A baloldal fejlôdéselmélete szerint a liberális rendszerben az állam szerepe fokozatosan korlátozódik, a társadalom végsô alakzatában már nincs állam. Ugyanezt hirdetik az eszményi kommunizmusról, ami azt sugallja, hogy a két út ugyanoda vezet. A Fény apostolai becsapták az emberiséget, a kommunizmus nevében megalkották a totális terror államát, amely az ország minden termelô eszközét és üzemét birtokolta. Az állam kizárólagos igazgatását a párt végezte, minden hatalom a Pártban központosult, amely nem is volt párt, csak egy zárkörű társaság, börtönigazgatóság.

A Szovjetunió háborús körülmények között jött létre, annak megfelelôen, hogy kommunista párturalom mindenütt háborús vagy forradalmi rendetlenség idején jutott hatalomra. Nyugati demokratikus hatalmak soha nem viseltek háborút a Szovjetunió ellen. Az Afganisztán elleni tíz éves háború sikertelenségei, és a kommunizmus terjedésének 45 éves stagnálása, továbbá a gazdasági lemaradás belülrôl kezdte ki a szovjet állam és birodalom országainak hatalmi rendjét.

Hagyományos felfogás szerint a Szovjetunió látványos bukását a szocialista gazdaság összeomlása okozta. Nem igaz. Nem voltak éhséglázadások. Nem kergették világgá, nem akasztották fel a vezetôket, bár bitangságuk révén érettek lettek volna a gyehenna tűzére. A 30-as évek elején hétmillió ukrán éhenhalt, az sem rendítette meg a szovjet államot. A Szovjetunió a XX. század világszerkezetének elfogadott része lett, azt követôen, hogy az antikommunista hatalmakat a "Szövetséges hatalmak" megsemmisítették.

Egy tanulmány (David M. Kotz és Fred Weir: Miért omlott össze a Szovjetunió?) fontos kérdéseket taglal a szovjet rendszerváltás okairól és következményeirôl. A szerzôk a Szovjetunió gazdasági fejlôdését a 80-as évekig világméretekben is jelentôs teljesítménynek látják, s megítélésük szerint az évtized végére voltaképpen nem is a tervgazdaság omlott össze: a bukást valójában politikai érdekek idézték elô. Szimplán, röviden: - A szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetôségét keresték. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja - a magasrangú tisztviselôk a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében - már régen nem hitt a rendszer ideológiájában. Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvezô számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja ôket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. Egyes ellenzéki csoportok a reformok elôtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levô híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert. A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ôk észrevették, mennyivel tehetôsebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levô emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tôkével rendelkezett, és az elit tagjai megértet-ték, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerül-hetnek ahhoz, hogy ennek a tôkének az új tulajdonosai lehessenek.

Így történt a szovjet gyarmatvilág országaiban is, Magyarországon is. Nem volt az állam olyan girhes jószág, hogy a hatalom közvetlen tulajdonosi birtoklási vágya ne kelt volna fel a szocialista államot igazgató elit gondolkodásában. Ezekbôl az emberekbôl a szocialista jólét már régen kilúgozta a kommunista elvek dühét a vérszívó kapitalisták ellen. Magyarországon sem volt lázadás a rendszer ellen. Nagy emberek izgága fiai izegtek-mozogtak és kellemetlenkedtek nyugati utazásaikról és tanulmányi tartózkodásaikról hozott elgondolásokkal, akiket a rendszer maradi hatóságai fogdába raktak néhány napra. Ez ôket a társadalom figyelmére érdemesítette, miközben terjedt a mindenható párt híveiben is a vágy, gazdag tulajdonossá válni egy nyugati nemzetközi rendszer biztonságában.

Fogadjuk el a szociológia meghatározását a hatalom szerkezetérôl, ami szerint a domináns osztály azokból tevődik össze, akik a legtöbb társadalmi erőforrással rendelkeznek, vagyis birtokosai a vizsgált társadalmi berendezkedésben leginkább értékelt tőke-típusoknak. A legfôbbek: a szociális tőke, a kulturális tôke és a gazdasági tőke. Szalai Erzsébet szociológus írja (Rendszerváltás és a hatalom konvertálása):

"Az ún. kommunista nomenklatúra már az 1980-as évek elejétől felbomlóban van. Sáncain belül születik meg a későkádári technokrácia, melynek tagjai a híres-nevezetes beat-nemzedék, a "nagy" generáció tagjai. A késő-kádári technokráciát az elit korábbi nemzedékénél magasabb szintű szakértelem, határozottan nem kommunista, hanem baloldali liberális, majd konzervatív liberális, pragmatikus, technokrata értékrendszer jellemzi. Ugyanakkor szocializációs örökségként erősen vonzódik az informális különalkuk világához, a "hátsó szobákban" történő megegyezésekhez. ... A késő-kádári technokrácia a demokratikus ellenzékben és az új reformer értelmiség liberálisaiban saját ideológusait véli felfedezni - az adott politikai keretek között azok fő törekvése az övékéhez hasonlóan az állampárt-pártállam hatókörének jelentős szűkítése és a piaci viszonyok kiszélesítése."

