô pozícióban lévô alkalmazott, minden hatalom és a média birtokában azt cselekszik, amit csak akar. Nyilvánvaló, hogy ez a helyzet a rendszerváltoztatás mikéntjével vált szinte rosszabbá, mint volt elôtte. Seszták Ágnes írta meg a Magyar Nemzetben (2004. július 28.), hogy:

"Az újságíró társadalom 1989 elôtt sem volt egységes. Mindenki tudta, hogy kik jártak az agitációs és propagandaosztály mindenható vezéreihez napi rendszerességgel, kik elôszobáztak miniszterelnöki irodákban, és láss csodát, ezek az urak, hölgyek ma is a médiapiramis tetején üldögélnek, mondhatni, dúsgazdagok, vállalkozásaik, cégeik, nagy vagyonuk van. Budán, Buda környékén s egyéb elôkelô helyen laknak, és nagyon magabiztosak. Azok az újságírók, akik 1989 után beálltak az MSZP és az SZDSZ mögé, nyílt háborút hirdettek azok ellen, akik viszont egy másik útra léptek, mert úgy gondolták, nekik szimpatikusabb az Antall-kormány, illetve a Magyar Demokrata Fórum által meghirdetett nemzeti eszmevilág."

De lássuk, hogy is jött létre a "szabad sajtó" a demokrácia nevében a diktatúra vezérelt sajtójából. Jobboldali politikai és társadalmi körökben a sajtóhelyzet miatti jogos felháborodás során elmarasztalják az egykori Antall-kormányt és Orbán-kormányt, hogy miért nem takarította ki a kommunistákat a médiavilágból, vagy legalábbis miért nem hozott létre erôs jobboldali sajtót? Hiszen érezhették a sajtó ellenséges támadásait minden ellen, ami nemzeti. Fôleg Antallt vádolják bűnös tétlenséggel ma is, de tették még éltében is.

Egy interjúban (Pesti Hírlap, 1993. március 17.) Antall József a dolgok mélyebb átgondolására késztetô alábbi választ adta, nem is a jobboldali elégedetleneknek, hanem a baloldalnak, amely éppen amiatt támadta meg, hogy az állami kézben lévô (közszolgálati) tájékoztató szerveknél a kinevezések alkalmával kormánypárti érdekeket érvényesített, megsértve a sajtószabadság elvét:

"A sajtószabadság kérdése pedig - az ellenzéki állításokkal szemben - pontosan fordítva van: szerkesztôségi és újságírói "kollegiális terror" érvényesül e sajtó más szemléletű újságíróival szemben. Ezt kell kimondani. Nem arról van szó, hogy a kormányzat akadályozza a sajtószabadságot - ez minden humorérzéket meghaladó állítás -, hanem azok a klikkek, azok a csoportok, amelyek megakadályozzák, hogy nyugodtan írhassanak az újságírók, akik nem adnak munkát azoknak, akik más irányt merészelnek követni. A sajtóban kétségtelenül nagyon erôs pozíciókat foglaltak el volt kommunista újságírók, szerkesztôk. Hogy ez miként alakulhatott ki, erre az a válasz kínálkozik, hogy a sajtó és a kultúra volt az elmúlt évtizedekben az a struktúra - Révai Józseftôl Aczél Györgyig -, amely szorosan összefüggött a politikai hatalommal. Mindket-ten, túlmenôen a kultúrán - részben a titkosszolgálatot is beleértve -, egyben az értelmiség kézbentartói is voltak. Az értelmiség - közöttük az újságírók - megtörésének minden eszközével rendelkeztek. Ezen az sem változtat, hogy volt egy bizonyos mozgástér, amelyet nagyon sokan tisztességgel igyekeztek tágítani a lehetôség határain belül. Tehát: a sajtórendszer kézben tartott rendszer volt, így a kézben tartók az átmenet idôszakában érdekeiknek megfelelô jogi eszközöket vehettek igénybe a külföldi cégekkel kötött megállapodásokban, valamint a meginduló versenyben olyan eszközöket használtak fel, amelyek az elsô idôben szinte lehetetlenné tették egy más irányú sajtó megszületését. Egy születô parlamentáris demokráciában az új pártoknak semmi anyagi forrásuk nem volt, hogy saját sajtót teremthettek volna. A sajtót kézben tartók az átmeneti idôszaknak jogilag-gazdaságilag megragadva a lehetôségeit, a sajtómonopóliumokat megteremtették, gyakran erôs külföldi tôkesegédlettel. Mindezek a manipulációk egyrészt jogi értelemben sem könnyen módosíthatók, másrészt - ellentétben velünk - ôk már korábban egy tudatos és folyamatos stratégiával készülhettek a mai idôszakra. Sajtószabadságról szónokolnak azok, akik éppen ennek az ellenkezôjét szolgálják."

