A világban végbement gyarapodásból kimaradva, újabb és mind nagyobb hatalmak étvágyának kiszolgáltatottan válik könnyű prédájává újabb és egyre nagyobb nemzetközi kötelékeknek, aminek során darabonként fejtik le nemzeti szuverenitása hámrétegeit.

Előbb csak a Habsburg családot kellett tisztességes uralkodásra ránevelni, de amire élhető lett a lét az osztrák császár - magyar király birodalmában, nagyobb hatalmak vetettek szemet a közép-európai tájra. Az 1894, majd az 1904 és 1907-es "entente cordiale" megállapodások szövetségessé tették a három nagyhatalmat, Franciaországot, Nagy-Britanniát és Oroszországot. Ezzel létrejött az antant hatalmak csoportja Olaszországgal és Japánnal kiegészülve. Ez a megállapodás a franciák és a britek között mind lélektanilag, mind formálisan meghatározója lett az első és a második világháborút megelőző éveknek.

A német államok egyesítésével létrejött a tengerek ura peremhatalmak ellenpárja, amelynek természetes folyamatként jelentkeztek a kor divatos nagyhatalmi igényei. Ahogy a közlekedés fejlődése fellendítette a kontinens iparát, azzal párhuzamosan érlelődött az entente cordiale németellenes szövetséggé, amihez készségesen csatlakozott a keleti szláv birodalom, csakúgy a közép-európai szláv mozgalmak, az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásának reményében. Elrendeződött a tervezett háborús szembenállás, létrejött az érdekszövetség Közép-Európa rendjének felszámolására. 1914 és 1945 között 31 év telt el. Egy rövid emberöltő alatt az angol-francia dominancia megtartása érdekében megtervezett háborúban, két szakaszban, tíz éven át pusztították egymást Európa népei, a világ legszorgalmasabb, tehetségesebb polgárai, felkeltett gyűlölettel, amiből mai napig is maradt bőven. 31 év alatt odalett Európa vezető szerepe, gazdasági elsőbbsége, civilizációs fölénye, megtorpant vele a világ magas kutúrája, de ugyancsak odalett a nyugati partvidék összes gyarmatbirodalma, kincse, boldogsága, oda a francia gloir, és a Tengere Ura a szigetek nyugati felén tűnődik: hova is tartozzon. Európa Európán kívüli hatalmak katonai és gazdasági ellenőrzése alá került. 1956. október 23-án Magyarországon forradalom tört ki. Az ok részben az orosz katonai megszállás, részben a nyomor, de legfőképpen a Moszkvából az országra rászabadított bolsevista gengszterek rémuralma, a nemzet jelenét és jövőjét pusztító, magyargyűlölő, mindenben másságos banda rémuralma, amihez fogható sehol másik szovjetmegszállta országban nem volt, de akkor már magában a Szovjetunióban sem. Ebbe szakadt bele a magyar türelem és teherbírás. És még akkor is békés megoldást követelt a magyar ifjúság. Az ávéhás bitangok lövettek, a magyar nép ellenállt és győzött. A forradalom országos méretű lett, magával sodorta Nagy Imrét, aki szinte naponta alakította át a kormányát, hogy mentse a menthetőt. Nem ő találta ki, de a végzete sodorta a közakarat bejelentésére: független Magyarország. November 1-jén az ENSZ főtitkárához befutott Nagy Imre, "mint a Minisztertanács elnöke és aktív külügyminiszter" történelmi, drámai távirata, amiben közli, hogy újabb szovjet csapatok érkeznek Magyarországra, továbbá, hogy Magyarország a Varsói Szerződésből kilépett, és hogy Magyarországot semlegesnek nyilvánították. Kéri az Egyesült Nemzetek Szervezetét és a négy nagyhatalmat, hogy ezt a semlegességet védjék meg, kéri továbbá a magyar ügynek a soron következő közgyűlés napirendjére tűzését.

Egy nagyhatalmi elrendezés szerkezetének megbontási kísérlete? Egy kis ország naponta meghátráló, ingatag kormánya akarná felborítani az USA-USSR Európa feletti ellenőrzés kialakított rendjét?
Nagy Imre közóhajt fejezett ki. Ha ezt megtagadja, kormánya és vele ő is még aznap süllyesztőbe kerül. Viszont az ő feladata, úgy is mint hithű kommunista, megtartani a hatalmat, kezelni a forradalmat a visszafordíthatóságig. Független ország? Igen, van rá példa: Ausztria. Az orosz csapatok magyarországi jelenlétét a Varsói Szerződés érvényesíti. Minden szerződést (elvileg legalábbis) fel lehet mondani. Gyakorlatilag azonban csak akkor sikerülhet, ha a fő rendező hatalom rábólint. Mint például 1990 őszén, amikor amerikai kezdeményezésre tárgyalási téma lett - 34 évet kellett rá várni. Miért?