Ezek szerint egy belsô átalakulási folyamat zajlott jó bô évtizeden keresztül, míg megérett a helyzet (megjött a jelzés Moszkvából is) az átalakulásra. Lehet nevezni rendszerváltozásnak, rendszerváltásnak, de ami a hatalom és a változás személyi állományát illeti, csak annyi történt, hogy a kommunista nomenklatúra egy ifjabb generációja kapta meg érvényesülése új keretét. A három elit - a szociális, a gazdasági és a kulturális - helyzete alig változott. Ismét Szalai szerint:

"A három elitcsoport attitűdjének, értékrendszerének közös vonása egyrészt a határozott küldetéstudat, mely az ifjú évek baloldali elkötelezettsége és belső rendszerkritikája után - annak kompenzálásaként - alapvetően liberális (igaz, különböző típusú liberális) nézetrendszerben és programokban, valamint ehhez kapcsolódóan a liberális demokráciák idealizálásában jelenik meg. Másrészt mindhárom csoport erős vonzódást mutat az informális kapcsolatok, az informális hatalomgyakorlás iránt. A politikai rendszerváltás főszereplői az államszocializmus méhéből megszülető három ellenelit-csoport. Ők a rendszerváltó elitek. A politikai rendszerváltás idején rivalizációjuk következtében szövetségük felbomlik. Hatalmi harcuk nyertese a szürke harmadik, a Magyar Demokrata Fórum."

A politikai képlet azt mutatta 1990-ben, hogy egyik oldalon áll a rendszerváltó elit politikailag cselekvô része, amely a parlamenti demokrácia receptje szerint politikai pártokat létesít és kínál fel a választóknak, míg a másik oldalon áll a szavazók összessége, illetve annak azon része, amelyik él választói jogával.

Megállapítható volt az elsô szabad választás során, hogy ideológiailag két egymástól eltérô tábor jelentkezett. Egyik a régi rend híveként, másik a régi rend ellentéteként keresett magának megfelelô pártot.

A rendszerváltó folyamat végén a politika színterén a parlamenti demokrácia szabályai szerint utódpártok jelennek meg, egyrészt fôleg a liberalizmusnak elkötelezetten, és néhány "történelmi" párt, olyanok amelyek 1945 után működtek szétverettetésükig.

Kiderült, hogy a választók fele a szocializmus híve, a másik, akkor nagyobbik fele nemzeti érzésének megfelelô pártot keres. A kommunizmust, szocializmust elvetôk megjelenése a demokratikus választás során impozáns többséget biztosított a Magyar Demokrata Fórumnak, a Független Kisgazdapártnak, a Kereszénydemokrata Pártnak. Nagy meglepetés volt az MDF kiemelkedô sikere. A népszavazás felkínálta egy nemzeti elkötelezettségű politikai irányzat hatalmi esélyét. Vagy másképpen fogalmazva: a szavazók több mint fele a rendszer leváltását, elszámoltatását, nemzetközpontú kormányzást, népakaraton nyugvó hatalom létrejöttét kívánta. Ennek a várakozásnak a "jobboldali" pártok nem tudtak megfelelni, elszállt a bizalom. A választókat megnyerte a média - 1994-ben az MSZP fényes gyôzelmet aratott. A gazdátlanul maradt jobboldalt felkarolta a Fidesz, megtagadva eredeti liberális mivoltát, felvállalta a nemzeti érdekeket. Négyéves megfelelô uralkodása végleg összekötötte a jobboldallal, és annak során, ahogy a jelenleg már hetedik éve uralkodó baloldal elveszíti régi híveinek bizalmát is, mindinkább a Fidesztôl várható a védekezés politikája a globalizmus nyomulása ellenében.

Az MSZP 1994 óta megszakítás nélkül az SZDSZ neoliberális, munkásellenes, nemzetellenes politikáját folytatja. Gyurcsány teljes egészében SZDSZ-politikát folytatott, most is olyan embert javasolt miniszterelnöknek, aki hajlandó végrehajtani a nemzetközi hitelezôk utasításait.

Utóbbi években kormányzati pozícióba egyre-másra olyan üzletemberek kerültek, akiket a rendszerváltó pártok sikeres privatizációs manôverekkel tettek gazdag iparvezérekké. Ezek az emberek hűségesen állnak a belsô piacot korlátozó monetáris gazdaságpolitika szolgálatába, mely a már kialakult külpiaci kapcsolatokkal rendelkező multinacionális cégeknek és hazai nagyvállalatoknak kedvez, a belső piachoz kötődő vagy exportja szempontjából a belső piac támogatására ráutalt közepes és kisebb vállalkozások lehetőségeit viszont gyengíti. Ilyen körülmények között a nemzetközi nagytôke befolyása kivédhetetlen.

