Ennek az elvnek szélsőséges érvényesítése érdekében két évszázada hirdetik, hogy az állam ne vegyen részt a gazdálkodásban, közismert szólamuk: az állam rossz gazda, kicsi államra van szükség. Ebből diadalmas világelv kerekedett, ami mára elöntötte a világot. Ennek eredményeként nem az állam tartja kordában a gazdasági életet, hanem a gazdasági élet túlhatalmasodott részlege, a bankvilág fűzte pórázra az államokat. Való igaz, ez is működőképes változat, nagy gazdasági egységek (nagy országok) profitáló részesei lehetnek a nemzetközi nagytőke ilyen nyomulásának, de kisebb, gyengébb országok ebben a felállásban holt biztosan tönkremennek, gazdasági életük külső irányítás alá kerül.
Ez a fenti, első bekezdés a tavalyi "Újévi gondolatok"-ból kiragadott rész, aminek itt azért van szerepe, mert tavaly óta sem változott az a helyzet, hogy Magyarországon minden létező baj a gazdasági helyzetre vezethető vissza. Ez annyira közismert tény, hogy felesleges bizonygatni. A magyarországi politikai arénában nincsenek ideológiai csatározások olyan értelemben, mint ahogy voltak a múlt század harmincas-negyvenes éveiben. Akkor voltak őszinte hívei a liberális elveknek, a szocializmus nevet használó különböző, egymással szembenálló ideológiáknak, mint például az akkor tilos kommunisztikus elvek iránti több-kevesebb vonzalmat érző szociáldemokraták, majd a velük szembenálló keresztényszocialisták, a még szembenállóbb nemzeti szocialisták, majd polgári radikálisok, továbbá legitimisták vagyis királypártiak. És ezek mindegyikének voltak egymással is vetélkedő változatai. Meg kell mondani, sokkal színesebb volt a politikai élet, mint ma. Azután volt a rendszerrel megelégedett középréteg, nekik a mindenkori kormány megfelelt, ami innét, távolból tekintve bölcs választás volt, az akkor örvénylő európai politikai életben Horthy kormányai higgadt, józan utat követtek.

A politika iránt mindig érdeklődő idős ember azt is meglátja, hogy ezen ideológiák egyike-másika nem feltétlenül önmagában hordja a gonoszságot. Ez a megállapítás itt csak arra való utalás, hogy ezen ideológiák hívei jóravaló érzéseikkel adták oda magukat az "eszmének", ami megint csak önmagában szép emberi tulajdonság. Még a gyűlöletet is valami magasztos cél elérése érdekében hirdették helyénvalónak (osztályharc stb.). Ami mindent, de mindent eltorzított, az a háború volt, a legális gyilkolás atmoszférája, az ellenzékiségből ellenséggé válás ideje, annak türelmetlen és végső megoldást akaró jellege. A háború maga a bűn, ezt a bűnt az akkori világ a magyarságra is rákényszerítette, igaz, indokoltan önvédelemből. Vált benne bűnössé is, de körülményei folytán főleg áldozattá.
A felsorolt ideológiákból ma már szinte semmi nem maradt. Volt amelyik esélytelenné, lehetetlenné vált, a másik diktatúrába átmenve megsemmisült a harmadik diktatúrájában. Szabó Lőrinc költő mondta a háború elején: most az fog győzni, amelyik a brutálisabb. A háborúnak mennyiségi és fizikai törvényei vannak. A háborúnak, amely a megszállással együtt fél évszázadon át pusztított, két nagy vesztese volt, mint eszmeiség: a kereszténység és a nemzet. Nem kell finomkodni, ez a háború keresztényellenes volt és nemzetellenes volt. És nem állt helyre a rend. A rendszerváltozás nem a rend helyreállítása lett. Sok mindentől függ még, hogy lesz-e valaha.

Európa lehanyatlott két nagy háborúban, ha kontinentális egységben gondolkodunk, akkor polgárháborúban. A nyugati részt kompenzálta a háború utáni évtizedek bősége. A keleti rész csak gyarmatosítót cserélt, helyzete ma még reménytelen. Európa színes ideológiai tarkaságát elveszítette a rátelepedett szürke, unalmas, telhetetlen étvágyú amerikai liberalizmusban. Nevét meghazudtolva diktatúra a javából, ami kötelezően és patentírozottan, egyetlen valóságos demokráciának neveztetik, aminek erkölcsi joga a világot saját színére és képmására megváltoztatni.
Jelen időnkben Amerika a változás motorja. Miként valamikor Európa is az volt, csakhogy Európa követte a magacsiholta evolúciós fejleményeit. Amerika türelmetlen, erőlteti a világra azt, ami csak neki jó. Amerikának nincsenek eszmei hívei, csak klientúrája, amely kivételes komprádor-osztályt képez a gyarmati uradalmakban. Ilyeneket minden országban talál, egyébként a legyőzötteket befogadja szövetségi rendszerébe.
Az ideológia hiánya károsan megmutatkozik a napi politikában. A legnemesebb ideológia a hazaszeretetben gyökerező nacionalizmus. A szónak eredeti, nemes értelmében. A nemzetközi alapú ideológiák érvényesülésük útjában a nacionalizmust jelölik legnagyobb veszélyként. Egyedüli rosszként. Ők változtatták szitokszóvá.

