Nagy események ideje volt az 54 évvel ezelőtti október. Akkor már 12 éve nyomorgatta a magyar népet a szovjet-orosz katonai megszállás, és ami még fájóbb volt, az országon belüli bolsevik diktatúra. A kettő együtt a teljes terror olyan tökéletes párosságát képezte, ami egyedülálló volt a szovjetmegszállta európai országok közt is. Egyszerre teljesítette a kommunizmus krédóját, a középosztály tönkretételét, pártműszóval likvidálását, és gyakorolta a nacionalizmus-ellenesség nevében a magyarüldözést. A fizikai értelemben vett szocialista-bolsevista brutalitással végzett társadalomellenesség mellett, a szellemi életre, főként az irodalomra rátelepedett az egyetlen engedélyezett irányzat, amelynek lényege és életeleme a magyarellenesség volt. Ezzel létrejött egy különleges, magyar tartalomtól kitakarított sajátos magyarországi viselkedéskultúra, ami kivetette magából az ellene vétőket azok közé, akiket osztályidegenként elzártak az érvényesüléstől minden lehetséges fórumon.

A sértett, megalázott, agyonhajszolt, kifosztott nép megelégelte a hatalom gorombaságait, és megragadta az alkalmat, amikor már a hatalom régióiban is erjedett a változtatás kényszere. Tudták a párt páholyaiban is, hogy baj lesz, ha nem változtatnak az eszközökön, csak éppen megegyezni nem tudtak. A kemény mag nem engedett, a taktikázók a diákok demonstrációjával gondolták kikényszeríteni a változást - megmentendő a szocialista társadalmi rendet és az annak megfelelő párturalmat. Ez a recept azonban nem működött, a diákok nem a Petőfi Kör (nikotex kommunista) reformjaira voltak kíváncsiak, ők megfogalmazták a maguk tizenvalahány pontos követeléseiket, több egyetemen is meglepően közeli tartalommal.

A kemény mag lövetett, a lavina elindult. Tíz napon keresztül minden nap új alakzatot vett fel a párthatalom a nép haragjától menekülő útjában. A tizedik napra már a többpártrendszerbe menekült. Folyamatosan átalakult, hogy megmentse életét. Forradalom volt, és győzött. Talán az első olyan az emberiség történetében, amit nem valamilyen összeesküvő kisebbség szervezett meg, hanem amit a nép többségi akaratának nyomatéka lendített előre. A világ ámult és csodálkozott. Lelkesen fogadta, akkor még a nyugati közvéleményben botrány volt a Szovjetunió európai gyarmatosítása. Mindenki azt várta, hogy Amerika lépni fog, az akkori világ egyetlen olyan hatalma, amely tehette volna, amely meg is hirdette Európa keletének felszabadítását.
Napról napra kínosabb lett Nyugat tétlensége. Elsőként XII. Piusz pápa tett hitet, október 26-án, a magyar forradalom mellett. Innét egy idézett rész következik Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvéből ("Mától kezdve lövünk" Kairosz, 2003.):

"A nagy kérdés az volt a szovjet vezetés számára, miként foglal állást az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Meg kívánja-e változtatni az USA a jaltai status quot? A legfelső szovjet vezetés - ha voltak is kétségei Eisenhower elnök szándékait illetően - aggodalma nem sokáig tartott. Október 29-én Charles Eustis Bohlen, az USA moszkvai nagykövete hivatalosan is közölte, hogy kormányának semmilyen tervei sincsenek Magyarországgal, más szóval továbbra is érvényes: szovjet belügy minden, ami a Szovjetunió-megszállta közép-kelet-európai térségben történik. Október 31-én megszületett az SZKP legfelsőbb vezetésében a Magyarország számára végzetes döntés: "recipe ferrum". ["fogadd be a vasat!" Ezt mondták a vesztes gladiátoroknak, amikor azok térdeltek a földön és arra vártak, hogy mikor ölik meg, döfik át őket. Szerk.] ... Az október 31-i politbüro ülés résztvevői előtt Hruscsov ismertette a Magyarországgal kapcsolatos döntéstervezetét. E szerint: "Felül kell vizsgálni az értékelést, a csapatokat nem vonjuk ki Magyarországról és Budapestről, kezdeményezően lépjünk fel a rend helyreállítása érdekében. ... Megbeszélni Titoval, tájékoztatni a kínai elvtársakat, a cseheket, románokat, bolgárokat. Nagy háború nem lesz." "

