Magyarországon nem reformok végrehajtása, hanem az ország újjászervezése történik. Az embereket a kormány nem arról próbálja meggyôzni, hogy intézkedéseket vagy döntéseket támogassanak, hanem arról, hogy át kell szerveznünk az egész országot – mondta Orbán Viktor, és kiemelte, hogy a munkaalapú gazdaság megteremtéséhez Magyarországon a legfôbb problémát az Európában legalacsonyabb, 56 százalékos foglalkoztatottsági ráta okozza, amit „szégyen”-nek nevezett. Kormánya fô céljaként a 75 százalékos foglalkoztatottság elérését jelölte meg, ami azt jelenti: minél többeknek vissza kell térniük a munkaerôpiacra, s a kormány feladata számukra megteremteni ehhez az esélyt.

„Azt szeretnénk, hogy a mai munkaellenes gazdasági rendszert, amely csak megszorításokat és pénzt lát, a munkára épülô gazdasági rendszerré alakíthassuk át – mondta. Hozzátette: ez nem egy közgazdaságilag tarthatatlan gondolat, mivel az Európai Unióban most is arról szól a vita, hogy megszorításokkal vagy gazdasági növekedéssel, megszorításokkal vagy munkahelyteremtéssel kell az európai gazdaságnak újabb lendületet adni”. Ezzel összefüggésben szólt arról is, hogy „munka nélkül nincs biztonság sem, már pedig ma Magyarország ilyen problémával is küzd”.

A „munkaalapú gazdaság” kifejezést a baloldali sajtó gúnyos megjegyzésekkel illette. Egyik így fogalmaz: „Ha becsukom a szemem, és megpróbálok erôsen koncentrálni, akkor a munkaalapú gazdaságról nekem leginkább az ipari forradalom elôtti idôszak jut eszembe, a középkori földművesség és a gôzgép elôtti kétkezi munka. Esetleg mostanság India és Kína éhbérrel működô varrodái. Vagy hogy ne menjünk annyira messze térben és idôben: a gyapot- és rizsföldek az ‘50-es évek elején a Hortobágyon.”

Valóban a középkori állapotokból kell kiindulni, hiszen a gépek világában sem szabadna tétlenségre kárhoztatni az emberi munkát, és szegénységre ítélni azokat, akiknek a kezébôl a gépek kiveszik a szerszámot. A gépesítés, automatizálás, aratógép, földgyalu egyre-másra kiszorítja az emberi munkát. Ha ezáltal munkanélküliség keletkezik, akkor a társadalomért felelôseknek be kell avatkozni ebbe a fejleménybe, különben szétszakad a társadalom szegényekre és gazdagokra, megroppan az erkölcs, oda a közbiztonság, tétlenség, céltalanság lép fel, megszűnik a törekvés, nincs alkotásvágy, értelmetlenné válik az élet.

Az ipari forradalom hajtóereje a vállalkozás szabadsága volt, kezdetben erre volt szükség. De hamar jelentkezett a baj, kiderült, hogy a szerencsések, akik a termelés eszközeinek birtokába jutottak, a munkára fogott embert a profittermelés egyik alkatának tekintik, akinek a bére kereslet-kínálat vagy alku tárgya, és amit ki kell iktatni, és ha nem lehet, lehetôleg alacsonyan kell tartani.

A mögöttünk lezajlott néhány évszázad történelme errôl szól. Ahelyett, hogy elôre haladna a világ a tôke és a munka viszonyában, egy határozott hátralépés folyamata kezdôdött jó három évtizeddel ezelôtt a fejlett nyugati államokban. Fôként az Egyesült Államok visszazüllött a szabadpiaci elmélet bűnös múltjába, amit erejénél fogva ráerôltet Európára is.

A közgazdaság a köz gazdálkodása a köz javára, amihez a társadalom mindenegyes tagja valamilyen módon (akárcsak fogyasztása révén) kötôdik. A közgazdaság a természet kincseinek feldolgozásával biztosítja az emberi élet feltételeit, amihez minden embernek természetadta joga van. A természetet a tôke nem sajátíthatja ki, és mint a gazdálkodás fontos tényezôje és irányítója, felelôs a gazdálkodás eredményének felhasználásért. A felelôssége az, hogy megfelelôen részeltesse belôle azokat is, akik munkájukkal járulnak hozzá az emberi életet szolgáló javak termeléséhez.

