"Ezt látva a magyar közvélemény,"- írja Hóry András egykori magyar diplomata visszaemlékezéseiben, azt várja a kormánytól, hogy kövessük példájukat. A legutóbbi események hatása alatt a magyarság a Királyhágón innen és túl állandó izgalomban van. Már nem elégszik meg revíziós szólamokkal, és követeli Erdély azonnali visszacsatolását. Az utca már azt harsogja, hogy "Mindent vissza!" Ilyen körülmények közt a kormány nem maradhat tétlen. Akcióba kellett lépnünk. Úgy a német, mint az olasz kormány előtt rámutattunk arra, hogy Bukovina húsz év előtt még a Monarchiához tartozott, s csak a világháború után ajándékozta oda a Párizsban ítélkező Béketanács Romániának, míg Erdély ezer éven át mindig magyar volt. És ha az oroszok - nagyon is vitatható néprajzi adatok alapján - maguknak követelhették Bukovinát, mi teljes joggal igényt tarthatunk legalább Erdély magyarlakta részére.-

Abban az időben Teleki Pál volt a miniszterelnök. Róla úgy tudjuk, hogy nem bízott a német győzelemben, és nagyon felelősen úgy gondolkodott, hogy egy kis országnak nem szabad teljes egészében a háborús felek egyikéhez csatlakozni. Ezt a magyar kormányok betartották egészen a német megszállásig, hiszen a német megszállás éppen ezért jött létre. Sajnos, a háború után a győztesek ezt sem vették figyelembe. Teleki olyan megoldást kívánt volna Magyarország égbekiáltóan jogos igényei részére, amelyben a szerinte győzelemre esélyes nyugati hatalmak jóváhagyása is kieszközölhető. Erdélyi származása ellenére, mint miniszterelnök, leszerelt minden olyan revíziós törekvést, amely Erdély fegyveres visszafoglalását követelte. 1940 nyarán azonban új helyzet állt elő. Azután, hogy a nyugati hatalmak egyre-másra elutasították a magyar diplomácia közeledését, erősen gyengítve ezáltal a távlati taktikázás esélyeit, Magyarországot az elszigetelődés nyomasztotta és a kiszolgáltatottság veszélye fenyegette. Franciaország német megszállás alá került, Anglia kiszorult a kontinensről. Európában Németország sorsdöntő tényező lett. Magyarországon ebben a történelmi csillagállásban nem maradhatott volna helyén kormány, amely Erdély kérdésében továbbra is az óvatos várakozás politikáját gyakorolja. Ismét Hóry Andrást idézzük, aki így idézi vissza Teleki szavait, amikor előtte vázolta a helyzetet:

"Már erkölcsi felfogásunk folytán sem helyezkedhetünk arra az álláspontra, amelyet Trianonban velünk szemben érvényesítettek. A néprajzi adottságok alapján olyan ésszerű javaslatot kell a románok elé terjesztenünk, amelyet nyugodt lelkiismerettel képviselhetünk, és amelyet a románok is elfogadhatnak. Egész Erdélyt nem követelhetjük vissza. Ehelyett a trianoni határoknak olyan revíziójára kell törekednünk, amelynek révén a magyarlakta területek visszatérnének az anyaországhoz, míg azok a területek, ahol a románság nagy tömegben él együtt, Romániának maradnának. Az igaz, hogy így ércben, szénben gazdag területek, a petrozsényi, aninai, resicai művek, szóval Erdély gazdaságilag értékesebb része továbbra is Romániához tartozna, és le kellene mondanunk azokról a városokról is, amelyeknek minden kövéhez történelmünk drága emlékei fűznek, de ez a megoldás egyfelől megkönnyítené román szempontból javaslatunk elfogadását, másfelől reánk nézve is bizonyos előnnyel járna, mert nem érdekünk, hogy milliós román tömegeket kebelezzünk be. Ebből a felfogásból kiindulva rajzoltuk meg az új határvonalat, amely nagyjából a Maros folyását követné, úgy azonban, hogy a székely vármegyék teljes egészükben Magyarországhoz térnének vissza..."

