A költô, Reményik Sándor, még a hontalanság keserű érzésétôl féltette távozni vágyó honfitársait, vélte, hogy az, távol a hazától "keserűbb, mint idebenn." Mi, akik még nem önszántunkból hagytuk el születésünk földjét, megértjük ezt a bánatot. Ismerjük a féltést, hogy gyérül a táj magyar népe, hogy "idebenn" is hontalanná válik a magyar. És, talán a folyamat sodrában, nemcsak az elszakított országrészeken, hanem abban a maradékban is. Pedig az emigráció népe vagyunk, talán ôsidôktôl fogva. Elôbb a vezetôk, fônemesek, királyok. Mint olvashatjuk az Érdy-kódex Szent László király legendájában: "Elôve hívá azért az ô rokonságának, Kopasz Lászlónak fiait, tudnia illik Andrást, Bélát és Leventét, és tanácsot ada az szent királ ônekik, hogy mint hamarabb kifutnának az országból, és megmentenék ennenmagokat haláltúl. És úgy tének, futván Csöhországban. [Majd:] nagy szegénségnek okáért jövének ki Csöhországból, és menének Lengyelországban Miska nevô herceghez, ki az idôben Lengyelországot bírja vala, és nagy jókeddel fogadá ôket, és tisztességgel." Szent László az emigránsok védôszentje. Rákóczi már népes táborral emigrált, de a nagyhatalmi politika egyre kedvezôtlenebb lett, a franciaországi idôszakban elszéledt a kuruc emigráció, a fejedelemnek is már az Oszmán Birodalom adott múló reményt.

Amint a történelem egyre nagyobb szerepet adott alacsonyabb rangú, terjedelmesebb osztályoknak, úgy nôtt az emigrációk létszáma. 1849 nyarán több ezren hagyták el az országot. Ott volt közöttük Kossuth Lajos kormányzó, több miniszter, képviselôk, kormánybiztosok, honvédtisztek, alispánok és egyszerű honvédek s polgárok tömegei. Csupa olyan ember, aki úgy vélte, hogy a gyôztes osztrák hatalom kíméletlenül le fog számolni 1848—49 részvevôivel. E többezer ember nagyobb része 1849 ôszén hazatért törökföldrôl, de így is több százan választották a száműzetést a hazatérés helyett.
A XIX. század második felében egy addig ismeretlen mozgás indult meg Európában; emberek ezrei indultak keletrôl nyugat felé. Nem háborúk, nem forradalmak sodorták ôket, hanem a megélhetés. A gôzgép, mint új energia, a tengeri hajózás, ipari gépesítés, árukínálat és igény, bankhitel és pénzgazdálkodás robbanásszerű fejlôdést idézett elô Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. Mindez arra ösztönözte a mezôgazdasági jövedelemre támaszkodó keleti országok gazdálkodását, hogy kövessék a példát. A Közép-Európában fellobbanó kapitalizmus a legvadabb kizsákmányolást vezette be, amiben már fellobbant a társadalmi feszültség. Ezt vezette le a tömeges kivándorlás.

A XIX. század hatvanas éveiben a földnélküli mezôgazdasági lakosság körébôl több ezren a szomszédos Horvátországba, Szlavóniába és Romániába vándoroltak, hogy ott egy kis földet bérelve, vagy vásárolva biztosítsák családjuk megélhetését. A hetvenes évek végén jelentôsen megváltozott a kivándorlás iránya és számaránya. A következô négy évtized alatt Magyarország területérôl közel két millió állampolgár vándorolt ki Amerikába. Hajóstársasági ügynökök csábították a falusi fiatalságot. Eleinte a felvidéki tótok indultak meg világgá, de a kilencvenes években és a századfordulót követô elsô évtizedben az alföldi, a dunántúli és a délmagyarországi vármegyékben is tömeges méretűvé vált a kivándorlás. E nagy kivándorlási hullám közel kétmillió állampolgárt, fôleg fiatalokat, földműveseket vetett ki hazájából. Igaz, ebbôl a számból csak mintegy 30 százalék volt a magyar. A gazdasági kivándorlók túlnyomó része ideiglenesnek szánta elvándorlását, de a körülmények ezt a szándékot nagyobbrészt meghiúsították. A hajóstársasági ügynökök csábító ígéretei ellenére a bevándorlókat megalázó és kizsákmányoló kezelés fogadta. A rossz hírek hatására a Siófokon rendezett dunántúli gazdakongresszus határozata kimondta, hogy a kormány sürgôsen szervezze meg "a külföldön" élô magyarság érdekeinek védelmét, létesítsen külföldön magyar iskolákat, küldjön oda lelkészeket és segítse a külföldrôl hazatérôket. A társadalmi szervezetek kérésére a külföldi magyarság nemzeti gondozása céljára az Országgyűlés 1902-tôl kezdôdôen 50 ezer koronát irányzott elô a Miniszterelnökség költségvetésében.