"A birodalmi presztizs védelme, mint szempont, nem elhanyagolható, azonban önmagában a 31-i fordulatot nem indokolja az Eisenhower-üzenet nélkül. Ez biztosította ugyanis a kockázatmentes agressziót, vagy ahogy Hruscsov fogalmazta: "Nem lesz nagy háború". A szabad kezet kapott Hruscsov tehát - mit sem törődve a viharos időjárással - repült a Brioni szigetekre, hogy letárgyalja a kommunista világ hatalmasaival a magyarországi szovjet inváziót "...az előre kidolgozott hadműveleti terv alapján"."

Az Egyesült Államok sohasem módosította jaltai álláspontját. A történelem változott meg, és lépett jó irányba. A Szovjetuniót a saját ideológiai alapjának az élhetetlensége emésztette el. Soha nem vált szocialista tanácsköztársaságok uniójává. Központi igazgatású birodalom volt, etekintetben a cári Oroszország folytatása. A hirdetett szocializmust sem valósította meg, amit létrehozott, az egy pártállami diktatúra volt, központi irányítású gazdasági rendszerrel. Nemcsak a vas rozsdásodik, a fából vaskarika is. Az államkapitalista gazdálkodás nem győzte eltartani a nagy hadsereget és a nagy politikai intézményrendszert, pénzelni a kémszervezeteket, rendőrségi besúgóhálózatot, propagandaipart, a harmadik világ forradalmait. Végül az afganisztáni háborúban vérzett el anyagilag is, morálisan is. Elég sokáig tartott, míg a nyugati nemzetközi tőkések rájöttek, hogy a Szovjetunió számukra nem nyereséges vállalkozás. A Világállamot Moszkva nem tudta szállítani, visszavették tőle a feltáplálására átadott közép- és kelet-európai országokat, sajátkezű kiaknázásra.
Eljött tehát a nap, amikor Pozsgay Imre kimondta a változás jelmondatát, hogy nem ellenforradalom volt az 56-os. Ezt követően az előirányzott változtatásnak ez a nézetfordulat lett a legfőbb szimbóluma. Divatba jött a forradalom vállalása Nagy Imre mennybevitelével, a reformkommunizmus igazolásával. Hirdették, hogy a Petőfi Kör volt a forradalom előkészítője, és hogy tagjai voltak a szabadalmazott szabadságharcosok. Jött a magyarázat: a mai rendszer a forradalom vívmányain épül. A forradalom ünnepe egyúttal a sietve létrehozott Magyar Köztársaság ünnepe lett. Minden pártállású kormányzat ilyenkor kitüntetéseket osztogat - híveinek. Lakkcipős lépés lett 1956 forradalmának követőiként, a forradalom eszmei örököseként megjelenni. Azonnal nagy irodalma termett a forradalom elemzésének. Tengernyi könyv, tanulmány, újságcikk állítja, hogy a forradalom a megreformált szocializmusért történt, csupán a sztalinizmus ellenében. Hirdetik: senki nem akarta visszahozni a kapitalizmust, a Horthy-rendszert a grófokat, a nagybirtokokat, tehát csakis a szocializmust akarták, kissé megjavítva.