A magyarság külső és belső ellenségeinek egy másik sablonja az az állítás, hogy Erdélyt Magyarország Hitlertől kapta szolgálataiért. Czettler Antalt idézzük ezzel kapcsolatban (Magyar Nemzet, 2000 aug. 26.):

"Ribbentrop német külügyminiszter utasítására Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ 1940 július 2-án és 4-én két erélyes hangú jegyzékben tiltakozott a magyar mozgósítás ellen. Ez szinte várható volt, hiszen 1933 január 30-a óta a német külpolitika sarkalatos tételének számított Románia területi épségének a fenntartása. Ezt a német diktátor 1933 nyarán Gömbös Gyula akkori miniszterelnök tudomására hozta, s a német politika azóta, elsősorban a német hadvezetés számára nélkülözhetetlen román kőolajszállítások miatt, jottányit sem változott. Erdmannsdorff két alkalommal felkereste Csáky István külügyminisztert, és követelte, hogy a magyar kormány tartózkodjék minden Romániával szembeni erőszakos lépéstől: "Erőszakos lépést a Német Birodalom ellenez, és ezzel kapcsolatban a maga részéről minden felelősséget elhárít" - hangoztatta a német jegyzék. Ugyanakkor 1940 július 4-én, tehát a második német tiltakozó jegyzék átnyújtása napján, Molotov szovjet külügyi népbiztos fogadta Kristóffy József magyar követet, és közölte vele, hogy a Szovjetunió Magyarország Romániával szemben támasztott területi igényeit ugyanolyan jogosaknak tartja, mint saját igényét Besszarábia vonatkozásában.

Kilátásba helyezte továbbá, hogy a szovjet kormány a magyar területi követeléseket a béketárgyaláson támogatni fogja. Az ezzel kapcsolatban terjesztett legendákkal ellentétben Molotov csak háború utáni diplomáciai támogatást helyezett kilátásba, és nem ígért azonnali segítséget... Hitlert azonban az általa nem várt szovjet diplomáciai lépés nyugtalanította, és arra törekedett, hogy az esetleges szovjet terjeszkedés útjába sorompókat állítson. 1940 július 10-re Hitler és Ribbentrop hivatalos tárgyalásokra hívták Münchenbe Ciano olasz külügyminisztert, valamint Telekit és Csákyt. A tárgyalások feszült, majdnem ingerült légkörben folytak, mivel Teleki Románia elleni fegyveres fellépéssel fenyegetőzött arra az esetre, ha Románia nem elégíti ki békés úton a magyar területi igényeket. Hitler úgy vélte, hogy Magyarország, tekintettel a román hadsereg jó felkészültségére, nem számíthat győzelemre, majd így folytatta: "Könnyű dolog háborút kezdeni, de annak vége és következményei nem láthatók előre". Miután arra is utalt, hogy az erdélyi helyzet etnikai szempontból nem világos, azt ajánlotta, hogy a magyarok ezt a kérdést a román kormánnyal folytatott közvetlen tárgyalások útján oldják meg. Megjegyezte, hogy ugyanezt ajánlotta a román királynak is.

Ribbentrop hozzáfűzte: tudomása szerint a román kormány hajlandó bizonyos területi engedményekre. Ciano feljegyzése szerint a magyar államférfiak elégedetlenek voltak a müncheni tárgyalások befejezése után. Teleki terve, hogy az erdélyi kérdést a tengelyhatalmak aktív segítsége nélkül oldja meg, meghiúsult... Miután mind a magyar, mind a román kormány feltétel nélkül hozzájárult a döntőbírósági határozat elfogadásához, a második bécsi döntést 1940 augusztus 30-án 15 órakor hirdették ki a Belvedere aranytermében. A kihirdetés után Manoilescu román külügyminiszter elájult. Az egyébként teljesen humor nélküli Ribbentrop négyszemközt így nyilatkozott Cianónak: "A döntés bizonyára jó, mert a magyarok lógó orral távoztak, a román delegáció vezetője viszont elájult..." Kétségtelen, hogy a döntés, lényegét tekintve, a magyaroknak kedvezett. Ez főleg arra volt visszavezethető, hogy a kiváló földrajztudós, Teleki Pál vezette magyar delegáció néprajzi, statisztikai, gazdasági adatokkal jobban felkészült a tárgyalásokra, mint a román diplomácia.