Mindkét világháború alapvetően materialisztikus céllal tört rá Közép-Európára, de a "szövetséges hatalmak" a nemzetköziséggel ideologizálták meg a "központi hatalmak" elleni támadásukat, nekik viszont a nacionalizmus szolgálhatott védekezésül. Végülis országukat kellett megvédeniük, azon belül a nemzetet. A szovjet megszállás idején a magyar belpolitikában szünet nélküli támadás folyt minden ellen, ami nemzeti, és ez a hajsza tovább folyik a rendszerváltás után is, értelemszerűen a liberalizmus nemzetköziségének megfelelően, azoknak a részéről, akik a váltást egyik nemzetközi felekezetből a másik nemzetközi felekezetbe lépéssel tették meg.
A gyenge erőkkel színrelépő nemzeti elkötelezettségű réteg a kádári idők értelmiségi táborának a népi írók eszmeiségén érlelődött egyedeiből állt, ők adták a vonzó színt a Magyar Demokrata Fórumnak, de ahhoz kevesen voltak, hogy dominálják azt a pártot, amely megkapta a nemzettől a felhatalmazást a kormányzásra. Tetszettek volna (ahogy a gúny kifejezte), de nem tudtak forradalmat csinálni, rendszermegváltás lett belőle azok részéről és azok részére, akik intézkedési hatáskörön belül képesek voltak birtokon belüliekké válni. Volt egy párt, amelybe a magyar nép jórészt nemzeti érzésű fele, reményeit belefektette - és csalódott. A szavazók irányzékot váltottak, teljesen iránytévesztetten a manipulánsoknál kerestek oltalmat a manipuláció ellenében.

A Fidesznek nem volt maradása a baloldalon, a liberális táborban, mert ott az SZDSZ akart egyedül kakaskodni. Az MDF-et szétrágták a beépített téglák. A kereszténydemokraták és a kisgazdák ugyanúgy jártak. Magára maradt a politikai téren a hazáját szerető magyar. Megérezte a magyarsága miatt egisztenciájában veszélyeztetett széles közép- és vállalkozó osztály, hogy ismét kizárták őket a politikai terepről, vissza oda, ahol Kádár idejében jelöltek részükre örök tartózkodási helyet.
Ez a megcsalt jelentős számú réteg vonzotta a változásra amúgy is készséges Orbán Viktort és pártját, hogy liberalizmusukat nemzeti tartalomban fogalmazzák meg. Ez sem összeegyeztethetetlen fogalompár, legalábbis történelmileg nem, ha gondolunk a XIX. századi sikeres magyar liberalizmusra. Az ellene indított baloldali össztűz a nemzeti érdekek védelmezőjévé avatta a közben már nem is annyira fiatal demokratákat. Ez már fogság, eszmei leláncoltság, amiből nem lehet (miért is kellene) kiszabadulni.
Kérve az Olvasó türelmét, amiért ismét a múltról szólunk, de abból rajzolódik ki ma a jövő képe. Nem ismétlődhet meg az ami megtörtént az MDF-fel, amikor elveszett a nemzet esélye az elvtelen kompromisszum-készségben. Ma már veszélyes lenne visszaélni a nemzeti elkötelezettséggel, mert friss erők emelkednek az országban. A friss erők máris kevésnek tartják azt ami várható a Fidesz-től a jövő évtől kezdve. A jövő évben felálló Országgyűlés bizonnyal váltás-jellegűen más lesz, mint az, ami húsz éve fékezi mindazt amire szükség lenne egy önkormányzati alapú polgári demokratikus rendszer megvalósításához.
Ne gondoljuk, hogy a Fidesz kormányra lépésekor minden politikai és gazdasági erő, amely az utóbbi nyolc évben a kormányoldalon sütkérezett, ellezéki árnyékos oldalra vonul. Magyarországon nem ritka jelenség a színeváltozás. Elnézést a személyes élményért: katonaidőmben minden politikai fejleménytől elmaradva, néhány napos szabadság civil levegőjében itt is, ott is hallottam, hogy: "kérlekalássan, én mindig is hungarista voltam", majd rá egy évre orosz fogságból megszabadulva egyazon utakon-feleken így hangzott: "kérlekalássan én mindigis demokrata voltam". Ez jutott eszembe az alábbiak olvastán:

"Egy tőkés társaság és egy szakmai (közgazdász) közösség lépett fel a "baloldali liberális magyar modell" fenntarthatatlansága, kilátástalansága miatt. E fellépések tulajdonképpen még nem a regnáló hatalom vagy a kormány ellen irányultak, mint inkább a saját (szociológiai) csoportjaik, szubkulturális közösségeik elleni szakmai vétó kinyilatkoztatására szolgáltak. Magyarországon ugyanis a baloldali múlt kormányoz, amelynek "korszerűségét" az adja, hogy fenntartások nélkül hasonulni próbál, "integrálódik" az ún. liberális modellhez, amelyet teljes önfeladással követ(ne). Ezzel az elemi nemzeti érdekek képviseletét is megtagadja, ráadásul azt meg is ideologizálja, hogy miért, bár már az elveik sem életszerűek. Ezt a helyzetet igazoló, újkeletű példa a 3 millió embert érintő magánnyugdíj pénztári vagy biztosítói kormányzati törvénytervezet sorsa. Amikor a Patika Pénztár az alkotmánybírósághoz fordul, akkor a civil szervezetként definiált magánnyugdíj-pénztárak és a magánpiaci szervezet típusú biztosítók közötti verseny kerül be a közpolitikai térbe, ráadásul úgy, hogy a mintegy 2.000 milliárd forintnyi utolsó közvagyon kezelését próbálják átjátszani arra az oldalra, amely nem nemzeti ellenőrzés alatt áll."
"Tudni való, hogy a magánnyugdíjpénztárak versenyeztetéssel kötnek szerződést, a biztosítók viszont nem. A parlamentben a kormánypártok olyan előterjesztéssel kampányolnak, amely nem demokratikus, nem képviseleti, hanem vadnyugati vagy dzsungel-piaci útra terelné ennek a vagyonnak a kezelését. Másrészt - legjobb esetben is - a kormány a felelősséget távolítja magától, és ebben olyan messzire is képes elmenni, hogy feketelistára került magyarországi biztosítókat és fiókokat ajánl kezelőnek." (Csorba József, gondo-la.hu 2009. dec. 14.)

Ilyen esetek naponta olvashatók az újságokban, hiszen a kormányzati hazaárulás napi cselekedet. Egy társadalomban már az is szint, hogy megértsék az emberek, hogy a nemzeti érdekeket most már nem az államhatáron kell védeni, hanem a vállalatokban vagy éppen a ház küszöbén. Olyan politikai irányzat, amely azt hirdeti, hogy az államnak nincs helye a gazdasági életben, annak ellenőrzésében, az a közösség egyetlen védekezésre alkalmas intézményét rombolja. Igenis, erős államra van szükség, amely védelmezi a nemzetet mindennemű, mindennapi bántástól, rontástól.
A rendszerváltásnak nevezett ármánykodásban a mindent ellenőrző és irányító állam helyébe olyan államot szerveztek, amely kiszolgálja a nemzetközi magánvállalatokat, és kiszolgáltatja az országot a nemzetközi pénzintézeteknek. Húsz év után ott tartunk, hogy a kölcsönpénzhez jutással olyan kötelezettségek járulnak, amik azt is előírják, mire lehet azt költeni. Erre utalt Orbán Viktor már egy évvel ezelőtt is, amikor azt mondta:

"Új gazdasági egyezséget kell, kellene kötnünk, amelynek az a lényege, hogy ezentúl nem hitelből, és nem eladósodásból finanszírozzuk az országot, hanem gazdasági növekedésből, vagyis munkából. Egyezséget kellene kötnünk, hogy az ország eladósodását megállítsuk, munkahelyeket teremtünk és megindítjuk a jelentős mértékű gazdasági növekedést. Mert abból lesz; a növekedésből lesz munka. A növekedésből lesz értékálló nyugdíj. A növekedésből lesz forrás, amellyel támogatni lehet a családokat, és amellyel állami beruházásokat lehet finanszírozni."

Ezt az öt értelmes és logikus mondatot óhajként könnyű megfogalmazni. Felelős vezető által megfogalmazva újszerű nemzeti program lehet. De ha belegondolunk abba, hogy milyen falak ledöntését igényeli egy ilyen igazán nemzeti program, akkor nem szabadulunk attól az aggodalomtól, hogy a nemzetmentő program a nemzetpusztító világáramlatban olyan feladatot vállal, ami ellentétes lévén a ma uralkodó nagyhatalmi politikával, csak valamiféle 56-os csodával tud érvényre jutni.

» vissza a HUNSOR honlapjára