A második világháború a világnézetek küzdelme volt. Pontosabban a nagyhatalmi érdekek világnézeti megfogalmazásban jelentek meg a közvélemény számára, mert ezáltal lehet az embereket legeredményesebben egymás ellen uszítani. Egyik oldalon a kapitalizmus, másik oldalon a kommunizmus eszméje szedte a híveket (késôbb az áldozatokat). Intermezzóként, hogy árnyaltabb legyen a kép, a huszas-harmincas években egy harmadik eszme áramlott a kettô ellenében, a nemzeti szuverenitás védekezô mechanizmusaként. Ennek ellenében fogalmazták meg a két klasszikus művi antagónizmus (a kommunizmus és a kapitalizmus) megdöbbentô együttműködését, mint „a demokrácia erôinek szövetsége, a világ megmentésére”.

A közös ellenséggel szemben, példás szövetségben, a világot lángbaborítóan végrehajtott leszámolás után hamarosan helyreállt a korábbi állapot: a nyugat–keleti (amerikai–orosz, ha úgy tetszik: kapitalista–kommunista) szembenállás, olyan társadalmi, ideológiai, katonai-hatalmi, gazdaságfilozófiai ellentétpár-játék, amivel évtizedeken át lehetett szórakoztatni a világot.

Ennek a grandiózus színjátéknak szenvedésre és pusztulásra kárhoztatott áldozata és drukkolója volt a századközép európai népe, amely már a szovjet jármot is elfogani készült, csak béke legyen végre. Ebben a nagyhatalmi játszadozásban kísérelte meg a szabadulás elszánt vállalkozását egy szabadságra vágyó nemzet, amikor rászedett balekként szószerint értelmezte a rabtartója ellenségének álcázott, magát felszabadítóként reklámozó távoli nagyhatalom, félre nem érthetô biztatásait.

Az Egyesült Államok politikai megnyilatkozásaiban szerepelt a kelet-európai népek felszabadulásának támogatása, ami az akkori amerikai közvélemény kifejezett követelése volt. Azokban az években ilyen politikát vártak el a nyugati világ népei kormányaiktól, elsôsorban az Egyesült Államoktól, mert akkorra megmutatkozott a háborús propagandával hófehérre meszelt Szovjetunió valódi lénye a szovjet uralom alá adott fél Európa népeinek brutális elnyomásában. Hamarosan érzékelhetôvé vált, hogy ezzel a színleléssel szemben létezik egy másik amerikai politika.

Azóta, két emberöltônyi idô elteltével a történészek többet is tudnak errôl a másik amerikai politikáról. Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke egy szigorúan titkos nemzetpolitikai megbeszélésen (figyeljük a dátumot) 1956. július 12-én, többek között ezt mondta:

„…az Egyesült Államok érdekeinek szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevéve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való karcsolatainkban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat.” (Charles Gati, Vesztett illúziók.)

A magyar nép abban hitt, amit hinni akart: – nem nézheti a művelt Nyugat, amit a Szovjetunió művel. Valóban érthetetlen volt. A Szovjetunió viszont azt tette, ami lényege. Az amerikai hírszerzésnek megvolt minden eszköze arra, hogy a világ vezetô nagyhatalma mindent pontosan tudjon, ami a vasfüggöny mögött történik. Minden hivatalos megnyilatkozása tükrözte, hogy ezen a téren kellô ismeretekkel bír. A kommunizmus ellenében hirdetett nagy keresztes hadjárat fôként hazai fogyasztásra szánt reklámszöveg volt, hiszen a botrányos szovjetbarátság politikáját abban az idôben már kongresszusi vizsgálóbizottsági leleplezés fenyegette. Tudjuk, a reklám gyôzött, állandósult a népámító szovjetellenes propaganda és a szovjettel szembeni tétlenség gyakorlatában érlelôdött a kétpólusú világkormányzás.

A szovjet megszállást kiszolgáló terrorista „magyar” pártkormányzat is ôszintén hitt a nyugati kormányok szovjetellenességében. Ennek tudatában indítottak gyilkos pereket minden valóságos és igaztalanul vádolt Amerika-szimpátia ellen. A terror fokozatos szigorítása és széleskörű alkalmazása alapozta meg a hatalom fenntarthatóságát 1945-tôl kezdôdôen, olyan szűk mederben, amiben politikai téren csak a Párt mindenkori hivatalos politikája nyilvánulhatott meg.

