De amikor a két tényezô valóságtartalmát vizsgáljuk a megvalósítás lehetôségeinek mérlegelésekor, vagyis azt, hogy mi az amit egyesítenénk, és mi az amibe, már a tartalmi meghatározásnál bizonytalan talajra lépünk.

A gyakorlat mezônyén a szó, hogy nemzet, egyszerű szemantikai értelmezésén kívül koronként és országonként különbözô értelmet kap. A nemzet a magyar történelemben - talán a feltárt történelem elôtti idôktôl fogva az 1848-as polgári forradalomig - személyes érdemekre alapozott öröklôdô család- és nemzetségalapú társadalmi osztályként államalkotó intézmény volt. Mint az érdemekért adományozott nemesség rendje, értékalapú elitképzô szerepe alapján, a közügyek vitelében a minôség követelményeit volt hivatva megvalósítani. A nemesi magyar állam a nemzeté volt, de nem volt nemzetállam. A XIX. század derekán a kor szellemi áramlata megkövetelte ennek a sok évszázados rendnek a megváltoztatását. Innen kezdôdik a nemzet és az állampolgár fogalmak ütközése és zavara, és torkollik a mai gyakorlatba, amikor a magyar közjogban az "állampolgár" alkotmányban fog-lalt fogalom, a "nemzet" említést sem kap. A "nemzetállam" a francia forradalom terméke, megvalósítása a vegyes nemzetiségű monarchiák szétrombolásának programjával, háborúk által történt. A nemzetállam olyan állam, amelynek népessége etnikailag homogén, vagyis az állam határai egybeesnek egyetlen nemzet etnikai határaival. Legalábbis ez lenne a nemzetállam ideális állapota. Ez az eszme már csírájában kitermelte magából a nemzeti önzést, az idegengyűlöletet, és mert a háborúban a gyôztesek jelölik ki a határokat, milliós nagyságrendű kisebbségi tömegek rendszere állandósult a vegyes népi elemekkel terhelt, de nemzetállamnak nevezett soknemzetiségű herrenvolk államokban. Trianon ennek az eszmeiségnek volt a terméke, és a nemzetállamokra darabolt Európát létrehozó két nagy háború keserű gyümölcse a szétdarabolt magyar nemzet. Az értelmezô szótár szerint a nemzet "történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet, s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze". Magyar vonatkozásban ez a meghatározás érvényes lehetett 1920-ig, azzal a kiegészítéssel, hogy voltak az országban nyelvi közösségek, amelyek egy idô óta saját állami keretben kívántak élni. 1920 után, ami a magyar nemzetet illeti, a meghatározásból kiesett a közös terület és a gazdasági élet. Ettôl kezdve a magyar közfelfogásban a nemzet több, mint Magyarország népe. Ma a magyar nemzet egészét képezik a magyar állam területén élô magyarok, továbbá a sok államban élô, részben magyar nyelvi közösségben, de nagyobb részt idegen környezetben élô emberek, akiket a magyar nyelv, kultúra, hagyomány, származástudat - vagy ezek közül akárcsak egy is - köt egyetlen érzelmi közösségbe.

A Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete egyik kiadványában, amelynek címe: Korszerű magyar nemzetfogalom, olvassuk az alábbi meghatározást: "A korszerű magyar nemzetfogalom befogadó és integratív kulturális közösség, amelynek továbbra is központi eleme Magyarország. Magyarország nélkül, a magyarországi állampolgári közösség kezdeményezô, kapcsolattartó, támogató stb. nemzetpolitikai szerepe nélkül a magyar kulturális nemzeti közösség működésképtelen. Ez azonban nem jelenti, s nem jelentheti azt, hogy a kisebbségi és a diaszpóra magyar közösségek nemzetpolitikai helyét kizárólag a Magyarországhoz, a magyar politikai tényezôkhöz való viszonya határozza meg."