A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a háború alatt tönk szélére jutott Szovjetuniót Amerika állította talpra anyagi segítséggel, és tette világfelező partnerévé politikailag. Hangsúlyozzuk: politikailag is. Igen, a szovjet szövetség az amerikai politika építészei részére nemcsak a háború megnyeréséig kellett, hanem tovább is. Ez a törekvés olyan erős belső politikai és társadalmi ellenállást váltott ki Amerikában, hogy abba a politikai establishment csaknem belebukott. (McCarthy szenátor felfedte 1950-ben, hogy a State Departmentben 205 elkötelezett kommunista dolgozik, akik Roosevelt idéjén lepték el a külügyek hivatalát. Tisztogatási akcióba kezdett, de elszigetelték, a kommunisták maradtak.) Erre indult meg az amerikai kormányzat "antikommunista" propagandája, amit nem követtek ilyenértelmű cselekedetek. Ezt hívták hidegháborúnak. A magyar követelés, segélykérés, rossz időpontban történt. A szocialista világkormányzat építé-szei ebben az időben nagy reményeket fűztek a Szovjetunióban Sztálin halála óta végbement fejleményekhez.

"Az 1956-os forradalmat megelőző időkben az Egyesült Államoknak töméntelen információja volt a szovjet tömb országairól. Amikor márciusban tudomást szereztek róla, hogy februárban az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov bejelentetlen, titkos beszédet tartott, amelyben leleplezte Sztálin bűneit, a CIA elsődleges fontosságú feladatnak nyilvánította a beszéd szövegének megszerzését - s ez sikerült is neki. A hivatalos Washington végre felismerte és felfogta, mennyire fontos az antisztálinizmus a Szovjetunióban és a vele való kapcsolatok során. Három meghatározó fontosságú, 1955-ös esemény - a genfi csúcstalálkozó, az osztrák békeegyezmény és a szovjet-jugoszláv közeledés kezdete - fényében Hruscsov rendkívüli beszéde már igen fontos jelzés volt, a világpolitikában bekövetkező drámai változások előszele. Sokan és sokfelé megértették: a desztálinizációs kampány annak a jele, hogy a Kreml egy újfajta belső rend megteremtését tűzte ki célul." (Charles Gati, Vesztett illúziók.)

Gyakorlati politikára lefordítva, a Szovjetunió olyan útra lépett, amelyen haladva már megfelel az elvárásoknak: partnerség a háborús eredményként elért világátszervezési lehetőség megvalósításában. Emlékeztetünk Tito szerepére, Jugoszláviát a "HarmadikVilág" vezető országává avatta az amerikai politika. Egy új világrend kontúrjai rajzolódtak ki, amihez már csak igazodni lehet. Szuez körül még volt egy kis zűr, az angolok és franciák azt hitték, hogy a gyarmati hatalomból valamicske megmenthető. Ilyen helyzetben milyen esélye lehet egy nagyhatalmi végzéssel a szovjet orbitba sorolt kis országnak arra, hogy független legyen? Amikor olyan világ épül, ahol nem a nemzeti függetlenség, hanem az emberiség nagy egységbe foglalása a cél.

Mondhatnánk, hogy ezt a magyar politikai körök képzettebbjei tudhatták. Az orosz-amerikai viszony, ha nem is volt felhőtlen (aminek nagyrésze hidegháborús műfelhő volt), de már haladt a később kialakult koegzisztencia-politika felé. A "genfi szellem" néven feldícsért baráti közeledés értékét az adta, hogy a háború után első ízben jött létre a két világhatalom között a legmagasabb szintű találkozó, ami már egy befejezett folyamat ünnepi aktusa volt. Kiemelt figyelemre ajánljuk az alábbi idézeteket, a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratából (Magyar Tudomány, 2008/03, 292.o. Szuperhatalmi politika a hidegháborúban 1945-1946. Békés Csaba PhD.), és azokhoz fűzött megjegyzéseket.