Ennek a folyamatnak a kiépítése során a hatalom szolgálatára szegôdött sok tízezer lumpenproletár elkötelezett védelmezôje lett a rendszernek, ôket nemcsak – sokuk esetében egyáltalán nem – ideológiai meggyôzôdés tartotta meg a piszkos munkában, hanem a tisztes munkával szemben jól megfizetett, legalizált garázdálkodás bandaszelleme. Ez a társadalom alacsony rétegeibôl hajcsárszolgálatra kiemelten „valakivé” tett rendszervédô szolgasereg adja az ÁVH-legénységet, ezekkel töltik fel a hadsereg hivatásos állományát tiszti, altiszti rangra emelten, nevelik belôlük a tanácsi tisztviselôket, és minden olyan szolgálat személyzetét, ahol a hatalomnak megbízható káderekre volt szüksége. A Párt és a pártállam minden hatalmi szerve ennek a rendszervédô szolgaseregnek, mint piramisnak a tetején, biztonságban érezte magát.

Minden elszigetelés ellenére a nagyhatalmi politikában jelentkezô változások hatással voltak a magyarországi pártpolitikai aréna középrétegére, amelyben már érlelôdött a hatalom gyakorlatában szükséges változások igénye. Ez lendítette a miniszterelnöki székbe Nagy Imrét 1953-ban. Nagyon is odafigyeltek az 1955-ös genfi csúcstalálkozóra, amikor – a háború óta elsô ízben – a két nagyhatalom a legmagasabb szinten találkozott és tárgyalt a világbékérôl. Ezt érezte Budapest politikai világa, amelynek józanabb része a szigor enyhítésében látta a hatalom megtartása garanciáját. Ez az aggodalom politikai mozgalommá érett az írótársadalomban.

Eddig felvázoltunk két réteget, két akaratot, amelyek szerepet kapnak rövidesen 1956 októberében.

A harmadik szereplô a legnépesebb, a legszervezetlenebb, a legkevésbé tájékozott, aki október 23-án délelôtt még nem tudta, hogy mielôtt leszáll a nap, világra szóló történelmi epizódot indít el – a magyar nép.

Három akarat működött tehát: 1. a terrorhatalom megtartása, 2. elviselhetô szocialista pártállam kialakítása a meglévôbôl, 3. a pártállam lebontása.

Az 1. számú akarat a Szovjetunió fegyveres jelenlétében érvényesült. A 2. számú akarat a nagyhatalmi politikai liberalizáló irányzatára ébredezik. A 3. számú akarat egy mámoros pillanatban lángra lobban.

Meg kell vizsgálnunk egy fontos kérdést: volt-e reális esélye a háborúból gyôztesen kiemelkedô két nagyhatalom fegyveres összeütközésének 11 évvel a gyôzelem után? Az amerikai–szovjet szövetség államközi diplomáciai szintre emelkedése 1933-ban jött létre, majd a háborús készülôdés erôsítette, a háborús évek fegyverbajtársi, szövetségesi együttműködése millió szállal kötötte egybe a két hatalmat. Elképzelhetetlen, hogy a létrejött kétpólusú világrend nélkülözött volna alapvetô együttműködést. Az Egyesült Államok vezetôit, üzleti érdekeltségeit, nem a Szovjetunió léte vagy szerepe nyugtalanította, hanem a sztalini gyakorlat, ami Sztalin halálával (1953) sem akart megváltozni. A Szovjetunióban is érlelôdött a változtatás szelleme, de ott második vonal hiányában vontatottan , akadozva bontakozott ki a liberalizációnak nevezett, Nyugat által szorgalmazott irányzat. Végülis a híres Hruscsov-beszéd 1956 elején (amikor nyilvánosan elítélte a sztalinizmust) a változás lehetôségének reményét keltette világszerte.

