Amerika (Európából elszármazott) népét öntelt büszkeség tölti el amiatt, hogy megalkotott egy gazdasági nagyhatalmat, mialatt a régi kontinens megosztva, háborús vetélkedésektôl hátráltatva élte életét. Vallották, hogy Amerika a szabadság hazája, hirdették a világ szabadsága elvét, azt különösen, hogy támogatják a szabadságszeretô népeket. Ezt a képet vetítik még ma is, egyre kevesebb hitelességgel.

A változás Amerika elsô világháborús részvételével lépett színre. Attól kezdve minden háborúban – ugyan továbbra is a felszabadítás jelszavával – egy különleges világhatalmat épít; hódításai inkább gazdasági, mint katonai jellegűek, bár utóbbi idôben az inga egyre inkább átlendül. Amerikának ezt a következetes irányát elnökválasztás el nem térítheti. Ilyen hatalom élén az elnök is csak utas az omnibusz bakján, aki betartja a menetirányt, amit a politikai gépezet elôír. Ettôl függetlenül az elnökválasztás élményteli eseménye az Egyesült Államok népének, szórakoztató, meglepetéseket is nyújtó. A most folyó verseny egyik meglepetése a demokraták néger jelöltje a republikánus angolszász McCain-nel szemben. De nem a bôrszín, hanem az említett következetesség miatt McCain lesz az Egyesült Államok 44-ik elnöke.

A részletekkel nem is érdemes foglalkoznunk, Magyarország számára nem tesz különbséget az amerikai elnök személye. Magyarország bármilyen kormánya alkalmazkodni fog a nagy testvér szövetségesi leereszkedéséhez, csakúgy, mint Európa többi államainak kormányai. Inkább versengve, mint színlelve – ez a hódító külhatalom részére kijáró tisztelet. Magyar hagyományaiban labanc viselkedés. Mérhetetlenül nagyobb a mozgástér, mint volt a szovjet megszállók kiszolgálása során.

Van egy dédelgetett magyar ábrándozás olyan irányzat sikerre vitelére, amely megtagadja bármely más hatalom kiszolgálását. A „harmadik út” nevet kapta, még abban az idôben, amikor német illetve orosz orientáció osztotta meg a politikai mezônyt. A népi írók ôrizték ezt a gondolatot a szovjet idôkben, most újra éledôben van, látva, hogy van helye a védekezésnek Amerika évszázadában is. Bíró Zoltán, a Kádár-i idôben a nemzeti érdekek derék ôrzôinek egyike, írja a Magyar Hírlapban, többek között: „Nálunk a rendszerváltással nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarság az új rendszerrel sem nemzeti függetlenséget, sem igazságosabb társadalmi berendezkedést nem nyert – akkor sem, ha eltekintünk a mai kormányerôk minôsíthetetlen, embertelen és nemzetgyilkos politikájától. A harmadik út »utópiáján« mosolyoghatnak vagy utálkozhatnak mai, magukat reálpolitikusnak nevezô alkalmi politikusok, azt elôbb-utóbb nekik is észre kell venniük, hogy a megalázkodás és a gondolattalanság, a harácsolás és a korrupció pocsolyája már a szájukig ér. A rendszerváltás eredeti célja ott semmisült meg az elsô pillanatokban, amikor kiderült, hogy az ország új vezetôi meg sem próbálnak legalább közelíteni ahhoz az évszázados magyar igényhez, amely a »harmadik út« gondolatkörében megjelent.” Ezt az irányzatot erôsíteni kell, akkor is, ha a jelen körülmények között nincs esélye, mert tárháza a magyarérdekű, hagyományainkban kurucos szemléletnek.