Ezzel a jövôre vonatkozóan egyetértünk, egyáltalán harmadik nemzetrészként csak Magyarország népével, illetve a Kárpát-medence teljes magyarságával együtt létezhetünk. Látjuk, hogy a nemzetmeghatározás problémás még akadémiai szinten is. Nekünk a kiindulási pont az, hogy az elmúlt száz évben távoli országokba került néhány millió magyar, akik - ha már nem magukban, hát utódaikban - számszerűen megvannak és megmaradnak. Magyarságuk létezô elem, tartalmilag jobb is lehet, mint az otthoni átlag, ahol sokaknak magyarságuk csak adottság, átélés, nemzetélmény, összehasonlító és mérlegelô lehetôség nélkül. Ami a nemzetpolitikai tevékenységet illeti, a múlt század 40-es, 50-es éveinek emigrációja (nemzeti emigráció) minden széttagoltsága ellenére, és annak ellenére is, hogy általánosan elfogadott politikai képviselet létrehozására mindvégig képtelen volt, fontos nemzetpolitikai feladatokat végzett, meglepôen egyöntetűen, a nyugati politikai szervek és közvélemény felvilágosításával a kommunizmust illetôen. A másik, ugyancsak fél évszázadon át gyakorolt nemzetpolitikai feladat volt Trianon következményeinek, az elszakított területeken elôfordult magyarüldözéseknek ismertetése. Erdélyi szövetségek alakultak világszerte - Melbourneben ma is működik -, tevékenységük a magyar diplomáciatörténet legszebb példái. A magyar nemzetpolitika csak a redszerváltoztatás után tudott bekapcsolódni ebbe a nemzetpolitikai feladatba - jól-rosszul. Errôl is említést tesz az Akadémia említett kiadványa:

"2002 óta a magyarországi kormányok és parlamenti pártok, illetve kisebbségi magyar politikai pártok, szervezôdések nem tudnak egymás közt megállapodásra jutni a magyar nemzetpolitika alapvetô céljaiban, feladataiban és eszközeiben. A kiúttalanság érzete kezd elhatalmasodni a magyar nemzetpolitikában. Ez a pártpolitikai ellentétek, a hét szomszédos ország eltérô szomszédság- és kisebbségpolitikai magatartása mellett sok vonatkozásban összefügg a magyar külpolitikai stratégia kimunkálatlanságával."

Az összehasonlításban a magyarországi nemzetpolitika silánysága abban a tényben keresendô, hogy az emigráció általános nemzetközpontú szemléletével szemben a magyar államot igazgató elit nemzetpolitikája a komprádor-idôk maradványa.

Míg a szomszéd államokban élô nemzettársak magyarságuk megtartásáért folyó küzdelmük során szembekerülnek az illetô állam ellenállásával, a harmadik nemzetrész küzdelmét más tényezô ösztönzi. Ôket nem az üldözés-késztette dac fűti, hanem valamiféle lelki tartozást törlesztenek az elhagyott, szenvedô nemzet érdekében. Hazafias kötelesség tehát. Ismét az Akadémia kiadványa szól:

"De míg a nemzeti összetartozás tudata a kisebbségi helyzetben élô többsége számára a negyedik-ötödik generációban is magától értetôdô adottság, az amerikai, nyugat-európai, s más tengerentúli diaszpóra közösségeknek már a második-harmadik nemzedéke is legfeljebb származási identitásán keresztül kötôdik ôsei, felmenôi nemzetéhez." Itt találkozunk a messze idegenbe szakadt nemzetrész legnagyobb problémájával, a magyar nyelv szerepének és jelentôségének korai elvesztésével. Megelôzi a származástudat és hagyományôrzés elsorvadását is. Ezt a szétszórtságban a magyar nyelv házon kívüli gyakorlati értéktelensége okozza. Meg kellett tapasztalni, hogy a magyar nyelv már a második generációnál csak a családon belüli használatra alkalmas, jobbára konyhanyelv szinten. Gyakorlatilag a nyelvváltás teljesnek mondható, hiszen éppen az iskolázottság és a környezet a meghatározó. Ha a nemzet fogalmát csak a nyelvtudásra korlátozzuk, akkor nincs tovább mirôl beszélni. Szerencsére tudjuk, mert benne élünk, hogy a származástudat ennél szívósabb, és a szülôk iránti tisztelet is jelentôs fejlesztôje a nemzettudatnak. "Jellemzô a magyar diaszpórára az évtizedekig tartó elhagyatottság. Az egykori pártállam nem törôdött a külföldön élô honfitársakkal. Amit róluk írtak és hangoztattak, az igaztalan és torz volt, negatív történésekkel és hamis arányokkal. Más nemzetiségek számára az anyaországgal való kapcsolat éltetô elem volt (görögök, olaszok, franciák, perzsák stb.) A menekülteket kibocsátó országok is számon tartották külföldön élô állampolgáraikat. A magyarázat többek között az lehet, hogy kelet-európai viszonylatokban ezekben az évtizedekben csak két politikai elit vette komolyan a nemzeti diskurzust kirekesztô internacionalizmust: az NDK és a kádári magyar vezetôség. Máshol a nemzeti érzés, ha bújtatottan is, de mindig jelen volt." (Az MTA-kiadványból Szabó Mátyás: A diaszpórakutatás korlátai és lehetôségei.)