1940 szeptember 4 - 13. között a magyar hadsereg birtokba vette a bécsi megállapodásban kijelölt területet. Észak-Erdély egyesült Magyarországgal. Horthy Miklós kormányzó szeptember 15-én bevonult Erdély fővárosába, Kolozsvárra. Ezenközben Romániában felfüggesztik az alkotmányt, a király lemond és elhagyja az országot (nyugati orientáció) utódja fia, I. Mihály, Antonrescu miniszterelnök teljhatalmú diktátor (német orientáció).

Hatvan év után...

A huszadik század huszadik évében Magyarország áldozata lett egy Európát átrendező akaratnak. Olyan Európa jött létre, amelyben durva nacionalista szándékok érvényesültek a korábbi rend és béke rovására. Ez legsúlyosabban és legérzékelhetőbben Magyarország sorsán mutatkozott meg.

A huszadik század negyedik évtizedének elején a Kárpátmedencében, az egykori történelmi Magyarország területén létrejött egy olyan rendezés, amely elfogadható volt a magyarság számára a kor szellemének elháríthatatlan megvalósulásaként, amely azt hirdette, hogy minden népnek joga van saját államiságára. Ez az eredmény mellékterméke volt a németek Versailles elleni háborús küzdelmének, aminek összeomlása során a győztes hatalmak visszaállították a trianoni határokat és Magyarországot Európa keleti felével együtt a Szovjetunió gyarmatává tették.

A 45 éves szovjet fogság alatt a megszállt területeken megváltoztak a magyarság és az "államalkotó nemzet" arányai. 1990-ben, az 1938-1941 között visszatért területeken már nincs meg a magyar többség, és ha szóba jöhetne egy újabb békés revízió ismét etnikai alapon, sokkal kisebb területet lehetne követelni. Egy esetleges revízió etnikai indokolása a háborús összeomlás óta összezsugorodott. Mint láttuk, a hatvan évvel ezelőtti területvisszavétel egy átmeneti nemzetközi konstellációban vált lehetővé. A nemzet egysége iránti törekvésünkben felmerül a kérdés: milyen erőre lehetne rákötni a jelen körülmények között a vágyainkat? Határainkat az 1947-es párizsi békeszerződés rögzítette. Ez átvette a trianoni békeszerződés érvényét, annak már csak történelmi jelentősége van. No persze meg következményei. A párizsi békeszerződés elkövetői a győztes nyugati hatalmak és a Szovjetunió. Úgy tudjuk, hogy a nyugati hatalmak hajlottak volna valamilyen mértékű területi rendezésre a Kárpátmedencében, de a szovjet ragaszkodott a trianoni határok visszaállításához. Ha ez igaz, elvileg nyugaton kopogtathatnánk, bár sűrűn nyilatkoznak, hogy az európai határok megváltoztathatatlanok, véglegesek. Határrendezés általában háborúk után történik, a győztesek érdekei szerint. Nincs a láthatáron olyan háború, és olyan háborús érdek, amelyben a magyar határrendezés elképzelhető nagyhatalmi célként.

Miért akartunk valaha is területi revíziót? Azért, mert ismert és kivédhetetlen folyamat az asszimiláció másnyelvű államban. Olyan nép, amelynek egyharmada idegen megszállás alá kerül, és ez ellen emberöltőkön keresztül a tehetetlenség érzete gyötri, könnyen elveszíti hitét a jövőben, és így azt is elveszíti ami megmaradt. A városok magyar jellegének elvesztése és a szórványosodás meggyorsítja a folyamatot. Kassa, Szabadka, Kolozsvár, Nagyvárad már elveszett, Marosvásárhely most billent át - csak a nagyobbakat említve.

Az autonómia akkor lenne eredményes, ha megannyi magyar államként működne az idegen államban. Ez a módszer a szláv és ortodox hódítási düh országaiban csak ábránd. Itt állunk tehát abban a tudatban, hogy csak idő kérdése a három millió magyar elvesztése.