Amerika gyarmatellenes politikát hirdetett már a XIX. században, és ehhez következetes maradt a XX. század világháborúiban is. Miközben nyugat-európai gyarmattartó szövetségeseit gyôzelemre segítette, végrehajtotta – ismét a nagy felszabadító szerepében – szövetségeseit gyarmataiktól „békésen” megfosztó programját. Ebben ismét hasznos partnere volt a Szovjetunió, utóbbi abban a hitben, hogy a „hasznos idióta” neki segít a világot bolsevizálni. A megszűnt gyarmatvilág nyersanyag kincseit ezt követôen az amerikai kereskedelem és ipar hasznosította. A feladatát bevégzô Szovjetunió összeoml(aszt)ásával megnyílt az út Európa keleti felének gazdasági átvételére, ezen országokat pályáztatással beléptették a nemzetközi társulások szövevényes hálózatába, amelyben illendôen idomultak a nyugati parlamenti demokráciák képére és hasonlatosságára, nemkülönben hűségére. És legfôképpen a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet gyámkodása alá, amely intézmények átvették a lelkesen csatlakozó államok szuverenitás-gondjait.
A Magyar Nemzetben olvassuk (2008. augusztus 18, Lóránt Károly: A neoliberalizmus Európa ellensége) az alábbiakat:
„Joseph Stiglitz, akinek Globalizáció és visszásságai című könyve Magyarországon is megjelent, az elmúlt tíz évben egyre határozottabban bírálta a világban eluralkodott neoliberális politikát. A Világbank valamikori fôközgazdásza most a Project Syndicate internetes hírportál hasábjain az amerikai jelzálogpiaci válság kapcsán fejtette ki kritikáját: »Már egy negyedszázada folyik a verseny a fejlôdô országok között, és egyértelmű, hogy kik a vesztesek: azok az országok, amelyek neoliberális politikát folytattak. Nemcsak növekedésük lassult le, hanem amikor növekedtek is, az elônyök aránytalanul a leggazdagabbaknál jelentkeztek.« Stiglitz arra is rámutat, hogy a neoliberális retorikát nagyon is szelektíven alkalmazták: hivatkoztak rá, amikor valamilyen érdeket szolgált, és elutasították, ha nem szolgálta azt. Ez a megjegyzés elsôsorban az Egyesült Államokra vonatkozik. A neoliberalizmus szülôhazája a neoliberális elveket a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet közvetítésével elsôsorban a fejlôdô világon (és persze a volt szocialista országokon) kérte számon. Ezeknek kellett megnyitni piacaikat az amerikai (és nyugat-európai) áruk és tôke elôtt, ôk nem védhették saját iparágaikat, ám amikor amerikai érdekeltségek felvásárlására került volna sor (például Kína vagy a közel-keleti gazdag olaj-országok által), akkor rögtön rendôrért kiáltottak, az áruk, a tôke szabad áramlásának megszentelt elve azonnal érvényét vesztette.”

„Ám az Európai Unió sem járt jól a neoliberális politikával. Lehet, egyes európai eredetű multik megerôsödtek, ám ez sem biztos. Ami viszont biztos, az hogy az unió szinte minden tekintetben csúszik vissza a nemzetközi mezônyben: kereskedelmi részaránya csökken, gazdasági növekedése minimális, a kutatás-fejlesztés terén messze elmaradt az Egyesült Államok mögött, a valamikor mások által irigyelt »európai szociális modell« elmállik, és Európa intellektuális téren is a nullát közelíti.”

A mindenkori amerikai adminisztráció (kormányzat) feltétel nélkül szolgálja a nemzetközi bankhálózat és a multinacionális konglomerátum érdekeit világhatalmi politikai és katonai erejével, nemzetközi szerzôdés-hálózatok irányításával. Ideológiája a szabadkereskedelem, amely elôtt minden ajtónak ki kell nyílnia. A korai kapitalizmus könyörtelen nyomulása idején alkalmazott nyers liberalizmust keltették új életre neoliberalizmus néven. Ez került alkalmazásra Magyarországon is a rendszer átváltásával, ami tönkretette az országot gazdaságilag is, morálisan is.

Minthogy ez vonatkozik a többi rendszerátváltotta országra is, felmerül a kérdés, van-e valamilyen együttes védekezési lehetôségük? Ez ma már téma az Európai Unióban is. Sarkozy francia elnök szerint Európának kell védelmet nyújtania az európaiak számára a globalizmus negatív hatásaival szemben. Szép szavak, tétlen tettek.