Magyarországon az Írószövetség rendezvényein, majd az egyetemeken, értelmiségi körökben érlelôdött a változás igénye. Erre nyugaton is felfigyeltek, erkölcsileg támogatták, már csak azért is, mert a liberalizálásban lassabban haladó moszkvaiakat is sarkallni akarták a példamutatással. Ez volt a fentebb említett 2. számú akarat. A kommunista rendszer második vonala latolgatta a lehetôséget, amitôl leendô hatalmát remélte, aminek útjában állt a párthatalom sztalinista garnitúrája. Az esztendô tavaszán és nyarán érlelôdött a változás közhangulata, valóban mindenki kiegyezett volna egy cserével a felsô vezetésben, amelytôl civilizáltabb kormányzást kap.

Nagyszerű alkalomnak ígérkezett egy monstre diákfelvonulás Budapesten, ahol ország-világ elôtt követelik a sztalinista módszerek eltakarítását, és hitet tesznek a szocialista rendszer mellett. Nyugat odaküldte minden épkézláb fotósát és riporterét.

Nagy hibát követtek el (a maguk szemszögébôl) a liberalizálás szervezôi, amikor az egyetemi ifjúságnak szerepet szántak. Tervük biztosítékát abban látták, hogy ez a réteg hálás elkötelezettje a rendszernek, a likvidált felsô és középosztály fiait, lányait csak elvétve engedték részesülni felsô oktatásban, zömmel a korábban legalacsonyabb társadalmi réteg ifjúsága képezte az akkori egyetemi társadalmat. Csak a felvonulások szervezése, a követelések megfogalmazása során szembesültek a szervezôk nemkívánatos változások szenvedélyes követelésével. Ebbôl fakadt a huza-vona az engedélyezô, letiltó rendelkezések során. Bizonyára nem volt reális veszélyérzete a 2. számú akaratnak, amikor ilyen jelek ellenére is követelték a Párt beleegyezését. Ki tudja, ha marad a letiltás, milyen fordulatot vesznek az események, hiszen nagy élmény volt, hogy a hatalom megingott, és hogy fél egy diákfelvonulástól.

Volt egy jobb felmérés is – ma már tudjuk. Andropov, a Szovjetunió magyarországi nagykövete 1956. június 26-án a következôket jelentette Moszkvának: „Barátaink, akiket lefoglal néhány túlságosan elhúzódó, párton belüli kérdés megoldása, nem biztosítják az említett gyűlések és viták kellô irányítását, aminek következtében számos esetben elôfordul, hogy a nyíltan pártellenes és ellenséges megnyilvánulások nem részesülnek kellô visszautasításban.”

Ezt követôen (tehát négy hónappal a forradalom elôtt) Andropov meglátogatta a Székesfehérvárott állomásozó különleges hadtest törzsfônökét, Malasenkot, tájékoztatta ôt az országban tapasztalt ellenséges hangulatról, és közölte vele, hogy legyen készen arra az esetre, ha a magyar vezetôk segítségért fordulnak hozzá. Malasenko felkereste a fôvárosban Tyihonov altábornagyot, a magyar honvédelmi miniszter fôtanácsadóját, tájékozódás céljából. Errôl írja visszaemlékezésében: „Felkerestem Tyihonov tábornokot, aki a páncélszekrénybôl elôvett három vastag dokumentumot, és azt mondta: – Ezekben a kötetekben a magyar vezérkar azzal kapcsolatos tervei állnak, hogy a magyar hadsereg az államvédelmi hatósággal és a rendôrséggel közösen milyen formában vesz részt Magyarországon az állami rend védelmében.”

A magyar kémelhárítás egyik vezetôje 1956. december 28-án így fakadt ki a rendôrfôkapitánysági értekezleten: „Az októberi eseményeket megelôzô idôszakban voltak jelzéseink arra, hogy mi van készülôben. Erre korábban felhívtuk az illetékes elvtársak figyelmét, akik erre nem reagáltak.” A párton belül is játszottak a tűzzel. Nagyon sokan gondolták úgy, hogy valamit tenni kell, mert ha így megy tovább, abból nagy baj lesz. A sztalinisták önmaguktól nem távoznak, egy kis társadalmi nyomás farvizén reméltek a második vonalban a hatalom csúcsán változást elôidézni. Nem számoltak azzal, ami olyan váratlanul, szervezetlenül, elsöprô erôvel bekövetkezett.