1903. január 12-én a Miniszterelnökségen tartott tárcaközi bizalmas jellegű értekezlet napirendi témája "az Amerikában élô magyarság nemzeti gondozása" volt. A témára vonatkozó elôterjesztést Kl ebel sbe rg Kunó miniszterelnöki segédtitkár foglalta össze, majd Nuber Sándor chicagói császári és királyi konzul ismertette az Amerikába kivándorolt többszázezer magyar ajkú honfitársunk szociális helyzetét, valamint a nemzeti gondozásukra hivatott egyházi szervezeteik és iskoláik működését. A bizalmas értekezlet határozatot hozott arra, hogy "minden életképes magyar hitközségben rendes magyar iskolát kell szervezni" és oda a szükséghez képest hazai képesítéssel bíró, megbízható tanítókat kell küldeni.

Az Amerikába kiküldendô magyarországi tanítók és papok költségeinek fedezésére és "az anyaország határain kívül élô magyarság nemzeti gondozására" az Országgyűlés a Miniszterelnökség költségvetésében "az évek hosszabb sorára" egy megfelelô költségvetési tételt irányzott elô. Az Amerikába kivándorolt állampolgárok közül sokan néhány év múltán hazatértek. A visszavándorlás oka részben családi elhatározás volt, de hozzájárult az is, hogy idôközben változott az amerikai gazdaság állapota is. Az egykorú jelentések szerint sokan annyit kerestek néhány év alatt Amerikában, hogy itthon 20—30 hold földet tudtak vásárolni. Viszont másoknak "nem hozott szerencsét" Amerika. Sokuknak nem sikerült anyagi eredményeket elérni. "Több ezren testben, lélekben megtörve és tönkretéve tértek vissza hazájukba" — állapította meg a belügyminiszter a törvényhatóságokhoz intézett 1913. december 2-i körlevelében.

A trianoni szerzôdés 3,2 millió magyart tett hazátlanná. A csonka ország népessége 7,6 millió volt ekkor. Ezt hozták helyre 1938 és 1941 között a békés revízió állomásai, ezek révén 2,8 millió magyarajkú került magyar uralom alá. Ebben a rendezésben a magyar nép meg is nyugodott, elfogadható volt véglegesként. A Közép-Európára zúdított újabb háború gyôztes hatalmai ezt nem fogadták el, visszaállították a mélységesen igazságtalan trianoni határokat. A nagyhatalmi döntés Magyarországot, illetve a Kárpát-medence egész magyarságát a szovjet bolsevizmus terrorista hatalmának gyarmatává kárhoztatta. A súlyos honvédô harcok katonai és polgári veszteségein kívül közel egymilló magyart hajtottak el szovjet rabságba, ahonnan százezrek soha nem kerültek vissza szülôföldjükre.
Egy másik egymilló magyar került nyugati oldalra katonaként és menekültként, akiknek nagyobb része a rossz hírek hatására döntött úgy, hogy nem tér haza. A hazatérôket börtönökbe, vagy egyenesen a Szovjetunóba hurcolták.