"A Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusán doktrínává nyilvánított tézise valójában a Szovjetunió fennállásáig érvényben volt. Ez nem kevesebbet jelentett, mint annak nyilvános elismerését, hogy a kétpólusú világrendben az emberiség pusztulásával fenyegető harmadik világháború elkerülése érdekében a világ sorsáért felelős szuperhatalmak folyamatos kooperációjára van szükség."
Nemdiplomatikus értelmezésben: a Szovjetunió elfogadta a világhatalmi partnerséget. "Az Egyesült Államokban ez a felismerés ugyancsak már az ötvenes évek közepén megszületett, ám ennek nyilvános elismerése komoly nehézségekbe ütközött: ott ugyanis a közvéleményre is tekintettel kellett lenni, és annak áthangolása az egy évtizede folytatott, masszív antikommunista retorika miatt több időt és komolyabb népnevelő munkát igényelt."

Ez a rész nagy figyelmet érdemel. Azt fejezi ki, hogy az amerikai politikai garnitúra helyreállította a szövetséget a moszkvai bolsevistákkal, de titokban tartotta, mert az amerikai közvéleményben még tartott a fölháborodás amiatt, hogy átengedték Európa keleti felét a Szovjetuniónak, és az ott végbementek folyamatosan ismertté váltak. A kormányzat hangos antikommunizmusa, a "rabnemzetek" nemzeti bizottmányainak hamis felkarolása, a "kereszteshadjárat" emlegetése, a "Rabnemzetek Hete" látványosságai, az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió, ennek a politikának elfedését szolgálta, és mindenre alkalmas indokolás volt a hivatkozás az atomháború veszélyére.
"Éppen ez a vélekedés ad magyarázatot arra, miért gondolják ma is oly sokan, hogy 1956-ban a Nyugat cserbenhagyta a magyarokat, hiszen a hidegháborús játékszabályok szerint "a rab nemzetek felszabadítását" egé-szen 1956 októberéig hirdető amerikai vezetés a magyar forradalomnál kedvezőbb alkalomra valóban nem várhatott volna ígérete beváltásához. Csakhogy ezen ellentmondásokkal teli korszak egyik legnagyobb paradoxona éppen az volt, hogy az Eisenhower-Dulles-páros ezt a politikát a klasszikus hidegháborús korszak legvégén, az 1952. őszi elnökválasztási kampány során hirdette meg - ami jelentős mértékben járult hozzá a Republikánus Párt győzelméhez -, ugyanakkor e politika vagy inkább propaganda 1953 elején történt kormányszintre emelése egy olyan világpolitikai helyzetben következett be, ahol a korábbi feltételek jelentősen megváltoztak. A Sztálin halála után kialakult kedvező nemzetközi környezetben a két szuperhatalom vezetőinek valójában egyaránt a hidegháborús feszültség, konkrétan a fegyverkezési verseny növekedési ütemének csökkentése volt az alapvető érdeke."
A "hidegháborús feszültség" csökkentése programozottan vezette be a nyugati közvéleményt a Szovjetunió világhatalmi szerepének elfogadásába. Erről a galád képmutatásról rántotta le az álarcot a magyar forradalom, és nem szabad kivonni a következtetések világából annak lehetőségét, hogy a szépen alakuló amerikai-szovjet szövetség világállami terveinek útjába a magyar forradalom állított torlaszt.

"Ezt az 1955-1956 folyamán körvonalazódó, majd a hatvanas évek közepétől mind látványosabb eredményeket produkáló, olykor már-már cinkos együttműködést zavarták meg azután különböző valódi vagy még gyakrabban látszólagos válságok, amelyek a kelet-nyugati viszonyban kisebb-nagyobb, de mindenképpen átmeneti feszültséget okoztak - vagy még azt sem -, majd pedig idővel helyreállt a kooperációs mechanizmus. Fontosnak tartom azt is tisztázni, hogy a fent vázolt, 1953-ban meginduló és különösen 1955-1956 folyamán felerősödő szuperhatalmi kooperáció "megbonthatatlan" alapja az 1945-ben létrejött európai status quo, azaz a Szovjetunió kelet-közép-euró-pai hódításainak elismerése volt." Amikor felidézzük a Szabad Európa Rádió lázadásra, forradalomra, fegyveres ellenállásra késztető üzeneteit és amerikai, nyugati fegyveres támogatás híreivel megtoldott biztatásait, majd olvassuk ezt a tudományos értekezést, abból főként azt a szakaszt, ami szerint "az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájával foglalkozó 1956 júliusában készült NSC 5608. számú határozat az időközben végbement enyhülési folyamat hatására már azt is beismerte, hogy rövid távon nincs esély a csatlós országok függetlenségének visszaállítására, ezért ezekben az államokban a teljes szabadsághoz vezető úton megtett első lépésként a nemzeti kommunista politikai erők hatalomra jutását kell elősegíteni" - akkor nem menthetjük fel a korabeli Egyesült Államokat a megátalkodott gonoszság vádja alól. (Ami a "kommunista politikai erők hatalomra jutását" illetve abban megtartását illeti, azt nagyon sikeresen elősegítette az amerikai diplomácia 1989-ben.)