A baloldal politikai pártjainak két évszázadon át az adott társadalmi elfogadottságot világszerte, hogy olyan alapvetô társadalmi rend létrehozását hirdette, amiben megszűnik a nyomor, a munkásréteg szegénysége és kihasználása. Ezek okozóit a kapitalistákban jelölték meg. Nemzetközi mozgalmak, ideológiák, politikai elméletek, filozófiai tanszékek hálózata terjeszkedett szét a világ országaiban, elfoglalva a politikai spektrum széles terét, munkásszakszerveztektôl a bolsevizmusig. Emberek százmilliói lelkesedtek a „baloldal” eszméiért. Nem tudták, el sem hitték volna, hogy ezt a grandiózus korjelenséget a kapitalisták hozták létre, világuralmuk megalapozása érdekében, illetve egy valódi ellenállás létrejöttének megalkadályozására.

A múlt század 80-as éveitôl érezhetôen hanyatlott a nemzetközi baloldal intézményeinek jelentôsége. A szakszervezetek erôtlenné váltak, mai napra már – ha még vannak is – a harcos munkásvédelem a múlté. Valamikor mindenre volt pénz, nemzetközi konferenciákra, megmozdulásokra, kémkedésre, forradalmárok támogatására, terroristák kiképzésére. Mind ennek ma már vége. A kapitalizmus, köszöni szépen, jól érzi magát a nemzetközi baloldal határok nélküli mezôin, egyelôre még készségesen abrakolja a még létezô szocialista, meg labour, meg exkommunista pártokat, amelyekben nem okoz gondot a fôelvtársak földbirtokossá, gyártulajdonossá, bankárrá, bányatulajdonossá válása. Talán csak a marxista filozófusok népes táborában jelentkezik néhány töprengô, akiknek torkán akad a világméretű baloldali metamorfózis. –Döntsd a tôkét – mondá egykor József Attila, de azután, nem sokára – még rövidre zárt életében – meglátta azt, ami most világviszonylatban bekövetkezett.

Bekövetkezett az, amire a tôkés tár-saságok és nagy nemzetközi hitelintézetek törekedtek, nincs számukra többé akadály a globális pénzügyi el-lenôrzés elôtt. Ennek ma már tudo-mányos irodalma van. Egy ilyen tanul-mányból idézzük az alábbiakat: „A termelés kitelepítése révén folyik a munkások (és országok) fokozott világméretű versenyeztetése, ennek révén a bérköltségek és a szociális juttatások leszorítása. Fôleg a fejlett országokban a technika kiszorítja az embert a termelésbôl, de az ipari foglalkoztatottság a feltörekvô országokban is stagnál a kilencvenes évek második felétôl. A reálbérek két évtizede lényegében véve stagnálnak a fejlett országokban, az USA-ban pedig a kilencvenes években erôteljesen csökkentek. Világszerte nô a GDP-ben [a nemzeti össztermelésben] a tôkejövedelmek aránya a munkajövedelmek rovására (ez jelentôs mértékben hozzájárult a profitráták fenntarthatóságához, a gazdasági ciklusok meghoszszabbításához).” (Dr. Farkas Péter a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézetének vezetô tudományos kutatója, A tanulmány címe: A jelenlegi világgazdasági válság jellegérôl.)

Világszerte elsorvasztották a munkás érdekképviseleteket, amik képesek voltak az ipari vállalatok által megtermelt profitból részeltetni az alkalmazotti társadalmat. A neoliberális gazdasági irányzat kiteljesedésével megszűntek a munkásvédelmi törvények, megromlottak a munkakörülmények. Ugyancsak ez az irányzat szorította ki az állami részesedést a termelésbôl, és az állami ellenôrzést a gazdasági életre, tehát iparra, kereskedelemre, pénzintézetekre. Az állam ennek folytán nem tudja ellátni a szociális gondoskodás feladatait, illetve hitelek felvételével látta el.