Egy interjú keretében (Magyar Nemzet, 2008. július 31) errôl Szájer József (Fidesz) az Európai Parlamentben működô magyar néppárti delegáció vezetôje így nyilatkozott: „Sarkozynek igaza van. Nemcsak hogy védelmet kell nyújtson, de az EU éppen erre is használható. Hogyan »vitatkozzon« például Szlovénia a Microsofttal? Az unió együttesen viszont fel tud lépni a multik nem tisztességes gyakorlata ellen. De ugyanez a helyzet az orosz energiafüggés esetén is... Egyébként bajban van a gazdasági fôideológiát adó Egyesült Államok, hiszen valóban, a szabadpiaci elvek alapján – amelyek eddig tényleg elsôsorban az Egyesült Államok érdekeit segítették – most mások is jelentkeznek. Oroszország is azzal érvel, hogy protekcionista az az intézkedés, amely megakadályozza az orosz befektetést Nagy-Britanniában. Kína és Dubai ugyanezzel érvel. Ez azt is mutatja, hogy az a fajta doktriner neoliberális piaci gondolkodás, amely eddig az Egyesült Államok érdekeit segítette, annyit ér, hogy azonnal megváltoztatják, ha nem az ô érdekeit szolgálja. Az elnökválasztási vitából az is derül ki, hogy a vita azon folyik: milyen módon lehet védeni az Egyesült Államok érdekeit, és ha e módozatok nem férnek el a szabad piaci keretek között, akkor azokat gond nélkül túllépik. Ôk nem tartják be azokat az elveket, amelyeknek a betartását tôlünk elvárják, ha a saját érdekeik érvényesítésérôl van szó. Csupán a mi elitünk balliberális része gondolja úgy – vagy gondoltatják úgy vele –, hogy szolgai módon kell egy dogmát Magyarországon alkalmazni akkor is, ha az ország érdekeivel ellentétes.”

A magyar–amerikai viszonyról nehéz átfogó képet alkotni, de annyit megtapasztaltunk az elmúlt húsz évben, hogy a Budapestre akkreditált amerikai diplomaták viselkedése, valamint a magyar vezetô politikusok hivatalos amerikai fogadtatása mindig osztályozta a magyar viszonyulást a neoliberális követelményekhez. Nemegyszer igaztalan vádakkal illették a magyarországi politikában felbukkanó jelenségeket, illetéktelenül beavatkozva az ország belsô életébe.

Az Antall-kormány jó bizonyítványt kapott, elvállalta a kommunista idôben keletkezett adósságot, és a vele járó gazdasági ellenôrzést, ami állandósult. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) még két évvel ezelôtt is sírbataszító javaslatcsomagot ajánlott Magyarországnak, többek között, hogy szűkítse határozottabban a szociális és jóléti programokat, adóztassa meg a nyugdíjakat, emelje fel a nyugdíj-korhatárt, törölje el a 13. havi nyugdíjat, szigorítsa a korkedvezményeket és a rokkantsági támogatásokat. Ezeket már a Gyurcsány–Kóka kormány sem merte végrehajtani. Nemrég Orbán Viktorral tárgyalva az IMF küldöttsége jelezte, hogy növelni kell a fogyasztási és vagyonadót, szigorítani a szociális kiadásokat, és folytatni az egészségügyi reformot. Azt amibe a Gyurcsány-kormány belerokkant.

Tény, hogy a magyar gazdaság nem termel eleget, a munkavállalók létszáma a 10 milliós országban 4 millió alatt van, és az átlag munkateljesítmény alacsonyabb, mint az európai átlag. Ezen csak államilag támogatott átképzô munkaprogrammal lehetne segíteni, és munkaalkalmak teremtésével a vidéken, ahol a gépesített nagybirtokok nem adnak munkát, a falvak népe már nem gazdálkodik. Sok évi megfeszített munkával talpra állna az ország, de az adósság kamatai és a talraálláshoz szükséges pénz és nemzeti terv hánya miatt egyre romlik a helyzet.