Uralkodó politikai szemlélet ma Magyarországon, hogy maradjanak a magyarok jelenlegi államuk keretében, szülőföldjükön, és ebben kell őket támogatni. Ez nehezíti Magyarországra való áttelepedésüket. Előbb kap egy színesbőrű "menekült" letelepedést és magyar állampolgárságot, mint egy határon túli magyar. Hatvan évvel ezelőtt a nemzet egyesítésének egyetlen megoldása volt a területi rendezés. Ma felmerül a kérdés: 1. milyen területi rendezés egyesíthetné a magyar népet?, 2. ha területi rendezésre nem kerülhet sor, milyen módon lehet egyesíteni a magyar népet?

Odáig már eljutottunk a szovjet megszállás és annak rendszere megszűnése óta, hogy van olyan magyar kormány és van olyan politikai irányzat, amely a "nemzet egyesítését" céljaként említi. Területi rendezésre eleddig egyetlen kormány sem gondolt, ma nincs számottevő (kormányzati szerepre képes) politikai erő Magyarországon, amely politikai feladatai közé iktatná a revízióra való törekvést. Raffay Ernő történész, a Trianon Társaság elnöke említi a Nyugati Magyarságban (1999 jan.-feb.), hogy: "1998 március 31-én megkezdődtek a tárgyalások az Európai Unió kibővítéséről azzal a hat országgal, közöttük hazánkkal, amelyeket erre kiszemeltek. Az egyik budapesti napilap szerint Robin Cook brit külügyminiszter ismertette a magyar küldöttséggel az EU tárgyalási pozícióját. Eszerint a legfontosabbb kötelezettség továbbra is a demokrácia és a piacgazdaság szabályait megkövetelő koppenhágai kritériumok teljesítése marad. Rendezni kell az esetleges határvitákat, magas szintet kell elérni a nukleáris biztonság és a környezetvédelem területén."

Ez még a Horn-kormány idejében történt, és nem tudunk róla, hogy mit válaszolt a határok kérdésére, de tudjuk, hogy a magyar kormányok addigra már alapszerződésekben lemondtak a határváltoztatásról, aminek ellenében nem követeltek eleget. A Fidesz - akkor még ellenzékben - ellenezte a rossz alapszerződéseket, kormányon elmulasztotta felmondani a szerződéseket, amit megtehetne azon az alapon, hogy a másik fél az abban foglaltakat sem teljesíti.

Továbbra is a hivatalos politika, maradjanak lakóhelyükön, mely törekvésüket a magyar állam támogatja. Gyakorlatilag ez nem több, mint törődés a szomszédos országok mostohább körülményei közt hátrányt szenvedő magyarok megsegítése, főleg nyelvük és identitásuk megtartása érdekében nyújtott segítség által.

Felmerült a követelés: kapjanak kettős állampolgárságot a szomszéd államok magyarjai. Ezt hevesen ellenzik a szomszéd államok és Magyarországon a baloldali pártok. Az országgyűlésen belüli erős liberálbolsevista tömb megakadályozná létrehozni ezt az alkotmány megváltoztatását igénylő (kétharmados) törvényt. De az is valóban kiszámíthatatlan, mit idézne elő Magyarországon, ha hirtelen három millió új állampolgár igényelhetné a vonatkozó jogokat és előnyöket. A kormány most egy közbeeső megoldást készít elő, korlátozott jogokkal, évente nem több mint három hónapos munkavállalási lehetőséggel, stb. Máris nagy vita dúl, hogy a kérelmező ki által és mi által minősül magyarrá.

Ki a magyar?

Trianonban úgy ítélkeztek, hogy a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia területén új nemzetállamok jöjjenek létre. Felfogásuk szerint felszabadították egy feudális uradalom népeit, köztük a magyarokat is. Ebben a szemléletben Magyarország nem létezett. A döntés a nyugati értelemben vett nemzetállam nemzetfogalma alapján történt, ami azt jelentette, hogy aki Magyarországon maradt az magyar, aki Romániához került az román, aki Csehszlovákiához került az csehszlovák (stb.) - már mint állampolgár.