Ebbôl is világosan látszik, hogy a tájékoztató iparban folyamatos a bolsevizmus és folyamtos a diktatúra. Az is világos, hogy a pénz diktál. A bevezetett és bô anyagiakkal alátámasztott média beágyazottsága mellett ellenzéki sajtó még kedvezô kormányzati helyzetben is örökös hátrányban marad. Honi bolsevistáink vállalkozásuk összeomlása elôl a kapitalizmus keblébe furakodtak, ahol a tékozló fiút atyai szeretet melege várta. Oda, ahonnét a bolsevizmus szétáradt. Alapszervezeteken is így működött, zsigeri ösztönnel futottak külföldi tôkések szárnyai alá - mint látható az alábbi példából:

Egy interjú során Zöldi László (médiakutató.hu) kérdezte az MSZP elsô kincstárnokát a megyei lapok eladásáról. Fabriczki András némi kispesti párttitkároskodás után, 1989 végén, az MSZMP romjain létrejött Magyar Szocialista Párt kincstárnoka lett. Válaszaiból idézünk néhány érdekes mondatot:

- "Amit az akkori közvélemény pártvagyonként tartott számon, az nyolcvan százalékban állami tulajdon volt. Az MSZMP, illetve 1989 ôszétôl az MSZP, csak használati jogot kapott az állami vagyon kezelésére. Nyers Jenô adta a feladatot, hogy hozzam rendbe a párt gazdálkodását. Kifejtette, hogy nagy baj van, mert a bevételek elapadtak, a kiadások meg nem csökkennek. Nemcsak azt mondta el, hogy januárra fizetésképtelen lesz az MSZP, hanem azt is, hogy három hónapon belül csôdhelyzetbe kerül. Márpedig közelednek a választások, s a párt számára létkérdés lesz, hogyan kampányol 1990 tavaszán. Sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. Én felügyeltem a pártvagyonokat, köztük a megyei lapkiadókat is. A megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de az ôket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett."

- "Miért éppen a külföldi sajtókonzorciumoknak ajánlotta fel a tizenkilenc napilapot? Egyáltalán kiben ötlött fel, hogy külföldi cégek jussanak hozzá a vidéki sajtóhoz?"
- "Bennem. Csak tôlük várhattuk, hogy a megyei újságokat profitszerzési szándékkel működtessék. Magyarországon ugyanis nem volt olyan erô, amelynek lett volna tôkéje a szerkesztôségek működtetésére és korszerűsítésére."
- "Ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?"
- "Ebben van igazság. Ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezôtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tôle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvezô kommunikációs helyzetbe. A megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítésébôl alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási gyôzelmét."

Látjuk tehát, hogy az eladott újság-vállalatok árát - ami állami vagyon volt - az utódpárt gyôzelmére lopták el. Így ment tönkre Magyarország - állami pénzen, kommunista pártérdekbôl.

Köteteket lehetne írni arról a sok erôfeszítésrôl, amit a polgári pártok, alkalmi szervezetek, egyéni vállalkozók, újságírók, egyszóval a nemzeti oldal kifejtett a baloldali médiabirodalom nyomasztó túlsúlyának ellentételezésére szánt újságok, folyóiratok alapításával. Ezek során bebizonyosodott, hogy a nagy példányszámban és nagy oldalszámmal megjelenô, jól bevezetett, és külföldi lap-kiadóvállalat által fölfejlesztett napilappal, a Népszabadsággal, nem lehet versenyre kelni. A magyarországi média-helyzet már nyugati mintára alakult. Az Orbán-kormány igyekezett mérsékelni a baloldali fölényt, bár a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország összevonása többet ártott, mint használt, a Heti Válasz sem felelt meg a várakozásoknak. A kormányváltással elmaradt az állami hirdetések és egyéb juttatások mankója, ez kihatott a tartalomra is, a jobboldai elkötelezettség ellazult. Újabb tanulság: bizonytalan tulajdonú újság hűsége ingadozó.

Jó két éve indult az Echo Televízió, tulajdonosa újfiú a médiaiparban. Egyébként egyike a legsikeresebb üzletembereknek, aki viszont nem privatizáción szerezte a vagyonát, hanem tudással és szorgalommal.