Lesújtó véleményt fogalmaz Bogár László közgazdász (Magyar Hírlap, 2008. augusztus 5): „Amit optikai csalódásként magyar gazdaságnak látunk, az nem egyéb, mint körülbelül két tucat multinacionális vállalat helyi telepeinek hálózata. Ôk alkalmazzák a foglalkoztatottak 8 százalékát, fizetik a bérek 12 százalékát, a tôkét termelô adók 38 százalékát – ám övék a Magyarországon létrejött összes profit 92 százaléka. Ez az utóbbi adat jelzi a legvilágosabban, hogy a szuverenitás és demokrácia fogalmai lényegében értelmezhetetlenek. Hiszen senki nem gondolhatja komolyan, hogy a »hazánk területén ideiglenesen állomásozó« globális tôkestruktúrák ne tartanának a kezükben minden stratégiai döntést, amely az ország jövôjét meghatározza. Félreértés ne essék, e hatalmi struktúra nem gonoszságból fosztja ki Magyarországot, csupán a részvényesek profitkívánalmainak tesz eleget. Ám akkor a nyolcmillió magyar szavazópolgár – mint Magyarország »kisrészvényese« – ki kellene hogy követelje a maga »igazgatótanácsától«, amit a mindenkori magyar kormány testesít meg, hogy lenne szíves a részvényesei érdekeit képviselni.”

Magyarország nemzetközi súlyának (súlytalanságának) és gyengeségének (sebezhetôségének) jelen állapotában ideális lenne, ha mentesülhetne mindenféle olyan kényszertôl, ami a nagyhatalmak vitájában állásfoglalást követel tôle. Sajnos a kibontakozó amerikai–orosz vitában a magyar semlegesség megôrzésére kevés lehetôség nyílik. A vita abból adódik, hogy Európa (és benne Magyarország) ásványolaj és földgáz behozatalra szorul. Oroszország, szerecséjére, bôvében van ennek a két árucikknek, igyekszik megszerezni maga részére az egész európai piacot. Amerikai és egyéb nyugati olajtársaságok ugyancsak érdekeltek az európai eladásban. Üzleti rivalizáció tehát, aminek a grúziai háború is része.

„Miközben az amerikai szenátusban már nyíltan beszélnek a magyarországi orosz terjeszkedés alvilági összefüggéseirôl, a hazai szocialisták még mindig a szélsôjobboldali kártyát kijátszva diszkreditálnák az ellenzéket Washingtonban. A kormányzásra készülô Orbán Viktor a geopolitikai helyzet változását kihasználva szövi újra amerikai kapcsolatait.”

A Heti Válasz-ban találjuk ezt a felvezetô bekezdést egy cikkhez, amibôl megtudjuk, hogy az Egyesült Államokban rosszallással figyelik a Gyurcsány-kormány oroszbarát politikáját, ami többek között abban jelentkezik, hogy támogatja az orosz csôvezeték megépítését, ami Magyarországon át haladna, és orosz energiát fog szállítani. Ezt azzal indokolja, hogy jó ha van verseny, és nem köti le magát az ország egy szállítónál.

