A 70-es években téma volt, hogy leszállítják a nyugdíjkorhatárt az 55. évre, hogy a fiatalabb korosztályokat megmentsék a munkanélküliségtôl. Azóta egyre növekvô mértékben ontják a gyárak a fogyasztási cikkeket, és az elektronikus ipar megjelenése a szolgáltatások terén ugyancsak kiszorítja az emberi munkát. Csodálatosan gyors és preciz robotgépekkel ontják a gyárak a gépkocsikat és egyéb használati tárgyakat, munkájuk tökéletesebb és megbízhatóbb, mint a legjobb szakmunkásé, nincs betegnap, szabadság, balesetbiztosítás, adó és a többi. Tény, hogy új iparágak jönnek létre állandóan, és új munkahelyek, amelyek egyre több felkészültséget igényelnek, de összességében az ipari termelés emelkedése mellett az emberi munka iránti igény egyre elmarad. Elmúltak azok az évtizedek, amikor Észak-Amerika és Nyugat-Európa országaiba milliószám költöztek a vendégmunkások.

A kapitalizmus, alaptermészetének megfelelôen, nemcsak helyettesíti az embert gépekkel, hanem elviszi gyárait olyan országba, ahol olcsó a munkaerô. Ha változik a helyzet, ismét tovább áll. A glabalizmus ezekben az országokban a termelés biztosítását abban látja, hogy kézbe veszi a gazdasági, pénzügyi irányításukat, rendszerint eladósodás által. A megcélzott országok saját dolgozóik kihasználásával tudnak csak felszínen maradni. Ugyanakkor a "nyugati" gazdag országokban drágul az élet, zsugorodik a kereset. Ha az igények elkésve igazodnak ehhez, háztartások kerülnek csôdhelyzetbe. Ilyen körülmények tömegessé és általánossá válása felborítja az egyensúlyt, megcáfolja a liberalistáknak azt a hittételét, hogy a piac mindent kiegyenlít. Bizony, nem mindent, mert a termelés technikai kapacitása ma már megállíthatatlanul mind meredekebben felfelé ível, és korlátozhatatlan, amivel a széles tömegek fogyasztási kapacitása nem tud lépést tartani. Ez az út a szakadék felé tart, addig is a munkanélküliség kezelése már csak az államra marad. Távol-Kelet és Dél-Ázsia gyors iparosodása megduplázta a világtermelés technikai kapacitását, elárasztotta termékeivel a nyugati országok fogyasztóit, ugyanakkor nem nyitotta meg emberszázmillióinak fogyasztói kapacitását. Mindez nem okozna gondot, ha a termelés és fogyasztás harmóniában lenne, de erre való szabályozás létrehozása elképzelhetetlen. A nyugati világ pénzügyi válságának okai ebben a termelés-fogyasztás szétszakadásban rejlenek. A szabad piac elve itt visszaüt, Kelet olcsóbban ad és talán jobbat is, Nyugat ipara - pontosabban pénzügyi rendszere, hiszen banki pénzen működik - válságba jut.

Négy európai lap szavaztatja olvasótáborát ezzel a kérdéssel: "Világgazdasági válság: megmentse-e az állam az iparágakat?" A Volkskrant szerkesztôje, a fórum felvezetôjében ezt írja: "Az európai kormányok elôször a bankok segítségére siettek eurómilliárdokkal. Most az iparon van a sor: ôk kérnek pénzügyi segítséget az államtól. Mert a gazdasági recesszió sok munkahelybe kerül. Egy kis állami segítséggel el lehet talán kerülni a tömeges elbocsátásokat, állítják a magáncégek. De a nagy kérdés az, hogy vajon helyes-e, ha a kormányok az adófizetôk pénzét cégekbe fektetik? Vajon az államosítás e formája kívánatos útja-e a szabadpiaci kapitalizmusnak? Avagy egy szociálisabb és humánusabb típusú vegyes gazdaság beköszöntének jelével van dolgunk?"

Ami az utolsó mondatot illeti, az lenne a megoldás, de a mai körülmények között ilyen horderejű változásra nincs kilátás. A válaszadók felvetik: a banküzlet magánvállalkozás, amelynek ha profitja van, azt ugye nem osztja meg az állammal. Ha rosszul gazdálkodott, viselje a következményeket.