A minden ellenôrzéstôl mentesült pénzintézeti hálózat soha nem tapasztalt hatalomra tett szert, valójában azt tesz amit akar, így tulajdonába és ellenôrzése alá került az államok kezelésébôl az államok pénze. Az eladósított államoktól megkövetelik a kamatok pontos megfizetését, az országokat hitelképesség szerint osztályozzák, újabb hitelekre szorítják osztályozásuk szerint emelkedô kamat mellett. Már ott tartunk, hogy utasítják az államokat „reformok” bevezetésére, a fizetési kötelezettség érdekében, amit a szociális ellátás, oktatás, egészségügy költségeinek csökkentésével kell elôteremteni. Ennek az erôszakosságnak állt ellen Orbán Viktor, amikor megszakította a tárgyalást a Világbank ügynökeivel.

Nyilvánvaló, hogy ennek a lépésnek az anyagi terheit az ország polgárainak kell viselniük. A lépés: nem vesz fel a magyar kormány további pénzkölcsönt, és program szerint megkezdi az adósság visszafizetését.

Ismét dr. Farkas Pétert idézzük, aki világviszonylatban szemlézi a hitelpiaci helyzetet:

„Hatalmasra duzzadt a hitelpiac, az adósságállomány. A reálgazdasági jövedelmek (pénzügyi jövedelmekhez képest mutatkozó) elmaradását, a kereslethiányt – nem csak a lakosság estében – egyre erôteljesebben hitelekkel hidalták át az elmúl évtizedekben. Kölcsönökkel, az adósságállomány növelésével a.) ellentételezték a lakossági munka- és egyéb jövedelmek stagnálását vagy szűkülését, b.) oldották meg a pénzjövedelmekhez képest elmaradó profitot hozó termelés finanszírozását, c.) ellensúlyozták a neoliberális elvek érvényesítése miatt szűkülô állami bevételeket. Az adat rémisztô: a világ bankjaiban és egyéb pénzügyi intézményeiben a bankok bankja, a bázeli Bank of International Settlements szerint 2008 közepén 585 billió dollár adósságot (hiteltartozást) tartottak nyilván, ami Földünk éves GDP-jének tízszerese! ...

A globalizáció a korábbiakhoz képest többszörös egyensúlyhiányokat tett lehetôvé mind nemzeti, mind globális szinten. A transznacionális kapitalista (globalizációs) rendszer – bár voltak közbülsô ciklikus válságok a nyolcvanas, kilencvenes és a kétezres évek elején –, mintegy maga elôtt görgette a problémákat, a legtöbb vonatkozásban nem is rejtett feszültségek 30 éven keresztül folyamatosan tovább halmozódtak. ...

A válság súlyosságát látva ma már nyilvánvaló, hogy az önszabályozó piac neoliberális eszméje legalábbis súlyos léket kapott, ha még nem is süllyedt el. A feszültségek nagysága és a korszak gazdasági doktrínáinak diszkreditálódása is mutatja, hogy ezúttal is csomópont válságról van szó. A válság után legalább részlegesen új gazdasági–társadalmi világrend, a kapitalizmus új modellje fog kialakulni. ...

A neoliberális eszméktôl maguk a legfejlettebb országok térnek el a gyakorlatukban, miközben a gyengébben fejlettektôl szinte változatlanul a neoliberális Washingtoni Konszenzus elveit kérik számon (pl. az adósságok kezeléséért cserébe). Az eladósodott szegény és közepesen fejlett országoktól továbbra is a visszafogás, a restrikció politikáját várják el, még akkor is, ha azok államadósságának színje a GDP arányában nem is magasabb, mint sok fejlett országé! Ez bizony – a meztelen gazdasági érdekekbôl adódó – kettôs mérce, és a fejlett országok, a hitelezô bankok egyoldalú gazdasági-piaci-hatalmi érdekeit fejezi ki. A liberalizmus–neoliberalizmus az erôsek, az alávetés érdekeinek ideológiája – ezt már a XIX. század második felétôl tudjuk Friedrich List-tôl, az akkoriban feltörekvô Németország neves közgazdászától. ...