Ennek a bekezdésnek egyik mondatát vitatjuk. A kádári kormányzat nagyon is törôdött a külföldön élô magyarokkal, nagy apparátust (Világszövetség, Magyar Hírek ingyenújság, konferenciák) működtetett, de csak azért, hogy leszerelje a nemzeti emigráció tevékenységét, amely megcáfolta a propagandájukat, hogy Magyarországon béke és szabadság honol.

Az akadémiai kiadványból mégegy szakasz:
"A magyar kulturális nemzeti közösség harmadik dimenzióját a tengerentúli, nyugat-európai diaszpóra alkotja, amely az elmúlt másfél évtizedben sem találta meg a helyét a magyar kül- és nemzetpolitikában. Pedig az a hatalmas kapcsolati, szellemi, gazdasági és külpolitikai potenciál, amelyet a diaszpóra jelent, feltétlenül megérdemelné, hogy a magyar külpolitika éppen a nemzetpolitika keretei közt az eddiginél sokkal erôteljesebben integrálja a diaszpórát a nemzetpolitikai gondolkodásba és programokba. Itt a hagyományos észak- és dél-amerikai, ausztráliai szervezetek mellett érdemesnek látszik a németországi, skandináviai, izraeli, dél-afrikai magyar diaszpóra közösségek megújulási tendenciáit is figyelembe venni, különös tekintettel a kisebbségi magyar közösségek etnikai jellegű kirajzásaira."

Nemrég jelent meg a Magyar Külügyi Intézet kiadásában az amerikai magyarok körében folytatott szociológiai, demográfiai kutatás eredményeit tartalmazó kötet, címe "Beszédbôl világ - Elemzések, adatok amerikai magyarokról". A kutatás része volt többek között egy demográfiai vizsgálat, valamint az amerikai magyar szervezetek feltérképezése is; emellett több mint ötven interjú készült ezek vezetôivel. Néhány adat a könyvbôl: "Az Egyesült Államokban körülbelül másfél millió magyar él - otthon, a családban mintegy 10 százalékuk használja a magyar nyelvet - mondta el Papp Z. Attila. Az amerikai magyar szervezetek száma 680. Hogy ezek mennyire működnek, illetve mekkora a taglétszámuk, nem tudni; elmondható, hogy többé-kevésbé állandó működést fôleg az egyházak, a cserkészmozgalom, illetve a sajtóorgánumok tudnak felmutatni. Ami a népszámlálási adatok alapján kiderül: 93 ezer fô született Magyarországon. Ezek 43 százaléka valószínűleg 56-os menekült; háromnegyedük az angoltól elté-rô, más nyelvet beszél. A magyar származásúak több mint 92 százaléka azonban az Egyesült Államok területén született, tehát másod- vagy több-generációs bevándorló. Az amerikai, magyar származású népesség enyhén elöregedett, 15 százalékuk 65 év feletti, 35 százalékuk nem családos háztartásban él; a 25 év fölöttiek több mint 90 százaléka középiskolai vagy felsôfokú végzettségű. Valójában nem is lehet az amerikai magyarok esetében bármiféle egységrôl beszélni, a szervezetek is rivalizálnak egymással. Tényleges taglétszámuk kideríthetetlen - amit az interjúk alapján meg lehet becsülni: a szervezeti életben az amerikai magyarok mintegy 5-10 százaléka vesz részt. Ami mindenképp - európai vagy magyarországi szemmel nézve - lenyűgözô jelenség volt, az az elkötelezett önszervezôdés, ahogyan és ami által ezek a szervezetek működnek. A civil szférát önkéntes alapon, a szülôk/tagok költségén tartják fenn. Ám szilárd alapok, illetve professzionális menedzsment hiányában, és a minduntalan felbukkanó konfliktusok eredményeképpen a szervezetek egy része nem tud kellô hatékonysággal működni, ezért gyakran egy sajátos vidékiség is jellemzi ezeket."