Valójában nem arról volt szó, hogy a felkelők mit akarnak, hanem arról, hogy azt ami van, nem akarják. Tíz nap alatt - egyéb elfoglaltság miatt - nem volt idő megfogalmazni a jövő politikai filozófiáját. Azonban az sem váratott sokáig magára.
Október 24-étől kezdődően egy eladdig soha nem létezett politikai képződmény lépett az események színterére: a munkásosztály. A társadalomnak az a rétege, amely annak előtte soha nem volt tényező, csupán annak nevében telepedett rá az országra egy társadalomellenes, vallásellenes, nemzetellenes izgága társaság, amelyet a kommunista elvek gengszelleme tartott készenlétben a szovjetorosz hódítás alkalmára. A munkásosztály számbeli mennyiségében nagymértékben megnövekedett a szovjet által erőltetett iparosítás következtében. A magyarországi bolsevista rendszert legnagyobb csapásként érte 1956-ban a munkásosztály nemzeti helytállása.
Ellentétben a pártpropagandával, a munkás a legkizsákmányoltabb volt a "szocialista" rendszerben. Ezzel az osztályozással szöges ellentétesen a minden üzemben megalakuló munkástanácsok kezükbe vették az üzemek irányítását már október 26-ától. Gyakoroltak munkáltatói és érdekvédelmi feladatokat, fegyveres üzemőrséget szerveztek a gyár védelmére. Berendezkedtek egy egészen új szemlélet törvényekbe, alkotmányba rögzítésére: a termelés haszna mindazokat megilleti, akik abban résztvesznek. Ez már eszmei tartalom. Ez adta alapját és értelmét annak az igénynek, hogy azonnal képviseltették magukat a létrejött helyi politikai szervezetekben.

Szavakkal lehetetlen érzékeltetni ennek a forradalomszülte filozófiának a jelentőségét abban a korban, amikor a két meghatározó világhatalom (USSR és USA) gazdasági rendjében a munka társadalma nem része, még közvetve sem része a rendszernek. Ez lett egyúttal a szocialista állam végzete is. Talán egy elkövetkező történelmi kényszer meghozza ennek a természetes gondolkodásnak az esélyét - a kapitalista államszemlélettel szemben is. Annyi leszögezhető, hogy ez akkor nem elméletben, hanem az élet valóságában született, élettől lüktető valóság volt. Egy ígéretes jövő műhelymunkája, amit csak az emberellenes és in effectu munkásellenes diktatúra tört le. Annyira élő valóság volt, hogy november 4-e után, a szabadságharc brutális leverése után, a munkástanácsok álltak a forradalom élére. November 14-én megalakították a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot, ami országos hatáskörrel dolgozott. Erőt képviseltek, amivel számolni kellett, és tárgyalni volt kénytelen a Kádár-kormány. Külön fejezet, valóságos külön háború zajlott a lassan erőre kapó - mondjuk ki a szót - ellenforradalmi reakciós hazaárulók részéről a munkástanácsok ellen, aminek olyan fejezetei vannak, mint a decemberben elkövetett sortüzek a munkásvárosokban, Salgótarjánban, Tatabányán, Miskolcon és Egerben. Fegyvertelen embereket gyilkoltak le, azt követően, hogy Marosán György kimondta: "Mától kezdve lövünk!"

Ennek a bitang rendszernek párthűségben megmaradt utódai ma már gazdag kapitalisták, az elvtársi körben szétosztott állami vállalatok, gazdaságok, intézmények tulajdonosai. Alkalmazottaik gondjai számukra épp annyira érdektelenek, mint elődeiknek, akik 1945-ben is, és 1956-ban is, a vörös áradattal jutottak az országba, és tettek igát a magyar nép nyakára. A népnyúzó, lelketlen, úrhatnám despotáknak nem sok fáradságba került szívtelen, a nép iránt érdektelen, kapitalistává válni. Akiknek mindenek felett a legfontosabb a profit. Akik nemcsak a környezetet teszik tönkre gazdagodásuk érdekében, de veszélyeztetik az emberek nehéz munkával megszerzett házátföldjét, meg az életét is. A vörös áradat ilyen okból zúdult rá Veszprém vármegye községeire.

Az 1945-ös és 1956-os vörös áradat rázúdította az országra a mérgezett zagylét, amitől a levegő is fertőzött azóta is.

» vissza a HUNSOR honlapjára