Korábban is volt már magyar emigráció, de ez a mostani, amelyet ma itt felidézünk, minden idôk legnagyobb, legnépesebb magyar emigrációja. Mennyiségében és minôségében is jelentôs része a nemzetnek. Ezt az emigrációt nagyobb mértékben inkább a háború, mint a politika hozta létre. Gondoljuk csak át, amíg a kegyetlen trianoni békeszerzôdés egy többnemzetiségű Hungáriát szakított szét — a magyar etnikum részére végzetes igazságtalansággal —, a második világháború már egy etnikailag elfogadható Magyarországot szakított szét, vagyis az egységes magyar nemzetet darabolta úgy el, hogy abból nemcsak a szomszéd államoknak jutott több milliós hadizsákmány magyar, de százezrek kerültek nyugatra, ahonnét a gyôztesek kielégítették munkaerôhiányukat.
A háború által nyugatra sodródott tízezreknek hosszú éveken át keserű sorsuk volt. Elsô idôkben a magyarok nem is számítottak menekültnek, a nyugati hatalmak katonai kirendeltségei szorgalmazták hazatérésüket, az amerikai hadseregben szolgáló egykori magyaországi származású tisztek készségesen kiszolgáltattak derék hazafiakat, katonákat budapesti elvtársaiknak. Ez a kergetô-fogdosó idôszak akkor ért véget, amikor már elég sok panasz érkezett a nyugati katonai parancsnokságokra arról, hogy a hazatérôket átadják a szovjet hadseregnek, amely a Szovjetunióba viszi ôket. Három év telt el ilyen veszélyes, törvénytelen körülmények között, míg végre a magyarok is megkaphatták a menekült minôsítést. 1948-tól kezdve magyarok is kérhették a kivándorlást a Nemzetközi Menekültügyi Szervezettôl. Egészségügyi és politikai szűrôvizsgán estek át a kivándorlásra jelentkezôk, itt is még utolérhetett néhányat a politikai bosszú.

Miféle ember volt ez a háborús emigráns? Mint tudjuk, Magyarország katonai megvétele hét hónapos harcok árán sikerült csak az ellenségnek. E huzamos visszavonulás során a lakosság egy része, a hátráló katonai alakulatok és a közigazgatásban foglalkoztatottak százezres tömege kiszorult az ország nyugati határain túlra, ott érte ôket a háborús összeomlás, sorsuk a Németországot megszálló nyugat-európai és amerikai hadseregrészek parancsnokságától függött. Ez az emigráció így a kommunizmus következtében jött létre, hazatérését is a kommunizmus akadályozta. Az emigrációnak tehát a kommunizmus ellenzése és a vele szembenállás a lételeme. Ez tehát az alap, és ez marad mindvégig a meghatározója emigráns mivoltjának.
Ez az emigráció nem a hatalomba akart visszakerülni, hanem szülôhazája szabadságát kívánta — egy ideig annak érdekében, hogy hazatérhessen, majd az idôk múltán — a hazatérés reménye nélkül is. Ez az emigráció nem politikai teóriákat és doktrinákat fogalmazott, mint a marxista és liberalista, anarchista felforgatók, hanem egyszerűen szülôhazája felszabadulását kívánta mind az orosz és kisantant megszállás alól, mind a kommunista diktatúra alól. Ez az emigráció nem keresett új értékeket hazája számára, de magában hordozta azokat az értékeket, amiket neveltetése során kapott, amely értékek keresztény hite és a haza szeretete fogalomkörébe tartoznak. Ez az emigráció a nemzeti emigráció nevet kapta. Kiegészülve az ’56-os szabadságharc leverése során és után kimenekült negyedmillió magyar nemzeti érzésű részével, folyt tovább a nemzeti szellem ápolása, az emigrációs irodalom létrehozása, és nem utolsó sorban a nyugati társadalomban a magyarság iránti kedvezô közvélemény kialakítása. A nagyhatalmak politikájára nem tudott hatni ez az emigráció, hiszen annak megvalósult háborús célja volt az ország szovjet megszállása, majd lett ugyancsak öncélú, kétes értékű megszüntetése. Ennek ellenére a XX. század nagy magyar emigrációja derekasan teljesítette a történelem által rászabott feladatot, és ha ennek súlyát és jelentôségét nem ismerik az óhazában, az már utóbbinak a súlyos mulasztása.

