Amikor egy vezetô politikus hat oldalon keresztül kíván szólni az ország népéhez, annak súlyos oka van. Teszi, amikor éppen megválasztották az ország vezetôjévé, vagy amikor elérkezett egy nagy celekvés órája, amihez kéri az ország támogatását. Vagy mert bajban van. Ilyenkor különösen nagy szavak, kifejezések jönnek a tollára. Gyurcsány eme nagy cselekede-te bevezetôjében, már a címében is, Kossuth-i pátosszal kelti fel érdeklôdésünket:

Megegyezés (ez a cím, kinek nem jut eszébe Deák Ferenc) Magyarország megújításának lehetséges irányáról (alcíme pedig IV. Béla királyunkat juttatja eszünkbe).

A bevezetôt szószerint idézzük:
„Az alábbi írás javaslat Magyarországnak arra, hogy merre menjen a következô években. Cselekvést szolgáló terv, de több annál. Azt is bemutatom, milyen gondolkodás, értékválasztás húzódik meg az egyes intézkedések mögött. 2007 ôsze, az akkor 48 pontban összefoglalt kormányzati cselekvési terv bejelentése óta azt képviselem, hogy a szerkezeti átalakítások mellett a hangsúlyt egyre inkább a társadalmi kultúra megújítására kell helyeznünk. Ennek folytatásaként szerveztük mondanivalónkat 2008 elején a munka, a tudás, a tulajdon értékei köré. A most közreadott javaslatok ezt a folyamatot viszik tovább. A következôkben a reformpolitika folytatása mellett fogok érvelni. Nem kevesebbet, hanem többet szeretnék javasolni, mint amit eddig tettünk. Többet, bár másként. Tehetem, mert az elmúlt két év megteremtette annak a lehetôségét és szükségességét, hogy a rendszerváltozás után csaknem két évtizeddel újra feltegyük magunknak a kérdést: milyen Magyarországot szeretnénk.”

El lehetne szórakozni vele hosszan, de nézzük a vajúdó hegyek kisegerét.

Azzal indul, hogy „az elmúlt két évben megtettük, amit meg kellett tennünk, az egyensúly köszöbére kormányoztuk az ország gazdaságát.” Az elmúlt két év bizonyára attól számít, hogy bevallotta: „Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentôs kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk…” Most pedig, lám mit ír: „Sikeresnek látom Magyarországot. Demokratikus viszonyaink, a hétköznapok biztonsága, jövedelmeink nagysága, oktatásunk, egészségügyünk, közlekedési, távközlési és informatikai hálózataink fejlettsége és még jó néhány hasonló jellemzô számbavétele alapján a földkerekség mintegy harminc- harmincötödik legfejlettebb országa vagyunk. Szabad, független államként tagjai vagyunk a világ legerôsebb politikai, biztonsági, gazdasági szövetségének, az Aurópai Uniónak és a NATO-nak.”

Mindezt két év alatt, amikor megtanulta, hogy nem szabad ôszintének lenni. Ismét dübörög a gazdaság. A harmincötödik.

Ezt követôen a nagy ember történetbölcseleti és gazdaságpolitikai elemzésbe fogott. Hogy a magyar nem szereti a tôkét. Hogy a XIX. Század végi, XX. Század eleji ki nem mondott társadalmi egyezség a magyar középosztályok és a magyarországi zsidóság között, ami szerint elôbbiek fenntartották az államélet kizárólagos irányítói jogát, így a „tisztességes magyar úriember” nem üzletelt. Azután jött „a szabad üzleti tevékenységet korlátozó, tiltó kommunizmus négy évtizede”. Arról, hogy a magyar felsô- és középosztályt a kommunisták kiirtották, nem szólt, de hirtelen átvált a mai helyzetre, így:
„Nyilván nem független az elôzményektôl, hogy a rendszerváltozást követôen is fennmaradt a magántôkével, az üzleti élettel kapcsolatos negatív attitűd, mi több, ez önálló politikai karakterképzôvé vált egynémely párt politikájában, köztük és elsôsorban a Fidesz retorikájában és magántôke-ellenes akcióiban.” Ez a fránya dzsentroid Fidesz megmaradt magántôke-ellenesnek, amikor az egész szocialista állampárti vonulat „Öntsd a tôkét” jelszóval, és szocialista öntudattal, baloldali értékeikkel, lejelentkezett a disznófejű nagyuraknál szolgálatra a haladó internacionalizmus nevében.