Mint már szó volt róla, nem csupán pénzügyi, nem csak túltermelési válságról van jelenleg szó, hanem a globális kapitalizmus egyfajta csomópont-válságáról. Tehát a válság után bizonyosan meg kell változzon a működési módja. ... Ha a jelenlegi válság nem mélyül el, mert megmentik, részben újra felpumpálják a luftballont, akkor egy módosított neoliberális modell várható. Tompított neoliberális modell következik, amelyben a pénzügyi áramlásokat, a bankokat, befektetô és fedezeti társaságokat, a hitelminôsítô intézményeket a mainál erôsebben fogják ellenôrizni, szabályozni, megerôsítik a pénzügyi felügyeleteket. A G20-ak 2009. áprilisi londoni értekezletén ezt határozták el. A centrumokban várhatóan erôsödni fog az állam szerepe a gazdaságszervezésben és gazdaságösztönzésben is. A perifériákra azonban továbbra is jórészt a neoliberális politikát fogják erôltetni („feltételességül” szabni).”

Nézzük most a baloldali pártok esetét – tudva hogy már nincs rájuk szükség – egy baloldali politikai elemzô, Niedermüller Péter A progresszív baloldal: esélyek és alternatívák című írásából vett néhány idézetben:

„Az elmúlt évtized talán legfontosabb politikai történése, hogy feltartóztathatatlanul csúszik ki a talaj a baloldali, szociáldemokrata és balliberális pártok alól Európában mindenütt. ... tényként szögezhetjük le, Európa egykor legerôsebb baloldali politikai pártjai és mozgalmai mára nyilvánvalóan és látványos módon veszítették el társadalmi bázisukat és tanácstalanná váltak. Úgy tűnik, hogy a baloldali politika sem társadalmilag, sem kulturálisan, sem mentálisan, sem stratégiailag nincs felkészülve a késô modern társadalmakon belüli változásokra, nincsenek elfogadható, tömegeket vonzó válaszai a mai társadalmak konfliktusaira és problémáira. Ezt a folyamatot illusztrálja az MSZP támogatottságának zsugorodása is. ... Az európai baloldalnak – és benne az MSZP-nek – azt kell megértenie, hogy nem egyszerűen választási vereségek sorozatáról volt és van szó, egy olyan átmeneti trendrôl, amely már a következô választás során megfordulhat, hanem a társadalmi bizalom mély hiányáról. Ezzel a kihívással kell szembesülnie az MSZP-nek is, arra kell válaszolnia, hogy képes-e a világ, a társadalom mai konfliktusaival szembenézni, a társadalom többségének megszólítására alkalmas világképet, ideológiát és politikát megfogalmazni. Ami már csak azért is megkerülhetetlen feladat, mert a mai MSZP szemlátomást képtelen »keretekben« gondolkodni, azaz nem tud tömegeket megmozgató, átfogó politikai konstrukciókat kidolgozni. Minden bizonnyal azért, mert ezek nincsenek kiérlelve, s így nem is képviseli ôket senki. Mindezek miatt ma a hazai baloldalnak nincs egységes karaktere, ha úgy tetszik, nincs szalonképes története, amit megoszthatna másokkal.”

Hegyi Gyula (európai parlamenti képviselô az MSZP részérôl) ugyancsak látja a baloldal romlását:

„Az európai és benne a magyar baloldal akkor kerülhet ki a jelenlegi helyben járásból, ha a munkát és a saját munkájából álló embert állítja politizálása és hosszú távú stratégiája középpontjába. A tôke és a baloldal összefonódása ez utóbbi számára semmi jót sem eredményezett. A baloldali tömegek elbizonytalanodtak, a szocialista értelmiség szétszóródott, a tôke pedig a baloldali pártok veresége után a jobboldalon találja meg a maga természetes és örök szövetségesét. A magyar szocialisták legnagyobb tévedése az volt az elmúlt húsz évben, hogy elhitték: a kapitalizmust a szocializmushoz hasonlóan »építeni« kell, s ez is az ô feladatuk. Holott a kapitalizmus villámgyorsan kiépült, érdekeit kôkeményen képviselik hazai és külföldi szervezetek, s a politikai baloldal éppen azért van, hogy velük szemben – természetesen a gazdasági realitás és szakértelem alapján – a munkájukból élôk érdekeit jelenítse meg. De kevésbé durva formában a nyugati szocialista, szociáldemokrata pártok is elkövették ugyanezt a hibát.”