Valóban nem a "tönkrement" bankok megmentésével kell rendbehozni azt az állapotot, hogy a társadalom nagyobb részének nincs módja munkája árán sem hozzájutni a megtermelt és eladhatatlan javakhoz. Kerülô út úgy segíteni a munkanélkülieken, hogy pénzt ad az állam a bankoknak és iparvállalatoknak, hogy tudjanak termelni, vagyis munkabért fizetni. Ha az állam gondja a munkanélküliség, és azt adóbevételbôl akarja megoldani, alkalmazza a munkanélkülieket saját vállalkozásban, mindig van tennivaló egy országban. A magyar adófizetôk pénzét ne szórják oda idegen banki és ipari spekulánsoknak, amibôl aligha lesz munkaalkalom. Maradjon a magyar pénz az országban, áthidalni vele a nehéz idôket. Mibôl pénzelné az állam a bankokat, iparvállalatokat? Kölcsönbôl, amit majd a ma még éhesen iskolába járó gyerekek fognak visszafizetni.

Annak az áldatlan helyzetnek, amibe Magyarország került, sok összetevôje van. Elsôsorban az, hogy az ország rákényszerült egy termelési versenyre, amire nincs felkészülve. Amit termelni tud, az már húsz éve nem elég az adósság kamatfizetésére, annak pótlására további hiteleket kellett felvennie, legtöbbször a visszafizetés részletei részére. Ami a mostani válságot illeti, az Amerikából indult ki, amerikai pénzügyi problémák "gyűrűztek be" Európába, követve az amerikai dominanciát, ami még háborús megszállás és abban fogant monetáris berendezkedés öröksége, továbbá a globalizáció "áldása". Nem is egyformán érinti a pénzügyi válság Európát, a nehéz vége a keleti oldalt nyomja. A keletiek - így Magyarország - részére az alapító országoktól eltérô támogatási rendszert határoztak meg, amely lényegesen kevesebb támogatást jelentet, fôként a mezôgazdaság terén. Szűkkeblű elbánás volt ez ahhoz képest, hogy a nyugati oldalnak jól jött a bôvítés, mert ezekre az országokra olyan feltételeket erôltettek, amik megvalósítják a gazdasági gyarmatosítás ismérveit. Adó és egyéb kedvezményeket kaptak, és a beruházási szerzôdéseknél azt sem vállalták, hogy a profit bizonyos százalékát a beruházás bôvítésére fordítsák. A nyugati oldal gazdaságilag rátelepedett a keleti oldalra, de most a válság menetében nem mutatkozik az uniós szellem, elsôsorban saját hazájukban kívánják enyhíteni a bajt. Egy ilyen eset, Sarkozy elrendelné, hogy a francia autógyárak beszállítói csak hazai vállalkozók lehetnek. Magyarország iparát, kereskedelmét már tönkretette a védekezés tilalma, most onnan közelít annak megszegése.

Szolzsenyicintôl tudjuk, hogy a Szovjetunióban a kommunista eszmének nemcsak internacionalista hívei voltak, az oroszokban is lángolt a messianizmus, a szláv világuralom rögeszméje. Sztalin hatalomra kerülése és hosszú uralkodása jelzi ezt a változatot, ami Sztalin halála után is még nagy erôt mutatott, ma - a felszámolás után húsz évvel - is él, most a második nagy párt a kommunisták pártja. Magyarországon a kommunizmusnak soha nem volt sem vonzása sem sikere a magyar szellemiségre, nálunk annak minden megnyilvánulása idegen elemeket vonzott, mutatott fel. A háborús összeomlást követôen véreskezű terroristák nem is népes csoportja olyan sztalinista rendôrállamot hozott létre a szovjet fegyveres jelenlétben, amihez fogható mégegy nem volt a szovjet gyarmatvilágban. És ugyancsak sajátos és érdekes átalakuláson ment keresztül a bunkó Kádár köpenye alatt a párthatalom értelmiségi elitje: Amit a Nyugat nem kapott meg Moszkvától, azt Budapest teljesítette. A 60-as évek közepétôl a Kádár rendszer fokozatosan megfelelô lett a nyugati világnak. A rendszer reménydús ifjai nyugati, fôleg amerikai egyetemeken készülhettek fel a hatalom folyamatosságára és az állam termelô üzemeinek vezérlésére. Ebbôl kerekedett az a híres rendszerváltozás, amelyben az új nemzetköziséget a régi nemzetellenesség elitje hirdette, amelyben Magyarországból már csak az adósság maradt a magyaroké.

Fricz Tamás politikai elemzô "Kórkép a hazáról" című írásában így összegezi a rendszerváltoztatás idején lezajlott vagyonszerzést:

"1. Magyarországon, 1988 és 1990 között a posztkommunisták által végrehajtott spontán privatizáció során több mint ezer vállalat került a volt elvtársak kezébe, ennek hatvan-hetven százaléka gyakorlatilag bagóért, mélyen leértékelve, "elvtársi" áron (kellett a vörös segély).