Összegezhetjük az olvasottakból, hogy a harmadik nemzetrész társadalomként megismerhetô része valójában azonos a közösségi életet élôkkel. Amikor nemzetegyesítésrôl szólunk, erre az 5-10 százalékra korlátozott megközelítés elhibázott lépés lenne. Ilyen elhibázott lépés volt társadalmi szervezetekre alapozni a Magyarok Világszövetségét újjászervezésekor 1990-ben. Sok jószándékkal akarták működôképessé tenni, de ahogy nem sikerült ilyen alapon összmagyar emigrációs csúcsszervezetet létrehozni, immár budapesti központtal, állami támogatással, a kárpát-medencei magyarság képviseletével egybeboronálva, sem sikerülhetett. A harmadik nemzetrész képviselet-állításra nem alkalmas társadalom, mert társadalom sem. Egyének sokasága - megközelítése csak ennek megfelelôen történhet.

Úgy tűnik, ilyen úton indult el a Magyar Tudományos Akadémia. Azonban, mielôtt ezzel a témával tovább lépnénk, meg kell említeni a magyarországi elit távolmaradását a világmagyarság dolgaitól. Azt fôleg, hogy nem foglalkozott a kérdéssel már akkor, amikor nyilvánvaló lett a Magyarok Világszövetsége alkalmatlansága az integráló szerepre. És itt a 90-es évtized közepére utalok, a szervezet felépítése már akkor mutatta azt az esendôséget, ami bekövetkezett a századfordulóra. Az Orbán-kormány mulasztása volt a legfájdalmasabb, hiszen egyébiránt nemzeti irányzatot követett. Így az Akadémia által vágott ösvényen történik az egyetlen lépés, ami természetesen saját működési területére korlátozódik.

A Magyar Tudományos Akadémia létrehozta a Nyugati Magyar Tudományos Tanácsot, amely a nyugati magyar tudóstársadalom adatbázisának kiépítésével élô kapcsolatot hozott létre. A Tanács - az Akadémiával közösen - kettôs célt tűzött ki maga elé: a nyugaton élô magyar tudósokat, szakembereket egyaránt bevonni a magyarországi, valamint a kárpát-medencei kisebbségi magyar graduális és posztgraduális képzésbe, továbbá a kutatási programokba. Kiemelt feladatként jelölték, hogy erôsíteni kell a világmagyarság és az Anyaország közötti kapcsolatokat, valamint a nyugaton élô magyar tudósoknak segíteni kell a kárpát-medencei magyarság tudományos és felsôoktatási intézményeinek működését. Ezen tevékenységek szélesebb körű felvállalását könnyítheti, ha minél többen - akiknek a szükséges tudományos minôsítésük megvan - jelentkeznek az Akadémia köztestületébe. Behatóan foglalkoznak a diplomások elvándorlása kérdésével. Mérlegelték, hogy az elvándorlás lehet veszélyforrás az ország számára, de működhet erôforrásként is. Az agyelszívás elleni stratégiák egyike az úgynevezett diaspora option, azaz a diaszpóra lehetôség: a külföldön élô magasan képzettekkel való intenzív kapcsolattartás, tudásuk és kapcsolataik beépítése a hazai gazdasági és tudományos életbe. Ennek eszközei a rövid tanulmányutak, a vendégoktatói megbízások, a konferenciák és a közös kutatási programok, és az ezeket elôsegítô adatbázis. Ennek alapján fejtette ki tevékenységét a Nyugati Magyar Tudományos Tanács az elmúlt közel öt esztendô során. Hámori József, az Akadémia alelnöke a közelmúltban kihangsúlyozta, hogy a testület fontos szerepet tölt be az MTA azon törekvésében, stratégiai céljainak megvalósításában, hogy a világmagyarság egészével kapcsolatban álljon, valamint az "egész nemzeti közösségünk javát szolgálja a magyar tudós társaság".

Jó tudni, hogy ilyen fontos területen már folyamatban van a - mondhatjuk így - globális kapcsolat, azonban amikor a harmadik nemzetrész bekapcsolásáról van szó, a kapcsolati láncolatok kötegére van szükség. Ez már országos méretű feladat, de el kell végezni, nem szabad, hogy a magyar Atlantisz elsüllyedjen.

» vissza a HUNSOR honlapjára