A történelmi magyar nemzetfogalom sem felelt meg a kialakult helyzetnek, amikor még a magyar nemzet tagjai lehettek nem magyar anyanyelvű honfitársak is. A döbbenet az volt, hogy a nemzet fogalma kiesett a jogrendből annak során, hogy a csonka ország a korszellemnek megfelelően kodifikálta az állampolgár fogalmát, és ezáltal a határon túlra került milliók, nem lévén többé magyar állampolgárok, magyar mivoltukat jogi vonatkozásban elveszítették. Iszonyatos rágondolni, hogy 80 éven át nem volt Magyarországon arravaló gondoskodás, hogy az elszakított területek magyarsága helyet kapjon a magyar közjogi rendszerben, holott kezdetben igen erősen jelen volt az érzésekben. Ezt igyekeztünk pótolni az Ausztráliai Magyar Szent Korona Társaságban meghirdetett Egy a nemzet! mozgalommal és annak nevében megfogalmazva javasoltuk, hogy:

"Fel kell emelni a nemzet fogalmát olyan köztudati, közjogi és alkotmányjogi szintre, mint amivel felszerelte a polgári liberális államfelfogás az állampolgár fogalmát! Azt akarjuk elérni, hogy hozzon a magyar Országgyűlés olyan törvényeket, amik törvényes és jogi keretet adnak az egész magyar nemzetnek az államhatároktól függetlenül."

Orbán Viktor miniszterelnök azon kijelentése, hogy a magyar állam nem azonos a magyar nemzettel, arra utal, hogy a kormány politikájában megjelent a nemzet fogalma. De ahhoz, hogy a kormány joggal és érvénnyel foglalkozzon a nemzet ügyével, a nemzet fogalmának jogi, alkotmányjogi státust kell adni. Ha van magyar nemzet, akkor annak alkotmányos támaszt kell adni. Egyetértünk Duray Miklóssal, amikor azt mondta a Magyarok Negyedik Világkongresszusán:

"Sokkal több történt Trianonban, mint a történelmi ország megszűnése, szétdarabolása. A nemzet kezdett szétesni. Ez arra is utal, hogy a magyarság nem is annyira a történelmi ország megszűnését élte meg tragédiaként, hanem a nemzet folyamatos szétesését éli meg íly módon. Ez viszont nem a békeszerződés megfogalmazóinak a bűne már, hanem a magyar politikát és jelenünket terheli. Minden jel arra mutat, hogy már a szétesés kezdetén sem létezett nemzetstratégia. Az első világháború óta eltelt 80 év folyamán nem tudtuk kialakítani a helyzethez legjobban illeszkedő nemzetstruktúrát, és máig kimunkálatlan maradt az új helyzetből logikusan következő nemzetfogalom. Tulajdonképpen ezáltal hat máig a trianoni trauma. A magyar nemzet a Kárpát-medencében ma kettősségben él. Nyelve, kultúrája és történelmi tudata alapján továbbra is egységet alkot." Ennek az egységnek köszönhető, hogy nyolc évtizedes mulasztás után is még megvan a lehetőség a nemzeti egység kifejlesztésére - ha megvan, meglenne hozzá az elhatározás. A hiány az "anyaország"-nak nevezett részben a legnagyobb. (Helyesebb lenne törzsországnak nevezni, az fejezné ki az amputálás tényét). Erre utal Duray Miklós: "A magyarországi kivételével egyik magyar közösség sem bír közösségi jogalanyisággal. A magyarsághoz mint egy nagy közösséghez való kötődés viszont minden magyar nemzetrészben sokkal erősebb, mint Magyarországon."

Románia alkotmánya így kezdődik: "Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam". A 6. cikkely a kisebbségekről szól. Az alkotmány e finom elkülönítése és a magyarüldözés gyakorlata ismeretében állíthatjuk, hogy Románia jogtalan állapotban hagyta mintegy ötmillióra tehető nemromán polgárát. Románia - csakúgy Szlovákia, Ukrajna, volt Jugoszlávia - magyar kitaszítottjainak a törzsország kell hogy törvényes nemzeti keretet adjon. Magyarország csak úgy tud megállni a sorvadás útján, ha betölti újra kárpát-medencei hivatását, létrehozva a lelki, a gazdasági és kulturális történelmi nagy-Magyarországot.

» vissza a HUNSOR honlapjára