Egy nemzet életében színe-java ifjúsága elvesztése, akárcsak egy alkalommal is, nagy veszteség. Behozhatatlan. Ha sorozatban történik, és még a köztes idôszakokban is állandósul, szivárgással is, az elvándorlás, ha mindezek során háborúk és terrorista kormányzatok is a tettre és munkára kész fiatalságot irtják, az tragédia, hanyatlás, pusztulás, nemzethalál. És ha még a magyar népre mért csapások tetejébe a nemzetsorvasztó abortusz-járványt is ide számítjuk, felrémlik Petôfi látomása:

Ameddig a történet csillaga
Röpíti a múltakba sugarát
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szívünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.

A nagybirtokrendszer is ritkítja a népességet, űzi el a falvakat. A múltban azért kellett elhalasztani a földosztást, mert a gabonaexport tartotta az országot felszínen. A szociálbolsevista rendszer pusztította a falvakat a kolhoznak nevezett nagybirtokrendszer érdekében. A liberálbolsevista miniszterelnök már meg is fogalmazza, hogy "nem a családi gazdaságoké a jövô". Azt is ajánlotta: — el lehet hagyni Magyarországot. (A Magyar Televízió jelentése 2006. május 16-án: "Keményen és ingerülten lépett fel Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az Országos Érdekegyeztetô Tanács tegnapi ülésén, ahol Demján Sándor és Széles Gábor ütközött meg a kormányfôvel. Élesen bírálta a tervezett adóváltoztatásokat kritizáló munkaadókat, és közölte velük: akinek nem tetszik a programja, elhagyhatja az országot. Ezzel kapcsolatban Szijjártó Péter, a Fidesz szóvivôje arra emlékeztet, hogy »Gyurcsány Ferenc nem elôször ajánlja a magyar emberek egy csoportjának a szerinte legegyszerűbb megoldást, az ország elhagyását. Nemrégiben a fiatalokat küldte volna külföldre, a legnagyobb tehertételnek nevezve azt, hogy a magyar fiatalok Magyarországon szeretnének érvényesülni«.")

Húsz évvel az állítólagos rendszerváltás után, valóságosan a nyugateurópai gazdasági rendszerbe lépés után, az árak és adók igen, de a bérek nem igazodtak a nyugati színvonalhoz. Nyugati vállalatok az egyetem ajtajában adnak fényes ajánlatot a jól vézetteknek. Míg a XIX. századi vad liberalizmus a kétkezi munkásokat vitte el füstös gyáraiba, bányáiba, a XXI. század szélsôséges liberalizmusa az agyakat fölözi le Európa keletében, leginkább Magyarországon. Akinek nem tetszik, elhagyhatja az országot! Nyugat kapitalista országai kielégítik a prosperitás követelményeit. Ausztrália is a folyamatos bevándorlással tartja működésben gazdasági életét — a bevándorlónak mindenre szüksége van. Bevándorlási politikája, a jelek szerint, ismét felfedezi Európa keleti felét. Magyar fiatalok olvashatják a megnyílt lehetôséget az interneten az Australia Institute of Immigration közleményében:

"Az Ausztráliai Bevándorlási Intézet felajánlja Önnek, hogy vegyen részt az ausztrál szakember migrációs programban, amelyben Ön állandó vízumot kaphat, hogy Ausztráliában éljen és dolgozzon. Ha Ön nem ausztrál állampolgár, be kell lépnie a programba és élnie kell a lehetôséggel, amelyet az ausztrál kormány felajánl Önnek azáltal, hogy 133.500 állandó vízumot ad ki 600 igényelt foglalkozásra és többvízumos lehetôségre. Ausztrália súlyos szakember-hiányának megoldására az ausztrál kormány a vízumlehetôségek skáláját hozta létre az Általános Szakember Migráció program keretén belül, hogy ezt lehetôvé tegye sok ember számára. Két módja van a vízum megszerzésére a program keretében: Ön vagy megfelel a kor, angol nyelvi és szakképzettségi követelményeknek, vagy megszerzi a szakképzettségét miközben már Ausztráliában él és dolgozik."