Ezt követôen hosszasan ismerteti azokat a középiskolás tananyagból jól ismert különbözô modelleket amelyek megvalósultak Európa nyugati államaiban (brit, skandináv és német/francia modell): az állam beavatkozó szerepe a gazdasági életbe, szerepe a szociális gondozásban. Kevésbé edzett olvasó elfárad, míg átrágja magát ezen a részen, bár ismeretei nem gyarapodnak. Közli olvasóival, hogy:

„Ezek a modellek nagyon is hasonlítanak egymásra abban, hogy végül is felvették a globalizáció által eléjük hajított kesztyűt, gazdaságaik nyitottak, piacaik fejlettek, ugyan nem azonos módon, de az uralkodó gazdaságpolitika alapvetôen szabadelvű, ha úgy tetszik liberális. Sôt az is igaz, hogy mindkét modell a rá jellemzô sajátosságokhoz igazodó erôs állampolgári tudatosságot, civil részvételt, valamint erôs, jól működô állami intézményrendszert feltételez.”

„A magyar öszvér” cím alatt írja:

„A felszínen megjelenô adóvita mögött valójában a társadalmi modell-választás kérdése húzódik meg. Egészen pontosan az, hogy a parlamentáris demokrácia, a szociális piacgazdaság keretei között mit gondolunk arról, hogy kinek mi a felelôssége, a kötelessége, és kit milyen jogok illetnek meg. Tehát mi a dolga az államnak, a családoknak, az embereknek.”

Fölsejlik, hogy innét kezdve hazai dolgokról lesz szó:

„Az emberek többsége érthetô módon nem a költségvetés tanulmányozásával tölti hétköznapjait. Természetes, hogy nem látják át az állam működésének részleteit, nem ismerik ki magukat a költségvetésben, nem tudják, hogy milyen összefüggés van az általuk fizetett adók és az állam által számukra nyújtott szolgáltatások között. Akinek módjában áll, az vásárlóként, fogyasztóként megtanult recept szerint igyekszik optimalizálni a helyzetét, a lehetô legkevesebb adót fizeti be, és a lehetô legtöbbet igényli az államtól.”

No, helyben vagyunk. Itt van a „társadalmi kultúra megújítása” Gyurcsány-i feladata. Hogyis írta: „Azt is bemutatom, milyen gondolkodás, értékválasztás húzódik meg az egyes intézkedések mögött.” Nehéz feladata lesz a miniszterelnöknek (hacsak nem teszik lapátra, mire e cikk megjelenik), ha vállalkozik a magyar közgondolkodás megváltoztatására. Már abba is bele bukhat Magyarországon, aki ilyent hirdet:

„Mára újra kialakulni látszik egy hamis konszenzus, mely szerint lehetséges egy sajátos, torz modellt alkotni, amely a skandináv modell széles körű társadalmi szolidaritását, kiterjedt és magas színvonalú közszolgáltatását vegyíti az angolszász modell alacsony adóterhelésével és állami újraelosztásával. Márpedig ilyen öszvér nincs.”