Mire a Műegyetemrôl a menet a Bem szoborhoz ért, a diákfelvonulásból népáradat lett, és megtoldotta a diákok követeléseit. Színrelépett a 3. számú akarat, és a történet ettôl kezdve forgatókönyv nélkül, terv nélkül, az események és érzelmek szabta pályán lendült egy igazi népakarat eladdig ismeretlen erkölcsiségű, tiszta forradalmába.

A 2. számú akarat népes táborának minden terve szétesett ebben a történelmi gyalogmenetben. Akár a helyszínen, vagy híre vételével egyénileg is, döntés elé kerültek: Megmenteni a kommunizmust, vállalni a forradalmat, vagy elfarolni. Döntô többségében ez a tábor félreállt, kivárt.

Az 1. számú akaratnak csak egy lehetôsége volt: védeni a hatalmukat, minden erôvel, beleértve az állomásozó szovjet alakulatokat. Még nem hangzott el lövés, 23-án délután Gerô Ernô, akit Hruscsov telefonon invitált résztvenni október 24-én a lengyelországi eseményekkel kapcsolatos ülésre, azt válaszolta, hogy Budapesten súlyos a helyzet, s ezért inkább nem menne Moszkvába. A telefonbeszélgetést követôen Zsukov Hruscsovnak a következôket jelentette: „Gerô felkérte a budapesti szovjet nagykövetség katonai attaséját, hogy a szovjet csapatok avatkozzanak be az egyre nagyobb, eddig soha nem tapasztalt méreteket öltô tüntetés felszámolására.” (Az idézett részek forrása: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor, „Mától kezdve lövünk – Tíz év után a sortüzekrôl” című könyv, Kairosz Kiadó).

Tudjuk, hogy a sztalinisták, látva az Országház ablakából a Margit hídra felvonuló áradatot (amire Hegedűs miniszterelnök felkiáltott: – Végünk van! ), sietve felhozták Nagy Imrét vidékrôl, népszerűségét vádôpajzsként alkalmazandó. Nagy Imre nem tartozott akkor a három akarat egyikébe sem, de a kommunizmus védelmében vállalta az 1. számú akarat szolgálatát. Már a parlamenti erkélyrôl elvétette a szót: – Elvtársak! – Ilyen megszólításra felmorajlott a tömeg, ezzel vége lett a varázsnak.

A Párt Nagy Imrére osztotta a kormányelnöki posztot, de a kormány mindvégig csak sodródott a forradalom áramlásában. Csak követte – mindig elkésve – az utca akaratát, szinte naponta változott a kormány összetétele. Október 28-ig Nagy Imre a forradalom ellensége volt, a statáriális gyilkosságok az ô nevében történtek. Majd amikor a forradalom lett a helyzet ura, a közakarat csak Nagy Imre személye révén fogadta el a kormány fennmaradását, pedig ez nem egyezik a forradalom logikájával. Ettôl függetlenül nagy valószínűséggel moszkvai parancsra maradt, annak a feladatnak a terhével, hogy a forradalom élére állva térítse el annak irányát. Ezt nem tudta teljesíteni, itt már a forradalom logikája működött, és lendülete sodorta ôt és tette az egypártrendszer fölszámolójává, a szovjet uralommal szemben az ország függetlenségének kinyilvánítójává. Ki tudja, miért nem lépett le, ilyen lehetetlen lépések vállalása helyett? Az adott külhatalmi viszonyok között kormányfôi pozícióból ilyen felelôtlen lépéseknek csak véres következményei lehetnek, amik hamarosan be is következtek.

Az Egyesült Államokat ugyancsak meglepte a magyar fejlemények drámai fordulata. Ezt az új helyzetet ugyan miként kezelhette volna? Ami történt, nem illett bele a politikájába, ellenkezôleg, megzavarta volna a genfi megállapodás menetét. Ezt jelzi a teljes tétlenség, amikor a világsajtó tele van a magyar eseményekkel, a hivatalos Amerika hallgat. Amerika népe, amely a felszabadítás és visszaszorítás hangoztatását éveken át hallotta, várt valamilyen határozott kiállást, nyilatkozatot, tettet. Nem tudhatott a jóval késôbb nyilvánosságra került táviratról sem, amit Eisenhower küldött Titonak – „az USA kormánya nem nézné szívesen egy szovjetellenes népfelkelés gyôzelmét a Szovjetunió közvetlen szomszédságában.” A november 4-i brutális tanktámadás nem idézett elô semmiféle diplomáciai lépést, politikai következményt Nyugat részérôl.