Hát igen. Amíg a magyarországi baloldal beállt a nemzetközi nagytôke szolgálatába Magyarország ellenében és kárára, lássuk, mit tudnak meg a nemzetközi nagytôke elítélésében nevelkedett szocialista érzelmű polgárok Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének nyilatkozatából az annyiszor elgyalázott jobboldal helytállásából:

„A mai világban a nemzetállamok függetlenségét, autonómiáját nem a másik nemzet autonómiára való törekvése fenyegeti, hanem azok a világot uraló hatalmak és tendenciák, amelyek számára a nemzetállamok, a nemzetek akadályt jelentenek. A közép- és délkelet-európai nemzetek emancipációja nem képzelhetô el másként, csak a térségben élô nemzetek összefogása révén. A szabadság, a demokrácia, a függetlenség és a nemzeti lét egyik nemzet számára sem létezhet a többi nemzet méltóságának feltétlen tisztelete nélkül.”

Az MSZP vezetôsége nem tud választ adni a magyar szavazóknak arra a kérdésre, hogy mi végre vannak a világon. Saját maguknak sem tudnak jobb választ adni, mint azt, hogy – képviselôk lehessenek az Országgyűlésben. Ehhez kell megtartani a Pártot? A párt viszont olyan arányban veszíti el tagjait, amilyen ütemben azok felteszik magukban a kérdést: mit is tesz nekünk a párt? Mi ellen véd? Persze: Orbán ellen, a jobboldal ellen, a diktatúra ellen, a jogállam érdekében, a demokrácia érdekében stb. A tavalyi választás már megmutatta, hogy a korábbi MSZP-szavazók valami kézzelfoghatóbbat várnak, ami ha nincs, a csalódott szavazó máshova teszi a jelet. Meg, hogy is van? Azt látja, hogy jobboldali kormány védi az országot a sorvasztó pénzintézetektôl.

Riadoznak a ballib újságok, hogy oda a demokrácia, mert a kétharmados gyôzelemben az ellenzéknek nincs esélye beleszólni az ország dolgaiba. Miért? Gyurcsány vékony parlamenti többsége mellett volt esélye az ellenzéknek? A parlamenti demokrácia pontosan arról szól, hogy a többségi szavazatot kapott párt, vagy pártkoalíció kormányoz, az ellenzéknek csupán kritizálni lehet. A kétharmadossal persze az a baj, hogy könnyen 8 vagy 12 vagy még több évre szól a jobbközép kormányzása. Oda az angolszász parlamenti taposómalom-politika, amiben a lovat váltják, de a körbejárás marad.

A magyar ember tekintélytisztelô, ragaszkodik azokhoz a vezetôkhöz, akik elnyerték bizalmát. Horthy Miklóst és az ô idejének kormányait végig elfogadta a többség, ami azt is jelzi, hogy a magyar népet nem lehet (csak idegen megszállás alatt lehet) szélsôséges uralom alá vetni. Remélhetôen a szélsôséges kalandorságnak vége van.

„Magyarországon 2010-ben lezárult az utópiák évszázada. Az utolsó utópisztikus baloldali hatalompolitikai kísérlet is megbukott, ami nem volt más, mint a baloldali modernizáció utópiája” – fogalmazott Orbán Viktor a Kötcsei Találkozón. – A polgári jobboldal feladata, hogy fenntartsa a szövetséget a polgári középosztály és a bizonytalanabb helyzetű társadalmi rétegek között, hogy teljesen átépítse a gazdasági rendszert, és hogy kivezesse az országot az adósságcsapdából. – Hozzátette – Ehhez az szükséges, hogy a mi gazdaságpolitikánk középpontjában a munka, a munkahelyteremtés álljon, és az, hogy sikerüljön tíz év alatt egymillió új munkahelyet létrehozni. Csak a munka ad ugyanis reményt a felemelkedésre, és minél többen dolgoznak, annál sikeresebb lesz a gazdaság.”

» vissza a HUNSOR honlapjára