2. Az Antall-kormány már csak 12 ezer milliárd forint termelôi vagyonról gondoskodhatott. Ám a folyamat nem állt meg ennél a pontnál. Az Állami Számvevôszék adatai szerint 1990 és 2002 között az újabb privatizációk során a vagyon 44 százalékának "lába kelt", de négyezermilliárdnyi vagyon teljesen eltűnt, magánzsebekbe vándorolt.

3. 1995 és 2008 között 164 stratégiai jelentôségű - az emberek közellátását végzô - állami vállalatból 48 (!) maradt. (Úgy, hogy a Fidesz idején a számuk növekedett is.) Most akarják eladni a maradékot is...

4. Összességében: 1988 és 2008 között az egész privatizáció "eredményeként" tízezermilliárd forinttal lett szegényebb az ország.

Következmény: Magyarországon jóformán semmi nem maradt állami kézben, csak - nagyjából - a vagyon hat-nyolc százaléka. Ez szinte sehol a világon nincs így, csak nálunk. Tehát semmi mozgásterünk nincs."

Gyurcsány Ferencnek volt egy térségi ötlete, azért térségi, mert 12 ország nevében (mint kiderült, azok megkérdezése nélkül) jelentkezett Brüsszelben egy ötlettel, azt próbálta elérni, hogy az unió hozzon létre egy 180 milliárd eurós csomagot az Európai Stabilizációs és Integrációs Program keretében, Kelet-Európa gazdaságainak, bankjainak és cégeinek megsegítésére. A javasolt program 12 országot érintett volna, bankok és cégek újratôkésítése szerepelt a tervezett intézkedések között.

"A miniszterelnök több helyrôl várja a nyugati segítséget. Az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap 40-60 milliárd eurót adhatna a kormányoknak hitel vagy devizacserék formájában. Az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank 35-45 milliárd eurót pumpálhatna a helyi bankokba, amik egyébként nagyrészt nyugati hitelezôk tulajdonában vannak. Ezenkívül a vállalati és háztartási hitelek átütemezésével is lehetne segíteni. A Világbank is nyújthatna további forrásokat: 90 milliárd eurót kellene juttatni az exportôröknek és a kis és középvállalatoknak." - Így szólt a közlemény. Szerencsére március 1-jén az állam- és kormányfôk rendkívüli találkozóján Brüsszelben elutasították a kelet-európai országok megsegítésére szánt 180 milliárd eurós uniós pénzalap létrehozását célzó magyar javaslatot. Nem sikerült Gyurcsánynak tovább eladósítani az országot, nem sikerült a kölcsönpénzt elvtársi zsebekbe juttatni. Gyurcsány már elvesztette önuralmát is.

A miniszterelnök úgy fogalmazott: lehet, hogy a Fidesz azt hiszi, meg lehet nyerni a választásokat program nélkül, és majd utána jön a feketeleves, de ô a helyükben nem inna elôre a medve bôrére. "A politikai küzdelem most elsôsorban arról szól, hogy az aktív többség felismeri-e, hogy az országnak mély változásokra van szüksége. A Fidesz butít, mi bátorítunk. Egy év múlva eldôl, hogy ki volt a sikeresebb" - vélekedett, majd hangsúlyozta: a programadás mellett az is a dolguk, hogy leleplezzék azt a politikai szélhámosságot, amit a Fidesz művel: a választók tudatos megtévesztését. "Rezet árulnak, arany-áron. A rendszerváltozás óta eltelt idôszak legveszélyesebb politikai szélhámosa Orbán Viktor, mert valóságos, reális alternatívának mutatja be a semmit." Immár így fogalmazott, ami arra utal, hogy sarokbaszorítva érzi magát.

Valójában az ország is sarokbaszorított állapotban van, amibôl kikerülni ma már a kormányváltás is kevés lesz. Valamilyen pót rendszerváltásra van szükség.
Fentebb említés történt arról, hogy a pénz valójában a megtermelt és piacra tett tárgyak forgalmazásához szükséges eszköz, tehát önmagában értéket nem képez (ma már nincs mögötte aranyfedezet). A bankok által termelés céljára hitelezett pénznek a "hitele" a termelt javak eladhatósága. A termelés túlméretezettsége vonzotta a túlhitelezést. Az eladhatatlan termelvényekben megrekedt hitel értéktelen. Világméretű túltermelés világméretű hitelválságot idéz elô. A bankok szívesen kölcsönöznek az államnak, kötvények ellenében, a garancia az ország termelôi-fogyasztói kapacitása. Az ipari államok akkor tudtak versenyben maradni, ha növelték az ország termelési kapacitását, ami akkor is kifizetôdött, ha hitelekbôl finanszírozták a versenyt. Hasznos eladósodni, amennyiben a hitel olcsóbb mint a termelés haszna. Ennek fordítottja is igaz.