Az amerikaiak a Nabucco gázvezeték tervének támogatását várják el Magyarországtól, ami azeri, idôvel más, például iraki (tehát nem orosz) energiát szállít – úgy indokolva, hogy lazítsa az orosz energiától való európai függést. Magyarország azért tényezô ebben, mert a területén haladna át az orosz érdekű Déli Áramlat nevet viselô csôvezeték. A hetilap fogalmazásában: „A Kreml tehát hiperlojális magyar kormányban érdekelt, s ebben számíthat a Gyurcsány-kabinetre, amely intenzív hintapolitikával akarja leplezni hűtlenségét az euroatlanti szövetségi rendszerhez.” A most oroszbarátságot ápoló hazai sajtónak korábban nagy szerepe volt a jobboldal eláztatásában Amerikában, Tom Lantos amerikai kongresszusi képviselôvel együtt. Erre utalt amerikai útjáról visszajött Orbán Viktor az alábbiakban: „A nyugati világ a rendszerváltás után a magyar jobboldalt belenyomta az antiszemitizmus és a nacionalizmus vádjába, ahelyett, hogy a kommunizmus felszámolásában nyújtott volna segítséget.” Ô most a magyar nemzeti érdekek védelmére ajánlja a transzatlanti szövetséget a jobboldalnak. Világos üzenet: a belpolitikának is alkalmazkodni kell. Magyarország az Európai Unió kebelében részese az együttélés minden elônyének, minden hátrányának. Az Európai Unió olyan politikai közegben jött létre, amit kezdetben az Egyesült Államok és a Szovjetunió határozott meg. Jelenleg a kibôvült Európai Unió nagyobb függetlenséggel élve viszonyul az Egyesült Államokhoz, mint vezetô világhatalomhoz. Egy megfogalmazás szerint az USA célja az volt, hogy Oroszországból olyan felelôs partnert hozzon létre a hidegháború után, amely együttműködésre képes a világ többi vezetô országával. Az EU is ebben érdekelt.

Washington nemcsak Brüsszelen keresztül gyakorolja európai kapcsolatait, hanem a tagországok kormányaival külön is. Így sokat ad Budapest „szövetségesi” hűségére is. Orbán Viktor, személyének és pártjának a baloldaliak által rosszindulatúan elrontott jóhírét igyekezett helyreállítani néhány héttel ezelôtti amerikai látogatásán, ahol nem magyar politikusként, hanem mint az Európai Néppárt alelnöke szerepelt. Pozíciója folytán ô a felelôs az EU transzatlantai kapcsolataiért. A Fidesz elnöke azt mondta, hogy a közép-európai államoknak egymással együttműködésben „vezetô szerepet kell játszaniuk abban, hogy Európa egységes hangon szólaljon meg. Mi vagyunk legközelebb ehhez a térséghez, a szintén veszélyeztetett Ukrajna a mi szomszédságunkban van”. Orbán és Bush (a korábbi elnök) egyetértett: arra van szükség, hogy a közép-európai térség az Egyesült Államok „jó, kiszámítható együttműködô partnere legyen ennek az új jelenségnek a kezelésében”. Az új jelenség a Grúzia elleni fegyveres orosz támadás.

Hazatérten Orbán Viktor úgy nyilatkozott, hogy mindennél fontosabb a nemzeti érdek, és nem az a lényeg, hogy Magyarországon ki a nagyobb nyugat-, vagy Oroszországbarát. Kifejtette: szükséges és fontos az orosz energia Magyarország számára, de elôször olyan energiavezetéket kell kiépíteni, amely nem Oroszországból jön, és amely csökkenti az oroszoktól való függôséget. „Mára teljesen bizonyossá vált, hogy Oroszországnak jól átgondolt világhatalmi törekvése van” – fogalmazott. Továbbiakban arról szólt, hogy a nemzeti érdek mindennél fontosabb. „Ha be kell vezetni egy szót, akkor vezessük be a magyarizmust. Tehát a jobboldalnak az ideológiája a magyarizmus. A magyar érdekeket nézzük, azonosítjuk be, onnan vonunk le következtetéseket” – mondta. Kifejtette azt is, hogy az Európai Néppárt nem fogadja el Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök biztonsági doktrínáját, amely kimondaná azt, hogy Moszkvának saját területén kívül is igényei vannak.

Megnyugtató, hogy orosz veszély esetén ma már elképzelhetô meghúzódni uniós vagy amerikai kotlós alatt. A neoliberális és egyéb nemzetközi kizsákmányolás kivédésére, lefékezésére irányuló törekvés leszerelése nem ilyen egyértelmű. Csak a nemzeti összefogástól és a magyar-központú szemlélet érvényesülésétôl remélhet változást helyzetében Magyarország.

» vissza a HUNSOR honlapjára