A Varsói szerződés felmondása a szovjet lerohanáson kívül más következménnyel is járhatott voln. Erről egy magyarországi kiadvány így írt 1986-ban: "A szomszédos államok a miniszterelnök nyilatkozatát nem a semlegesség kimondásaként, hanem a szocialista államok egysége megbontásaként és hátbatámadásaként minősítették. A szomszédos országokban magyar nemzetiségi csoportok élnek, olyan területeken, amelyek a közeli vagy távolabbi múltban Magyarországhoz tartoztak. Az ellenforradalmárok nemcsak a távoli országokkal szemben léptek fel követelésekkel, hanem ezen szomszédos országokkal szemben is, így tehát egy olyan háború robbanhatott volna ki, amelyet mostanában lokalizált konfliktusnak szokás nevezni. A semlegesség meghirdetése a szocialista országok közötti barátság egyoldalú felmondását jelentette. Így érthető, hogy e lépés után még magasabbra csaptak a nacionalista, soviniszta szenvedélyek. A szomszédos szocialista országokban a semlegesség kinyilvánítása így egyértelművé vált az irredentizmus és a határrevízió meghirdetésével." (Drámai napok, Kossuth Könyvkiadó.)
Ebben benne van az a ki nem mondott veszély is, ami Magyarországot érhette volna a szovjet esetleges kivonulása után. A környező "rabnemzet" sorstársak kormányainak fegyveres retorziója, gyűlölete, területéhsége, bosszúja szabadon érvényesült volna. Rágondolni is hátborzongató, mit műveltek volna egy adott hatalmi vákuumban.

Az amerikai double talk politika következtében elkerülhetetlenül bekövetkezett november 4-i tanktámadás, és mindaz ami ezt követte, tanulságul kell szolgáljon a nagyhatalmi politika mindekori értékelésekor. A magyar kilépés a Varsói Szerződésből lehet szórakoztató epizód Amerikában, - John Foster Dulles amerikai külügyminiszter köszöntötte november 2-án a magyar semlegesség kinyilvánítását és a magyar kormány elnökének, Nagy Imrének a bejelentését, hogy Magyarország ki szándékozik lépni a Varsói Szerződésből, de még csak szóval sem kérte szövetségesét megértésre. Ez az öreg politikai róka nagyon jól tudhatta, hogy miként fogja Moszkva elrendezni ezt a kérdést napokon belül. Eisehower elnök október 27-én, Dallasban tartott beszédében pénzügyi támogatást ígért, de kiemelte: "Ezeket az [kelet-európai] államokat nem tekintjük potenciális katonai szövetségeseknek". Október 29-én Dulles táviratozott Moszkvába Bohlen nagykövetnek: ismételje meg ezeket a szavakat személyesen Hruscsovnak, Zsukovnak és másoknak. Ez épp olyan kurta-furcsa volt, mint amikor Jaltában papírdarabkára írták fel a háború utáni megszállás érdekterületeit. Amikor a félelmetes küzdelem végülis befejeződött, november 14-én, Eisenhower tanácsosnak látta, hogy újabb nyilatkozatot bocsásson ki: ebben kifejezte: ő sohasem volt szószólója annak, hogy egy védtelen nép nyílt felkelésbe törjön ki olyan erőkkel szemben, amelyek felett semmi esélye sincs a győzelemre.

Még az a szerencse, hogy a nagyhatalmak úgy jönnek, hogy felszabadítanak, és úgy maradnak (nem is "ideiglenesen") mint barátok, szövetségesek. Érkezésük módját ők mondják meg, a kis országoknak már csak örülni illik, annak mentén is, ahogy a barátság mind szorosabb lesz.

» vissza a HUNSOR honlapjára