A Magyar Tudományos Akadémia kutatást végzett a magyar diplomások elvándorlásáról, melyben az elvándorlás okait, motivációit kutatták, valamint a külföldre költözött diplomások jövôképét, hazatérési lehetôségeit is megvizsgálták. Megállapítást nyert: az elvándorlás nem csak az elvándoroltakra van hatással, hanem az otthon maradottakra is. Az oktatásból való kivonulásuk után a szellemi tô-két külföldre viszik, ezzel csökkentve a jól képzett diplomások számát az országban. Hozzávetôleg 12.000 diplomás magyar dolgozik külföldön. Fôként a temészettudományos, valamint a gazdasági és a műszaki területeken dolgozók távoznak itthonról legtöbben. Kucsera Tamá s Ge rgely véleménye szerint — aki maga is tanult külföldön — új generációs folyamatról van szó, amelyben sokkal szabadabb mozgás válik jellemzôvé, mint korábban. Az emberek a külföldre költözés során "nem vesznek" el, a kapcsolattartás a fejlett információs hálózat segítségével mind magánéleti, mind szakmai szempontból továbbra is fenntartható.

Ez persze magánvélemény, mi itt Ausztráliában azt látjuk, hogy a kezdeti kapcsolat elhal, és ha nem épül ki intézményes kapcsolattartás ebben az új elvándorlási korszakban, akkor igenis elvesznek az eltávozottak a nemzet számára. Mint ahogy az ország nem lehetett részese a XX. század nagy emigrációja sikerének amiatt, hogy a bolsevizmus politikai árkot húzott magyar és magyar közé.
Magyar emigránsok sehol nem tömörültek gettó jelleggel. Munka- és lakáslehetôségeik szerint széledtek szét a nagyvárosokban. Ennek ellenére a nemzeti emigrációnak legalábbis egy része kulturális társadalommá szervezôdött. Lelkipásztor, iskola, egyesületek, színtársulatok, ének- és zenekarok, kulturális találkozók, kirándulások, újság, rádió, televízió valósította meg a szétszóratásban is a magyar társadalmat mindenütt a nagyobb városokban.
A mai gazdasági elvándorlás valójában a ’80-as években kezdôdött. Közülük nagyon kevesen kerestek kapcsolatot az emigráció intézményeivel. A most érkezôk pedig egyáltalán nem keresik a kapcsolatot a korábbiakkal, hacsak segítségre nem szorulnak. A korábban virágzó népes egyesületek gyér maradékai nem lesznek alkalmasak képviseleti szolgálatot ellátni az Ausztráliában munkát vállalók, megtelepedôk részére — más megoldásra lesz szükség.

Az ország teljes elit rétegének bűne és mulasztása, hogy egyrészt közömbös (jobboldal), másrészt elutasító (baloldal) az emigráció iránt. Legnagyobb bűne Magyarország politikai elitjének úgy teljes egészében az, hogy nem építette ki a már külföldön született, tehát magyar származású egyének kötôdését. Számos elôadást tartottam errôl Magyarországon, melyek során felhívtam a figyelmet arra is, hogy abból a veszteségbôl, ami érte az országot a múlt századi elvándorlásokkal, valamellyes visszatéríthetô jó szervezéssel. Tizezer számmal fellelhetôk a világ országaiban magyar származású szakemberek, akik egyetemeken, tudományos intézetekben, nagyvállalatok élén gyümölcsöztetik tudásukat más országok javára. Létre kellene hozni olyan magyar intézményt, amely élô kapcsolatot tud létesíteni ezekkel az emberekkel, és ezt a kapcsolatot hasznossá tudja tenni az összmagyarság számára. Ehhez azonban sok mindennek meg kell változnia Magyarországon. Elsôsorban a nemzeti keretben való gondolkodásra van szükség, hiszen százezres számokról van szó, a nemzet egy méretes részérôl.

» vissza a HUNSOR honlapjára