Világos beszéd: Egy tüchtig liberális az ellenkezôjét vallja. Az állam arra való, hogy beszedje az adót, nem arra, hogy szétossza. Most éppen tönkrement Amerikában a két legnagyobb hitelbank, de az állam megmentette. Valaki megjegyezte: Ha haszon, az privát, ha veszteség az társadalmi. Nagy mennyiségű pénz, ami könnyen hozzáférhetô: az állami pénz. Közteherviselés van, közprofitviselés, az nincs. Az egykori ifjúkommunista vezetô most kapitalista elvekkel traktálja szocialista híveit. Arról értekezik, hogy „nem volt még egy olyan ország, amely hozzánk hasonlóan alig elviselhetô eladósodottsággal érkezett a rendszerváltozás küszöbére.” És azután jött a csodálatos liberális megoldás: „1994–1995-ben már másodszor fenyegetett bennünket pénzügyi államcsôd, melyet Bokros Lajos sikeres kiigazítási programjával lehetett csak elkerülni. A program egyik fontos eleme egy átfogó, piacelvű privatizációs program végrehajtása volt. Ennek eredményeként a magyar gazdaság jelentôs hányada, benne a stratégiai ágazatok vállalatainak többsége is külföldi kézbe került, a bevételekbôl pedig sikerült konszolidálni az állam pénzügyi helyzetét.” Hova jutott szegény Magyarország, hogy olyan miniszterelnöke van, aki sikeresnek nyilvánítja, hogy a magyar gazdaság jelentôs része nincs többé magyar kézen.

Van ebben a „Megegyezésben” jó néhány olyan gondolat, ami megszívlelendô lenne más környezetben, de itt csak lebeg a légben. Ilyen ez is:

„Aki csak itthon akar jó lenni, az elôbb-utóbb itthon sem lesz elég jó, mert külföldi versenytársai itthon is legyôzik. Ha nem mi megyünk a világszínpadra, akkor azok szereplôi jönnek Magyarországra, és gyôznek le bennünket saját országunkban.”

Bár ez a „jönnek, legyôznek” már nem ijesztgetés, hanem valóság, olyannyira, hogy meg lehet kérdezni: ki birtokolja Magyarországot? És miért éppen egy kapitalistává lett kommunista tettes figyelmezteti a magyarokat a veszélyre?

Valószínűleg a „társadalmi kultúra megújítását” szolgálja Gyurcsány követelése a Megegyezés-ben, amivel a szólásszabadság és a gyülekezési jog korlátozását akarja elérni. Ezen a téren erôs államot akar: „Indokolt az állam közrendvédelmi funkcióinak haladéktalan megerôsítése”.

Panaszként említi: „Az Alkotmánybíróság legutóbbi döntései világossá tették, hogy miközben az úgynevezett gyűlöletbeszéddel szemben újabb büntetôjogi eszközökkel valószínűleg nem lehet fellépni, a testület kijelölte a polgári jogi fellépés alkotmányos kereteit. A kormány ezen keretek figyelembevételével haladéktalanul elkészíti a korábbinál hatékonyabb szabályozásra vonatkozó javaslatát. Az elmúlt hónapok erôszakos utcai fellépéseit követô szakmai, társadalmi viták alapján egyre erôsebb az a meggyôzôdés, hogy a hatályos gyülekezési törvény keretei között is sokkal hatékonyabban fel lehet lépni a nem békés célú gyülekezéssel szemben. Mindezeken túl szükségesnek látszik a büntetô- és szabálysértési jogszabályok kiegészítése és módosítása annak érdekében, hogy üldözhetôvé tegyük az újonnan megjelent, ezért eddig nem szabályozott, de a társadalomra veszélyesnek minôsülô magatartásokat.” Hej, azok a régi szép ávéhás idôk… Végül a gazdasági kérdésekre tért rá, amit egy Széchenyi-tervet támadó mondattal vezetett be. Ama dícséretes, most elmúlt két évben állandóan adóemeléssel foglalkozó kormány elnöke most az adóigazgatási rendszer egyszerűsítésérôl, az adózók körének kiszélesítésérôl, az adóterhelés csökkentésének elkerülhetetlenségérôl írt. Az állam működési kiadásainak csökkentése nem jutott eszébe, érthetôen, hiszen pártunk és kormányunk, meg a pártolók hada az állam birtoklásában találja meg számítását.
Hosszas elmélkedés után megszületik a nagy hegyek kisegere:

„A szürke- és feketegazdaság aránya nálunk mintegy húsz százalék. Ez rettentôen magas arány, nagyjából kétszerese a nyugat-európai országokban tapasztaltnak. Nemzeti jövedelmünk nagyságát figyelembe véve mintegy hatezermilliárd forint fordul meg úgy a gazdaságban, hogy nem vesz részt a közteherviselésben.” Csakhogy, a szürke- és feketegazdaság a húsz éve jelenvaló rendszer terméke annak nemcsak kizsákmányoló jellege, de erkölcsi züllöttsége miatt is. Hát ezen kellene változtatni, de nem azokkal, akik azt létrehozták.