*

A kádári megtorlás két réteget célzott meg kiemelten: a „megtévedt” elvtársakat, tehát a reformkommunistákat (innen van most a sok kommunista „szabadságharcos”), és a fegyfert fogott munkásságot. A 2. számú akaratot példásan megbüntette, majd megkegyelmezett nekik, és beépítette ôket a hatalom intézményeibe. A művelet sikeres volt, amire elkövetkezett – 35 év múltán – az egypártrendszer felszámolása, készen állt egy elitréteg, amelynek elmúlt az ideológia-korszaka, fiataljai nyugati, fôleg amerikai egyetemeken csiszolódtak, világpolgári döjffel emelkedtek ki a magyar provincializmusból, baloldaliként könnyen lettek internacionalisták a rendszerváltoztatás utáni kapitalista kurzusban. Ôk most a szabadságharcot – merthogy már nem ellenforradalom, immár elôny – mai elnevezéssel reformkommunista forradalomnak hirdetik. Mint egykori kádári börtönök rabjai, ôk írják meg a forradalom történetét, adnak ki könyveket, létesítenek forradalmat kutató intézeteket, hoznak létre szabadságharcos meg nemzetôr szövetségeket, és ünneplik, ünnepeltetik magukat, mint a történelmi esemény résztvevôit, élô tanúit, szakértôit.

Tavaly, az októberi megemlékezések bevezetôjeként, október 20-án, a Táncsics Alapítvány és a Friedrich Ebert Stiftung közös konferencia-sorozat harmadik része Ötvenhat, mint a baloldal öröksége címet viselte. Gyurcsány megnyitó beszédében azt mondta: „1956 nem forradalomként, hanem reformmozgalomként indult, és a kezdeti napokban nem az antikommunista, hanem a reformkommunista vagy reformszocialista jelleg volt a meghatározó. Hozzátette – ez a fokozatosság mutatkozik meg a mártír miniszterelnök, Nagy Imre életútjában is, aki hithű kommunistából lett a nemzeti progresszió képviselôje. Addig lesz látásmódbeli különbség a forradalom megítélésében, amíg az 1956-ot megélôk generációja él” – mondta Gyurcsány, majd így folytatta: „Nyitottan kell fogalmazni, de nem relativizálva. ’56 beleillik a magyar demokratikus szabadságküzdelmek sorába. 56 deszovjetizáló, demokratizáló, reformkommunista. A nemzeti progresszió és a nemzet ügye nem szolgálható diktatúrában, erre jött rá Nagy Imre is”. Így mondta az egykori KISZ-titkárból lett reformkommunista-kapitalista miniszterelnök.

A gyurcsányi szómágia: egy kis igazságra ráépíteni a nagy hazugságot. Aki azzal a valósággal, hogy a Műegyetem és a Bem szobor között a reformkommunista elem kiesett a történelembôl, azt meri állítani, hogy Ötvenhat reformkommunista forradalom volt, az történelemhamisító.

A veszély az, hogy ez a hamisítás terjed el a külföldi irodalomban is. Csak egy példa a sok közül:

„Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján tartott budapesti megemlékezések a magyar felkelés legszembetűnôbb egyediségérôl feledkeztek meg: a kommunista párt Magyarországon pillanatok alatt szétesett, és a magyar reformkommunisták – akik nélkül a forradalom nem jöhetett volna létre –, átálltak a felkelôk oldalára” – írja Alexandre Adler külpolitikai elemzô a Le Figaro című francia napilap 2006. november 11-i számában közölt elemzésében.

Hát immár ilyen a kapitalista kommunizmus, nyugaton–keleten egyaránt. Megmaradunk ellenforradalmárnak?

» vissza a HUNSOR honlapjára