A külhatalmi diplomácia is ezt az irányzatot segíti elô. April H. Foley amerikai nagykövet hároméves szolgálati ideje leteltével az Amerikai Kereskedelmi Kamara rendezvényén mondta el utolsó magyarországi nyilvános beszédét, amelynek során így szólt: "Ha sikerül Magyarországnak versenyképesebbé tenni az adórendszert és visszaállítani a GDP-növekedést, akkor a befektetôk vissza fognak térni az országba. Ahhoz, hogy versenyképesebb legyen az ország, "fájdalmasan" csökkenteni kell a kormányzati kiadásokat és a szociális jutatatásokat". A nagykövet kiemelte: az Egyesült Államok érdeklôdéssel figyeli a magyarországi politikai fejleményeket. Az Egyesült Államok megpróbál kiegyensúlyozott kapcsolatot fenntartani az összes parlamenti párttal, és kész együttműködni az újonnan megválasztott miniszterelnökkel, akárki is lesz az. Amerikában már csak így gondolkoznak. Egy korábbi USA elnök, Calvin Coolidge például azt hangoztatta, hogy nem annyira politikusok kellenek az amerikai kormányba, mint inkább üzletemberek. Ez még jó is lehet Amerikában, de a mai magyarországi helyzet annyira súlyos, hogy alapos érdek fűzôdik a miniszterelnök nemzethűségéhez.

Magyarország veszélyeztetett helyzetben van. Nem dúl háború, nem közelít ellenség, nem fenyegeti divatos terrorizmus. A veszély gazdasági, és annak okozója az a gazdasági és pénzügyi szisztéma, amely országokat eladósít, kamatpolitikájával válságba sodor, majd ezek tetejébe zsarolással átveszi az országok irányítását, beleszól a belügyeibe, adópolitikájába, a fizetések és nyugdíjak rendjébe. Ezzel a veszéllyel szembe kellett volna nézni, de már hét éve az említett szisztéma kezére játszó kormányzat van uralmon.

A rendszerváltástól eltelt húsz év után, fel kell tenni egy izgalmas kérdést: miként történik az, hogy a nemzeti oldal, amely 1990-ben választási többséget mutatott fel, képtelen volt berendezkedni és kiszorítani a bukott szocialista rendszert a hatalomból? A válaszra nem azért van szükségünk, hogy bűnökre, mulasztásokra rámutassunk, hanem azért, hogy tisztán lássuk a helyzetet. Mindenek elôtt le kell számolni azzal a tévhittel, hogy a rendszerváltás megvalósításához elegendô a politikai hatalom megszerzése. 1990-1994 és 1998-2002 jobboldali kormányzati idôszaka meddônek bizonyult a múlt rendszer eltemetése feladatában. Ezzel a 8 évvel szemben áll a baloldal 12 éve, amelynek eredménymérlege egy szóval megfogalmazható: rendszerkonszolidálás.

A feltett kérdésre a válasz: azért volt képtelen a nemzeti oldal berendezkedni és kiszorítani a bukott szocialista rendszert a hatalomból, mert a valódi hatalom több, mint a kormányhatalom és a parlamenti többség. Ezért idéztük fentebb a szociológia meghatározását a hatalom szerkezetérôl, ami szerint a domináns osztály azokból tevődik össze, akik a legtöbb társadalmi erőforrással rendelkeznek, vagyis birtokosai a vizsgált társadalmi berendezkedésben leginkább értékelt tőketípusoknak. A legfôbbek: a szociális tőke, a kulturális tőke és a gazdasági tőke. A politikatudomány egyértelműen hozzáad egy negyedik hatalmi ágat is a hatalom szerkezetéhez: a tájékoztató ipart, csúf nevén a médiát. Erôk küzdenek tehát a hatalomért. Az eddig eltelt húsz évben a baloldal bástyái megvívhatatlanok voltak.

Ami napjainkban történik, úgy fogalmazható meg a fent vázolt erôvonalak mentén, hogy a baloldal szociális tôkéje összeomlott. Észre kell venni, hogy frontáttörés történik, a társadalom szerepre jelentkezik, lépni akar. A kulturális élet, a gazdasági élet és a média alkalmazkodókészsége már mutatkozik. A baloldal most már rohamosan elveszíti hitelét. A magyar jövô az ország érdekeinek felvállalása a globális világban. Az erôgyűjtés és a baloldalellenes egység megteremtése az idô parancsa.

» vissza a HUNSOR honlapjára