Széles Gábor 1945-ben született. Elnökként jegyzi a Műszertechnika, a Videoton és az Ikarus csoportot, valamint a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségét. 1971-ben villamosmérnökként végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Tanulmányait a Harvard Egyetemen folytatta, ahol egy vállalatvezetési programban vett részt. 1981-ben indította el elsô vállalkozását Műszertechnika néven. 1989-ig pártonkívüli volt, majd az MDF iparügyi koncepciójának kidolgozásával egy idôre beszállt a nagypolitikába; 1993-ig tagja volt a Magyar Demokrata Fórum elnökségének. 1991-ben az általa vezetett konzorcium nyerte meg a Videoton eszközeire és márkanevére kiírt pályázatot. 1997-ben az Ikarus elnökévé is megválasztották. Az Echo Tv létrehozása után megvásárolta az SZDSZ elveit hirdetô Magyar Hírlapot.

Innét már szóljon Széles Gábor, aki megvásárolta külföldi tulajdonostól a budapesti napilapot, akit máris médiacézárnak neveznek:

- "Rá kellett jönnöm, fôleg miután megvásároltuk a Magyar Hírlapot, hogy középen nincs senki. Politikailag semleges, vélemény nélküli embertömegek pedig pláne nem léteznek. A lap balliberális olvasótáborának helyére tehát jobboldali közönséget építettünk - mindezt úgy, hogy megtartottuk az olvasószámot. Sôt, hamarosan 18 ezer újságot fogunk eladni az eddigi 15 ezer helyett."

- "Nem azért vásároltam be magam a médiába, mert politikai ambícióim lennének. Akik pedig arra spekuláltak, hogy hamar belátom, a médiabiznisz nem nekem való, azok is rájöhettek már: tévedtek. Merthogy a médiumaimra elsôsorban nem racionális vállalkozóként, hanem érzelmileg elkötelezett emberként tekintek. Médiaegyensúlyt akarok, azaz a jobboldali befolyás növelését. Amikor három éve megalapítottam az Echo Televíziót, még nem gondoltam, hogy egy médiacsoport alapjait rakom le. Egyre inkább belehajszoltam magam; jött a Magyar Hírlap, a Vital Tv, a megyei újságok, s újabb megyei lapok következnek, azaz megyünk tovább. Más nagyvállalkozóknak is jelezni szeretném: érdemes, hovatovább erkölcsi kötelesség beruházni a magyar sajtóba."
"A média a XXI. század egyik legfontosabb iparága. Ugyanaz a szabály, mint a klasszikus ágazatokban: amit lehet, oldjunk meg a hazai tôke segítségével, máskölönben a multik mindent visznek."

Újabb, mintegy hatszázmilliós tôke-emelést tervez Széles Gábor a Ma-gyar Hírlap kiadójánál; a cég törzstô-kéje így egymilliárd forintra nô. Hamarosan saját nyomdában készülnek Széles Gábor nagyvállalkozó média-holdingjának újságjai, valamint átalakul, nagyobb méretű lesz a Magyar Hírlap. A cég még ebben az évben újabb két megyei lapot indítana. Tervei szerint két éven belül országszerte saját megyei napilapokkal jelentkezik az Elsô Magyar Média Holding, amely Hollandiából vásárolta a gépsort. Bérmunkával töltik majd ki a Magyar Hírlap és a köré épülô megyei újságok több mint százezresre tervezett összpéldányszáma felett megmaradó szabad nyomókapacitást. Fejér megyei napilapjuk három-, a csongrádi ötezer példányban készül, ez utóbbi az a szint, amellyel már rentábilisan működtethetô egy regionális újság; folyamatos elôkészítéssel még az idén további két megyei orgánumot kíván indítani.

Minden jel szerint Széles Gábor médiavállalkozása legfontosabb bástyájának tekinti a Magyar Hírlapot. Természetes, hogy a szerkesztôi gárda teljesen kicserélôdött, és az a kijelentése, hogy határozott nemzeti, jobboldali újsággal akar tért hódítani, megbizonyosodik új fôszerkesztôje kiválasztásában. Kocsis L. Mihály a legmegfelelôbb a feladatra, aki az Új Magyarországot annak idején fölfejlesztette, aki szaktudásban, nemzeti elkötelezettségben, írói tisztességben minden kétségen felül áll.

Nyugati módszerrel fosztották meg a magyar társadalmat attól, hogy végre saját, magyarérdekű tájékotató ipara legyen, most akadt valaki, aki nyugati módszerrel, tôkével, kivásárlással, ráfizetés vállalásával visszaszerzi, amennyire lehet, azt, amit a kommunista privatizálók elherdáltak, idegen kézre juttattak. Bárha sok ilyen áldozatkész sikeres magyar követné a nemes példát.

» vissza a HUNSOR honlapjára