A nagy buzgalommal összeállított Megegyezés-bôl nem lett megegyezés. Bár a dolgozat újságmellékletben jelent meg (államköltségen), nem a nagyközönségnek szólt, hanem mindössze nyolc embernek. Nyolc olyan országgyűlési képviselônek, akik hajlandók az MSZP-képviselôkkel együtt megszavazni Gyurcsány javaslatát, a gazdasági élet rendbetételének ezen írásban megfogalmazott módját. Bizonyára nyolc SZDSZ-es képviselôt remélt maga mellé állítani, és ebben nagyon is igaza van, ha számít rá, hogy van bennük tisztesség, illetve betyárbecsület, hiszen kezdettôl fogva egy oldalon voltak, szinte mindvégig bűnszövetségben az MSZP-vel. Mi több: az a liberalista politika, ami tönkretette a magyar gazdaságot, mindvégig SZDSZ-politika volt.

Az SZDSZ mindig rá tudta kényszeríteni akaratát a nagy koalíciós partnerre. Most is diktálja a kormánypárt politikáját, el is dönti Gyurcsány sorsát. Az SZDSZ szeptember 3-án ulti-mátumot küldött az MSZP vezérkarához, amelyben egyértelműen a szocialisták tudomására hozták, hogy elsô körben mindössze két dologban hajlandók egyeztetni volt koalíciós partnerükkel. A liberálisok vagy egy Gyurcsány nélküli, vagy pedig szakértôi kormány felállításához kötnek minden további érdemi tárgyalást. Ismét megerôsítették, hogy Gyurcsány legújabb programja csak a miniszterelnök túlélését szolgálja, ezért tárgyalási alapnak sem tekintik, és semmilyen körülmények között nem támogatják.

Persze az SZDSZ is a túlélésért küzd, hiszen új választás esetén már a parlamentben sem lesz képviselôje. Hitvány életét hosszabbítja abban a reményben, hogy 2010-re összeszedi magát újra 5 százalék fölé. Tehát, pillanatnyilag az SZDSZ elhagyni szándékozik a süllyedô hajót, az 1994-ben megkötött MSZP–SZDSZ stratégiai szövetséget. Amikor a koalíció felmondásával a felelôsséget otthagyta az MSZP nyakán, elôjött a szakértôi kormány megalakítása ötletével. Ügyes ötlet, hiszen annak személyi állományát is a parlamenti, jelenlegi baloldali többség határozza meg, és annak munkáját is az így helyreállt MSZP–SZDSZ (vékony, de mégis) parlamenti többség támogatja. Így eltolható az idô a legközelebbi választásokig.

Az ország részére az a veszély áll fenn, hogy a szakértôi kormány eltávolíthatatlan 2010-ig, bármit tesz. A szakértôi kormány pedig vegytiszta SZDSZ-es programot hajt végre, hiszen ezzel a feltétellel jön létre. Azokra a kritikákra, amelyek szerint nem világos az SZDSZ programja, Fodor Gábor sajtótájékoztatón bemutatta pártja 2006-os választási programját, az ahhoz kapcsolódó tanulmányokat, illetve a koalíciós megállapodás 2007-es kiegészítését. Elmondta: az SZDSZ ezek talaján áll és a koalíció azért bomlott fel, mert az MSZP nem akarta megvalósítani a programot.

A szakértôi kormányzás nem indokolt olyan esetben, amikor az ellenzék készen áll a kormányzásra. Egy SZDSZ-dirigálta szakértôi kormány az elkövetkezô másfél év alatt mérhetetlen károkat okozhat. A Fidesz tétlensége nem látszik igazolva Orbán Viktor kijelentésével, ami szerint az idô nekik dolgozik. A Gyurcsány-kormány bukása esetén az államfô felelôssége is, hogy ne folytatódjék az a politika, amit a márciusi népszavazás elutasított.

» vissza a HUNSOR honlapjára