Foglalkozni kellene azzal a kérdéssel is, hogy amióta (a múlt század 70-es éveitôl) Magyarország is az állami eladósodás divatos útjára lépett, képes volt-e termelési kapacitásával ellensúlyozni adósságkötelezettségeit? Ha nem, annak a vezetônek, aki erre az útra tereli országát, börtönben a helye.
Lóránt Károly közgazdász szerint az ország olyannyira eladósodott, hogy egy keresôre, akinek 120 ezer forint a nettó jövedelme, körülbelül ugyanennyi adósságszolgálat (kamat plusz törlesztés) jut. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek körülbelül ugyanannyit kell kölcsönkérnie, mint amennyi a keresete.

Elmondta továbbá: Magyarország adósságállománya 2006-ban elérte a GDP 95 százalékát, ez az arány a latin-amerikai országoknál mindössze 25 százalék. Alig van olyan ország, amelyik jobban el lenne adósodva, mint Magyarország. Míg 2002-ben hazánk nettó adóssága 16 milliárd euró volt, addig 2008 elsô felében már 52 milliárd. A szakértô szerint ez folyamatosan halmozódik, ami mértéktelen elszegényedéshez fog vezetni.
Egyelôre még az a probléma, hogy mibôl teljesítse Magyarország a kamatfizetési kötelezettségeit. Hogy mibôl él meg, az további kérdés.

Orbán Viktor a már felvett IMF és EU-hitelekrôl így szólt: "Ezeket a hiteleket nem azért adták, hogy gazdaságunkat fejlesszük. Nem hiszek véletlenekben. Az összeg, amelyet legutóbb a Nemzetközi Valutaalap vezényletével összeállítottak, pontosan egyezik azzal az összeggel, amelyet a következô parlamenti választásig Magyarországnak államadósságként vissza kell fizetnie. Azt is mondhatnám, azért adták ezt a pénzt, hogy biztosan visszafizessük nekik a korábban felvett hiteleinket."

Egy interjú alkalmával hangzott ez el. A bankmentô csomagról (Gyurcsány ötletérôl, hogy kapjunk újabb hitelt, amivel a bankokat "feltôkésítené") így szólt Orbán:

"A bankmentô csomag csak szavakban létezik, ráadásul nem bankmentô csomagra van szükség: nem a bankokat kell megmenteni, hanem a magyar gazdaság finanszírozását kell biztosítani, amelynek egyik eszköze, hogy a bankok finanszírozzanak. A bankoknál az a probléma, hogy nem jutnak devizához, amelyet aztán továbbadhatnának a magyar gazdaságnak. Ha ráadásul ez a fajta nyugat-európai válságkezelés még társul egy, az ipari termelést érintô protekcionizmussal, az a magyar, illetve közép-európai gazdaságokat végképp meg fogja gyengíteni. A Nyugat ma felmondja azt a húsz évvel ezelôtti megállapodást, amely azt mondta ki, hogy mi kinyitjuk a piacainkat, ôk tôkeelônyben vannak, tehát nyilvánvalóan válogathatnak a beruházási lehetôségek között. Megvették például az egész magyar bankrendszert, de cserébe nekik finanszírozniuk kellett a magyar gazdaságot. Ha pedig mi tudunk versenyelônyöket kínálni számukra, például ipari beruházásban, akkor ide fogják hozni a beruházásaikat, így a magyar ipari termelést újjáépítjük, illetve munkát tudunk adni az embereknek. Nekünk az az érdekünk, hogy ez a megállapodás helyreálljon, és továbbra is egységes gazdasági tér maradjon az Európai Unió, és Magyarország továbbra is nyitott ország lehessen. Ha azonban az Európai Unió nagy államai letérnek errôl az ösvényrôl, akkor Közép-Európának ehhez az új helyzethez alkalmazkodni kell." El kellene gondolkodni azon, hogy Magyarország akkor is rosszul járt a közösben, amikor a Szovjetunió vonta baráti kebelére, és mintha alaposabban ránk járna a rúd ebben a szépreményű EU-nak a cselédszobájában.

» vissza a HUNSOR honlapjára